Derék emberek városa

„Balassagyarmat – óh, hogy szeretem! / Legszebb ott volt fiatalon életem, / Ott nem bántott talán még semmi se / (S ha bántott, rögtön gyógyult a sebe).” Szabó Lőrinc, a modern magyar líra nagy költője kezdi így a Tündérváros című versét, s elhihetjük: nem véletlenül emlékszik gyermekkorának Ipoly menti „tündérvárosára” e szép szavakkal.

Ország-világSzücs Gábor2023. 02. 08. szerda2023. 02. 08.

Kép: 20230125 Balassagyarmat Riport Balassagyarmatról a Csehkiverő városból a harcok évfordulója alkalmából Fotó: Kállai Márton KM Szabad Föld A Képen: Városháza

Derék emberek városa
20230125 Balassagyarmat Riport Balassagyarmatról a Csehkiverő városból a harcok évfordulója alkalmából Fotó: Kállai Márton KM Szabad Föld A Képen: Városháza

Ezúttal mi is a Tündérvárosba látogattunk, mégpedig jeles évfordulók ürügyén. Nyolcvanöt kilométerre található Budapesttől, tizenötezer lakosú kisváros. Történelme igen gazdag. A legfontosabb: múlt vasárnap emlékeztek a 104 évvel ezelőtti „csehkiverésre”, vagyis arra a történelmi napra, amikor 1919. január 29-én, a fegyvert fogó polgárok, a vasutasok önfeláldozása és a magyar katonák hősiessége felszabadította a várost az idegen uralom alól.

Most következnie kellene egy hosszabb, tudós okfejtésnek az akkor történtekről, e helyett elég legyen annyi: nagyon nem volt egyszerű az élet azokban az években. Ugyebár négy év után, 1918. november 3-án Viktor Weber tábornok, az Osztrák–Magyar Monarchia nevében aláírta a fegyverszünetet, s ezzel véget ért az első világháború. A győztesek oldalán harcoló Románia, Csehszlovákia és Szerbia hatalmas magyar területeket vontak ellenőrzésük alá. Közben 133 napra létrejött a Tanácsköztársaság (1919. március 21.–augusztus 1.), vörös és fehér kormányok váltották egymást, hogy végül a trianoni békeszerződés (1920. június 4.) teremtsen rendet. Pusztító rendet.

Emléktábla a vasútállomáson. Fotó: Kállai Márton

Vagyis 1919-et tekinthetjük a szabad rablás évének, amikor nem a jog, hanem az erő dominált. A csehek például január 15-én több ponton átlépve a demarká­ciós vonalnak számító Ipolyt, elfoglalták a folyó déli partján fekvő vasútvonalat, Drégelypalánkot, majd Balassagyarmaton a vasútállomást, a postát és a laktanyát.

A városka az antant által 1918 decemberében kijelölt demarkációs vonal magyar oldalán volt, így a csehszlovák megszállás az egyezmény előírásai szerint is jogsértő. Az itt élők döntő többsége magyarnak vallotta magát, s nem akart egy idegen állam fennhatósága alá kerülni, ezért január 29-én, hajnali négykor támadást intéztek a cseh katonák ellen. A hadiesemények ugyan ide-oda ingáztak, de a nap végére győztek a gyarmatiak, s a következő napon felszabadult az Ipoly teljes bal partja – ismertette ottjártunkkor Csach Gábor polgármester, aki egyébként művészettörténész, és a kilencvenes években létrehozta a Kinopuskin alternatív rockzenekart.

A városháza falán már 1922. október 29-én elhelyeztek egy emléktáblát, 1998-ban aztán a képviselő-testület január 29-ét városi ünneppé nyilvánította, és döntött arról, hogy a Civitas Fortissima (Legbátrabb város) feliratot címerében és a városháza homlokzatán is elhelyezzék. A cím használata 2005 májusában országgyűlési megerősítést is kapott. A múlt hétvégén háromnapos ünnepségsorozattal emlékeztek meg a gyarmatiak dicső elődeikről. (Belátom, ehhez képest tán említésre sem érdemes egy másik évforduló, de a Civitas Fortissima mai lakói, a Palóc Rozmárok az ünnepségsorozat részeként éppen ötödször mártóztak meg a jéghideg nyírjesi tóban, a Bátrak Úszásán.)

Balassagyarmaton ezer emlék és ezer látnivaló várja a településre érkezőket. Fotó: Kállai Márton

Nézzünk egy kicsit közelebbi évfordulót: a napokban volt ötven éve, hogy 1973. január 12-én megkezdődjön Magyarország első, s az egy évvel korábbi müncheni tragédia után Európa történetének második túszdrámája. A Pintye fivérek, a 19 éves András és öccse, a 17 éves László úgy gondolta, hogy a nagy álomhoz, a disszidáláshoz elég lesz katona apjuktól elcsenni egy géppisztolyt és egy pisztolyt, majd túszul ejtik a Geisler Eta Leánykollégium lakóit, mire majd a hatalom meghátrál, teljesítik követeléseiket. Egy lefüggönyözött, farmotoros(?) Ikarust követeltek két sofőrrel, hogy a Ferihegyi repülőtérre vigyék őket. Továbbá fegyvert és pénzt: egymillió dollárt, százezer nyugatnémet márkát, négyszázezer svájci frankot olyan igazoló papírral, amelyet Kádár János, a párt főtitkára, Fock Jenő miniszterelnök, Losonczi Pál államfő és Czinege Lajos honvédelmi miniszter ír alá. Ferihegyről repülőgéppel kívántak továbbutazni Görögországba; azért, mert ott meleg van…

