Huszonhárom évesen disszidált, saját rajzfilmstúdióról álmodozott, amit sikerült is megvalósítania Hollywood közepén. Hírnevét a Simpson család készítésével alapozta meg, a Fecsegő tipegőkért nyolc Emmy-díjat kapott. Barátja volt Frank Zappa, most Michael Jackson egykori farmja közelében lakik. Csupó Gábor magyar származású amerikai rajzfilmessel, producerrel beszélgettünk.

Csupó Gábor:„Mi kiszíneztük az alakokat”

– Filmőrült, zenebolond, igazi reneszánsz ember. Ilyeneket írnak önről.

– Valószínűleg azért, mert ezeket én is gyakran hangoztatom. Aki eljön hozzám, láthatja, a hangfalaimra többet költöttem, mint más egy egész házra. A zeneszobámban komoly felszerelés van, és természetesen külön mozitermet is berendeztem. Számomra a film és a zene örök szerelem. A génjeimben vannak. A legapróbb részletek is lenyűgöznek. És most ugyanezt látom az ötéves kislányomnál. Kelsy hihetetlen éleslátással még a farepedésben rejtőző bébipókot is felfedezi, aztán rohan hozzám, hogy ezt nekem is meg kell néznem.

– Ha jól belegondolunk, sok olyan tevékenység van, amihez ilyesféle fókuszálás szükséges. Semmit nem ér, ha csak felületesen átsiklunk a lényegen.

– Ezzel egyetértek. Ami engem illet, észrevétlenül is sokat kaptam a családomtól. Imádtam anyai nagyapám csintalanságát, egész életében azon járt az esze, miből milyen tréfát faragjon. Másik nagyapámat nem ismertem, csak hallomásból tudom róla, hogy katonai szigorúságú ember volt. Két véglet közé kerültem, amit rettenetesen élveztem. A rajztehetséget édesapámtól örökölhettem. Láttam néhány régi munkáját, tényleg kiemelkedő kézügyessége volt. Mindenki azt duruzsolta a fülébe, hogy rajzolásból nem lesz képes eltartani a családját, így egészen más pályán kötött ki.

– Bohémság és szigorúság. Egy művész számára fontosak ezek?

– Igen, de meg kell találni a tökéletes arányt. Ha az egyik erősebb, akkor a másik érvényét veszti. Rám mindkettő jellemző. A humor az alaptermészetem része, ugyanakkor szakmai és üzleti ügyekben nem nélkülözhetem a szigorúságot. Rengeteg kiváló emberrel hozott össze a sors, olyanokkal is, akik nálam tehetségesebbek voltak, de az adott időben nekem adatott meg, hogy alájuk toljam a szekeret.

– Önnek is volt ilyen patrónusa?

– Inkább azt mondanám, hogy mellém állt a szekér és én felkapaszkodtam rá. De mindig úgy éreztem, lemaradtam a többiektől. Rajztagozatos gimnáziumba jártam, öten voltunk az osztályban, akik rajongtunk a rajzfilmekért, még a csajok sem érdekeltek bennünket. Beszöktem a filmmúzeum oldalsó kijáratán, a 101 kiskutyát legalább 101-szer megnéztem. Egyszerűen elvarázsolt, számos ötletet és ihletet adott. Elgondolkodtam azon, amit én rajzolok, azt is életre lehetne kelteni. Csak azt nem tudtam, miként kell megmozgatni a figurákat, hogy élvezetesek legyenek.

– Ekkor dőlt el végleg, hogy animátor szeretne lenni?

– Tizenöt éves koromtól kezdve ezt akartam. A gimi után mi öten, akik éjjel-nappal rajzoltunk, jelentkeztünk a Pannónia Rajzfilmstúdióba. Háromszáz aspiráns közül csak bennünket vettek fel. Apámnak már a hosszú hajam sem tetszett, elintézte hát, hogy két évre bevigyenek katonának a bajai harckocsizókhoz. Sokáig nem beszéltünk. Közben a többiek haladtak előre a stúdióban, én meg lemaradtam. Összeállt egy újabb ötös fogat és leléptünk az országból.

– Emlékszik arra a pillanatra, mikor eldöntötte, hogy disszidál?

– Mándoki Laci ötlete volt. Barátjával együtt Nyugaton akart zenei karriert csinálni. Arra én is rájöttem, hogy idehaza sok babér nem teremhet számomra. Boldogtalannak láttam a nagynevű animátorokat, egy levegőtlen kis szobába zsúfolódva dolgoztak. Nekem ennél több kellett.

– Miről álmodozott?

– Mostani eszemmel úgy látom, majdhogynem felelőtlenség volt részemről elmenni. Huszonhárom évesen nem gondoltam át a döntésemet, nagy naivan nem láttam tovább a kalandoknál. Az fel sem merült bennem, hogy esetleg rosszul sülhet el ez az egész. Húsz forinttal a zsebünkben, nyelvismeret nélkül vágtunk neki. Az akkori Jugoszlávián keresztül szöktünk át Ausztriába, Mándokiék az NSZK-ba tartottak, mi pedig Svédországba, ahonnan valami csoda folytán kaptunk egy rajzfilmes ajánlatot.

