Avagy a legnehezebbnek tűnő pillanatok néha a legnagyobb sikert hozhatják el...

Csodacipő

Tökéletes. Mondta az edző, és felzavarta a pályára. Az éter nevetéssel telt meg, a pillanat a végtelenségbe nyúlt, ő pedig ott állt mindennek a közepén trikóban, kék színű tornaalsóban, fehér frottírzokniban – és fekete ünneplőcipőben.

Csakis a szégyenre tudott gondolni. Egy mosoly még a spori arcán is átsuhant, majd mi­után rendezve arc­vonásait, megkérdezte, tud-e így játszani.

A fiú helyett az edző felelt, hogy még szép, a legjobbak báli cipőben szórják a gólokat, mire a megye kivezényelt játékvezetője megvonta vállát, hogy akkor talán tessék felvenni a ritmust. Sípjába fújt, a játék folytatódott.

Hajnalban esett. Háztáji veteménynek elegendő, földeknek kevés. A gazdák hetek óta az eget lesték, hátha gyűlnek a felhők, de mindig csak hajnalban érkezett némi csapadék. Esett, vékonyan, majd elállt.

A fiú azon a reggelen azért fohászkodott, hogy bárcsak annyi víz hullna végre, amennyi elmossa a járási döntőt. Nem a játéktól félt, jobb átlövő nem akadt a vidéken, csak a cipőivel akadt gondja. Mindössze három lábbelit hordott.

Egy utcait a mindennapokra, egy tornacipőt az edzésre és a meccsekre, ünnepekkor pedig a fényeset vette fel. Új cipőt csak akkor kapott, ha valamelyik elfáradt, s mivel ő vigyázott a lábbelikre, a családi kasszát nem terhelte felesleges kiadással.

Anyjának riadt hangja még a buszon ülve is a fülében csengett, merthogy valamiért úgy emlékezett, hogy a versenyt csak a jövő hétvégén rendezik. Ezért nagymosást tartott, a cipőket még az este mosógépbe tette – és az látszott, hogy a helyzeten a centrifuga sem segít.

Maradt a lakkcipő, ami utazáshoz, a buszülések takarásában még elment, de olyat a világ még nem látott, hogy bárki is fekete ünneplőcipőben állt volna bele a védekezésbe, támadásba.

Faluhelyre elmegy, jegyezte meg a busz elején ülő edző, majd hozzátette: ha a győzelem, amire az iskola húsz éve vár, ezen a csodacipőn megy el, a fiút a csapatban soha többé nem akarja látni.

Aki játszott már lakkcipőben, az tudja, hogy aszfalt és bőrtalp nem jó barát. A fiú úgy csúszkált a pályán, hogy ennyi erővel jégkorongbotot is adhattak volna a kezébe. Ha indult, rendre megkapart, ha pedig meg akart állni, mert végre lendületet kapott, a fékezést jó másfél méterrel korábban meg kellett kezdenie.

A mérkőzés azóta, hogy pályára lépett, egy burleszkfilmhez hasonlított, amelyben mindenki kőkeményen tolta a játékot, egyvalaki azonban rendre elsuhant a kamera előtt. Bevillant a képbe, kilibbent a képből, és közben olyan arcot vágott, hogy azon még ő is teli szívből kacagott volna, ha nem ő a főszereplő.

De ahogyan a legjobb filmekben lenni szokott, azokban, amiket az emberek egymás után többször képesek megnézni, a fiú hamar a játék hősévé vált. Kiszámíthatatlan mozdulatsoraival ugyan saját csapattársait is megtévesztette, de az ellenfél védői képtelenek voltak kiszámolni, hogy az tőlük jobbra vagy balra csúszik-e el.

Visszafelé a buszon volt is öröm. Mindenki vigyorogva ült, aranyéremmel a nyakában, és amikor hazaértek, és a fiú anyja kérdezte, bevált-e a lakkcipő, az edző felelt mosolyogva, miközben a fiú érmére mutatott: a divat csak divat, ez viszont történelem.

Hozzászólások

Kövess minket a legfrissebb sportos trendekért és inspirációkért a Facebookon is.