Mivel a túszdrámának kiterjedt irodalma van, film is készült erről, a részleteket elhagynám, elég legyen annyi, hogy ifjonti reményeiknek mesterlövészek három golyója vetett véget: Andrásnak a szívére, a kezére és a gyomrára céloztak. Ahogy akkoriban fogalmaztak: nem agyon-, hanem kilőtték. László megadta magát, és életben maradt.

Következzen egy békésebb évforduló: a híres gyarmatiak sorát vezesse Madách Imre, aki éppen 200 éve született. Jó, nem itt, hanem a nagyjából 30 kilométerre lévő Alsósztregován, de élete, főleg közéleti élete nagy része köthető Gyarmathoz, szobra is áll itt. E városból elindulva építette fel irodalmi, politikai munkásságát. Az ember tragédiája írója rövid, negyven évig tartó élete során megjárta a poklot és a mennyet, akárcsak hősei, az első emberpár: Ádám és Éva. Mi több, a Tragédia nyolcadik, prágai színében mintha saját szerencsétlen házasságát példázta volna, amikor is Borbála így szól urához, vagyis a Kepler bőrébe bújt Madáchhoz:

– János, nekem szükségem volna pénzre.

Mire Madách-Ádám-Kepler: Egy fillérem sincs, mind elhordtad immár…

A polgármester ráadásul jó zenész is. Fotó: Kállai Márton

Gyarmat büszkeségeinek sorát hosszan folytathatnám, kezdve Mikszáth Kálmánnal – aki otthon érezte magát Palócország fővárosában, ahogy ő nevezte ebben a „görbeországban”, kedves jó palócai között –, vagy a már említett Szabó Lőrinccel, akit iskolás évei kötöttek ide. De a többi híresség – Tildy Zoltán egykori köztársasági elnök, a képregényrajzoló Zórád Ernő – mellett feltétlenül szóljunk egy, a város nevét valóságos fogalommá, intézménnyé nemesítő férfiról: Michel Gyarmathyról.

Az egykor Ehrenfeld Miklósnak született kisfiú 1936-tól lett a világhírű párizsi mulató, a Folies Bergère művészeti igazgatója. Előfordult, hogy magyar dalokat tett a műsorba, sőt egyszer díszletként, a balassagyarmati vasútállomás tábláját engedték le a zsinórpadlásról. Haláláig megtartotta jó szokását, hogy minden arra járó magyarnak ingyenjegyet adott a revü megtekintésére. (Szerencsémre 1983-ban engem is meg­ajándékozott egy potyajeggyel…) Sírja a balassagyarmati zsidótemetőben látható, amely Magyarország első műemlék izraelita temetője, s ahol az 1700-as évektől kezdve több mint 3400 sírkő őrzi az egykor itt éltek emlékét.

Ahol mindig kékes az ég

Néhány évvel ezelőtt egy budapesti antikváriumban akadt kezembe egy vékony verseskötet, a Volt egyszer, hol nem volt… című gyűjtemény a balassagyarmati születésű Michel Gyarmathy harminchét versét tartalmazta. A szerző, s egyben ma­­gánkiadó dedikálta is „Visnovszky Laciéknak sok-sok szeretettel. Párizsban, 1975-ben”. Abban az évben is írta a verseket, talán egyet 1974-ben, a bevezetőben úgy fogalmaz: „Olvassátok szeretettel, amilyennel én írtam. Bevallom, hogy egy-kettőnél egy kicsit megint sírtam…”

Az első versében, időben visszatérve, 1936-ban kezdi, amikor Párizsba ment, s bár nem volt pénze, napokig nem evett, de ezt az édesanyjának soha meg nem írta. Aztán kronológiával halad életútja ismertetésében, de egy-egy versében visszaemlékezik arra, hogy balassagyarmati házuk a szegények előtt mindig nyitva állt, hatéves volt, mikor apja meghalt, s nyolc gyermeke maradt árván, majd ahogy Alka testvérét munkaszolgálatra vitték, s jött egyszer valaki elmondani, hogy Auschwitzban, gázkamrában lelte a halálát. És aztán a párizsi élet érdekességéről szól oly sokszor. Meglepően őszintén a Könnyek és a Balassagyarmat, iskolai találkozó című versei, s valami szinte kifejezhetetlen mélységű honvágyról árulkodnak Párizsból, a fények városából papírra vetetten a kis nógrádi település, Balassagyarmat iránt.