– Mennyivel könnyebb a mai fiataloknak, nyelveket beszélnek és szabadon mozoghatnak a világban…

– Így van. Nem kell azonnali döntést hozniuk, mint hajdanán nekünk. Los Angeles-i stúdiómban sok külföldi megfordult, köztük oroszok, franciák, belgák, és elvétve magyarok is. Velem szerettek dolgozni, akit tehetségesnek tartottam, nem szóltam bele a munkájába. Ellenkező esetben durván közbeléptem. Tudtam, mit akarok, számomra semmi nem volt fekete vagy fehér. Szakítottam a hagyományokkal, gyökeresen mást akartam, mint a többi amerikai stúdió. Ezért is lett sikerünk.

– Mit gondolt, mivel lehet kiugrani?

– Előnyt jelentett az európai ízlésvilágom, ami élesen különbözött az amerikai minőségtől. Valami mágikus erő folytán egymás után kerültem munkatársi kapcsolatba azokkal a példaképeimmel, akikre istenként tekintettem. Bill Kyle, a 101 kiskutya egyik főanimátora közvetlen főnököm volt a Hanna–Barbera cégnél, ahol fázisrajzolóként kezdtem. Heti 750 dollárt kerestem, pont annyi volt a lakbérünk. Mire vége lett a tévészezonnak, eldőlt, hogy elköszönök tőlük. Akkori feleségemmel, Arlene Klaskyval – ő csalt át Svédországból Amerikába – szerveztünk magunknak egy saját rajzfilmstúdiót.

rajzfilm, Simpson-család, disszidálás, Hollywood,

Csupó Gábor. Fotó: Kállai Márton

– Hogyan élték át a nehezebb időszakokat?

– Nekem az a szerencsém, de tényleg, hogy mindent pozitívan értékelek. A cégalapítást például úgy vettem, most majd megmutathatjuk, mire vagyunk képesek. Egy percig sem kenődtem el. Mindig az volt az álmom, hogy az én stúdiómban lesz három-négy asztal, rajzolgatok a legjobb haverjaimmal, közben szól a zene, és ökörködünk. Ehhez képest hirtelen kinőttük magunkat. Előtte persze a feleségemmel sokat talpaltunk megbízások után. Egyszer csak felfigyeltek ránk, hiszen új cég voltunk, ráadásul nem túl drágák, miközben profi munkát végeztünk és megbízhatóan szállítottunk. Fél év elteltével már hétszázötvenen dolgoztunk, három épületben, Hollywood közepén.

– Irigykedtek önökre?

– Nézze, az egészséges konkurencia előbbre viszi az alkotókat. Engem sosem zavart, hogy rajtunk kívül volt még két-három hasonló animációs stúdió. Néhányukkal a későbbiekben szinte baráti viszonyba kerültem. Egyébként magam is éreztem néha, hogy mások jobbak nálam, de engem ez inkább továbblépésre ösztönzött, mint rosszindulatú viszonyulásra.

– Mikor érezte először, hogy elismerik?

– Amikor a Simpson családot csináltuk. A figurát Matt Groening karikaturista találta ki, de mivel ő nem filmes, a pár perces animációs bejátszásokat másfél éven át mi gyártottuk a legnagyobb amerikai csatornán főműsoridőben futó Tracey Ullman Show számára. A tervezőtől fekete-fehérben rendelték meg, mi azonban kiszíneztük az alakokat.

– Sárga bőrük és kék hajuk lett!

– Jim Brooks producer meg akart fojtani, amikor meglátta az extravagáns Simpsonékat. Próbáltam neki elmagyarázni, hogy a produkció éppen ettől lesz figyelemfelkeltő, mindenki felkapja rá a fejét, a fél világ erről fog beszélni. Szorított a határidő, így hát beleegyezett. Elsöprő siker lett, ami bennünket igazolt! Egy egész sorozatra kaptunk megbízást. Végül három évadot, 39 epizódot készítettünk el. Még most is mi csinálnánk, ha nem veszek össze a megrendelővel, aki olyasmit kért a produceremtől, amit nem tartottunk igazságosnak. Megfenyegettek, hogy elveszik tőlünk a munkát. Ez meg is történt, de nem bántam, a becsületem fontosabb volt.

– Na, ilyen az amerikai filmvilág keményebb oldala!

– Szerintem bosszúállás volt. Éppen azon törtük a fejünket, hogyan építsük le a cégünket, amikor befutott egy felkérés az újonnan alakuló Nickelodeon gyerekcsatornától. Rajzfilmsorozatokat kértek tőlünk, teljesen szabad kezet kaptunk. A Fecsegő tipegőkkel debütáltunk, nyolc Emmy-díjat kaptunk érte. Aztán húszévnyi együttműködés után vezetőváltás történt a csatornánál, a korábbi fizetésünk felét ígérték, úgyhogy szakítottunk velük. Nekem utána jöttek az egész estés, élőszereplős játékfilmek, magyar felkérésre is rendeztem, legutóbb a Pappa piát. Nemrég újra megkeresett a Nickelodeon, a Fecsegő tipegőkből készül új széria. Most is vannak konfliktusok, de azok inkább szakmai jellegűek.

– Hogyan él Hollywoodban?

– Csak utólag derült ki, közel lakom Michael Jackson egykori farmjához. Szeretek hűsölni a pálmafákkal övezett kertemben, kiülök az úszómedence mellé olvasni vagy zenét hallgatni. Frank Zappa a kedvencem, akit a barátomnak tudhattam. Simpson-rajongó volt, egy nap felhívott, találkozni akart velem. Mintha most lett volna…

Hozzászólások

Kövess minket a legfrissebb sportos trendekért és inspirációkért a Facebookon is.