Gyarmathy a párizsi éjszaka ismert és elismert figurája volt. Fotó: AFP

A Folies Bergère második világháborút követő sikerében tehát tevékeny részt vállalt a magyar születésű Michel Gyarmathy, aki 21 évesen érkezett Párizsba, s attól fogva jószerivel egész élete a Folies Bergère-ben telt. Legelőbb díszletmunkás volt, majd rendező, végül művészeti igazgató és társtulajdonos. Az Én és a pótvizsgám című versben így írt: „Hej. De régen volt még otthon / A huszas évek elején, / persze Gyarmaton, ahol gimnáziumba jártam én. / Nem szerettem a latin órát / Számolni se tudtam én / A francia nyelvvel hadilábon álltam / És megbuktam az év végén / Emlékszem Majtényi mondta / Eehrenfeld magát nem engedem át / És harminc év után én Parisba / Tettem le csak a pótvizsgát / Akkor még nem is gondoltam /Hogy Páris lesz az uj hazám / És franciából is átmentem azóta / A Párisi pótvizsgán.” A rendező, akit Franciaországban Monsieur Michel néven ismertek, 1984-ben látogat először vissza Balassagyarmatra. Beírta magát nemcsak a francia, hanem a világ szórakoztatóipari történetébe is.

Varga Attila

Michel Gyarmathy: Balassagyarmat

Drága szülőfalum, hűséges pajtásom, Látlak még majd egyszer Ezen a világon?

Láthatom egednek Tündéri kékségét, Rám mosolygó felhők Jóságos nézését.

Láthatom még talán Az Ipoly folyó partját… Akácos utcáit És kis városunk tornyát.

Rákóczi Fejedelem út, Hetvenhét… volt számunk. Balassagyarmaton, Ott volt a mi házunk.

Most Párizsban lakom. Szép város az, kérem… Dehát, Balassagyarmat. Te… Sokkal szebb vagy… nékem.

És következzék egy mai híresség a „kedves őrültek” mezőnyéből: ő ifjú Szakács László, aki motort, bocsánat, nem motort, hanem Pannoniát(!) gyűjt. Hogy hogyan kezdődött?

– A gyűjtemény nem magától lesz. Vannak olyan tárgyak, amelyekbe egy addig teljesen normális ember beleszeret, megszerzi magának, és akkor a sorsa megpecsételődött. És az egyszeri ember hirtelen azt veszi észre, hogy hoppá, a Pannoniáktól már nem lehet becsukni a garázsajtót…

– És miért éppen Pannonia?

– Bár a gőzmozdonyt és a gőzgépeket is szeretem, de azért maradtam a még kezelhető méreteknél… Miért Pannonia? Mert gyönyörű, és mert lelke van. Ő nem gombnyomásra induló csúcstechnika, egy Pannoniához szépen kell szólni, nem szabad megsérteni, hiszen az is csak ember…

Mert gyönyörű és lelke van – így vélekedik a Pannonia motorokról Szakács László. Fotó: Kállai Márton

Szakács úrnak nagyjából félszáz Pannoniája van, tegyük hozzá: jelenleg… És ahogy egy kedves őrülthez illik: a kiállítás látogatása ingyenes, s bár télen nincs nyitva, de ha valakire ilyenkor jön rá a Pannonia-érzés, hát kinyitja neki a múzeumot.

Zárjuk a Tündérvárosi sétánkat egy újabb évfordulóval: ebédelni a most 25 éves Svejk vendéglőbe tértünk be. Bár a derék katona aligha járt Gyarmaton, de viszont Sinágel József uram, az étterem vezetője elkötelezett híve a cseh sörnek. Sőt, nemcsak híve, de bizonyos mértékig tudósa is: a sörfőzésből írta szakdolgozatát. Mégpedig a České Budějovice-i sörfőzdéről, ahol, ha nem is régen, de a XIII. század óta főzik a nemes seritalt. Leghíresebb sörük a Budweiser, amit Svejk biztosan megkóstolt, amikor háborús kalandjai közepette errefelé vándorolt. Az étterem falán rengeteg kép, fotó; az egyiken egy kövér arab úr kortyolgat egy korsó sört, meglehet, Allahnak nem éppen tetsző módon…

Sinágel József sörét és sztrapacskáját a szlovákok is kedvelik. Fotó: Kállai Márton

– A reklámfotó abban az időben készült, amikor Egyiptomba, amely angol gyarmat volt, a České Bu­dějovice-i sörgyár szállította fahordókban a Budweisert. Akkoriban még az a vicc járta, hogy miért isznak annyi teát az angolok? A válasz: Mert nem tudnak sört főzni…

Változnak az idők. Sinágel uram is áttért a Bernard nevezetű cseh sörre, megkóstoltuk, ahogy a sztrapacskát is, mindkettő rendben lévőnek találtatott.

Búcsúpillantást az Ipolyra vetünk, amely az elmúlt napokban kitért a hitéből és a medréből. Most éppen visszatérni látszik a helyes méretére, de szinte száguld, úgy felgyorsult. Közben átléptünk a szlovák oldalra is, de a „magyar kiverés” elmaradt: az egykorvolt, mára néptelen határépületen tábla: „helyiségek kiadók”.

Tényleg változnak az idők…

Ezek is érdekelhetnek