Egy elmaradt koncert emléke

A pesti utcák soha nem voltak olyan tiszták, mint amikor grófok és bárók takarították. Mindig nyakkendőben, igaz, kissé megrojtosodott zakóban, de söpörtek, a magyar arisztokrácia színe-java – aki épp nem munkaszolgálaton, bányában ásott vagy vagont pakolt – átsöprögette az ötvenes évek elejét.

Ország-világMarkos Mária2017. 10. 23. hétfő2017. 10. 23.

Kép: gróf Nádasdy Borbála és Nádasdy Andrea grófné (szemüvegben) Szécsény Forgách kastély Kubinyi Ferenc múzeum beszélgetés sorozat magyar arisztokratákkal emlékezés történelem 2017 04 20 Fotó: Kállai Márton

Egy elmaradt koncert emléke
gróf Nádasdy Borbála és Nádasdy Andrea grófné (szemüvegben) Szécsény Forgách kastély Kubinyi Ferenc múzeum beszélgetés sorozat magyar arisztokratákkal emlékezés történelem 2017 04 20 Fotó: Kállai Márton


Aztán történt valami az évtized közepén, amiről sokan úgy hitték, itt az enyhülés. A lágereket elkezdték felszámolni, a rokonok visszajöttek a kitelepítésből, ha egyetemre nem is, de ipari tanulónak elmehettek a fiatalok.

Az egyik legrégibb magyar főnemesi család, a 700 éves múltra visszatekintő Nádasdyak közül gróf Nádasdy Pál is kiszabadult a börtönből, Pestre költözött, s a Ferenciek terén a templom ablakát mosta.

Idősebbik lánya Csepelen tanult esztergályosnak, egészen addig, míg rá nem jöttek, hogyan is hívják, és ki nem dobták.

Amikor 1956-ban kitört a forradalom, kisebbik lánya, gróf Nádasdy Borbála tizenhét éves volt. Akkor már három éve Budapesten élt. Az iskola elvégzése után pár hónapot még Veszprémben dolgozott egy zoknielosztó gyárban – a Lepsényi-kúriát elhagyva a háború után Balatonalmádiban laktak –, kevés pénzért. 1953-ban édesanyja egy régi ismerősnél kért lányának munkát. Ki volt az az ismerős? Honthy Hanna, a korszak nagy operettcsillaga. Hozzá került öltöztetőnőnek a fiatal lány.

– Az ő Deres utcai villájában kaptam szobát, ellátást, nekem kellett őt kísérnem a vidéki esztrádműsorokra. Fellépésenként kerestem 200-300 forintot, ami akkoriban nagy fizetés volt. De két évnél tovább nem bírtam, gonoszul bánt velem. Otthagytam, mindenféle munkát elvállaltam, voltam statiszta és táncos is – emlékszik vissza gróf Nádasdy Borbála.

1956 tavasza gyönyörű volt, a nagyon szép tavaszt nagyon szép nyár követte. Mégis mindenki azt érezte, gyűlnek a felhők. Az embereknek elegük volt, javában ment a szervezkedés Budapesten.

– Én is rendszeresen eljártam a műszaki egyetemisták beszélgetéseire. Hallgattam, figyeltem, mi történik. Aztán október 6-án újratemették Rajk Lászlót. Ezek a fiatal fiúk, lányok azt mondták, ha a patkány elismeri a görényt, abból nagy baj lesz. Nagyon jól emlékszem október 23-ra. Anyám épp Pesten tartózkodott, felutazott ügyeket intézni, s még aznap haza akart utazni, nekem meg volt egy jegyem a rádió Bródy Sándor utcai épületébe egy koncertre. Keddi nap volt, együtt jöttünk le a Gellért-hegyről, a kis kanyargós úton a Gellért fürdő előtt. Akkor már a Krúdy utcában laktam. Kiabálást, mormogásszerű hangokat hallottunk, majd nem sokkal később a Műszaki Egyetemről a diákok elvonultak előttünk. Mondták, hogy a Bem térre mennek. Amikor a Krúdy utcába érkeztünk, akkor nagyapám, aki nagyon reális ember volt, azt mondta: gyerekek, itt nagy baj lesz, de nagyon jó dolgok fognak történni. Még kimentem a Vásárcsarnokba, bevásároltam. Akkor már nagy volt az izgalom. Tudtuk, hogy a Bródy Sándor utcába nem mehetünk a koncertre. A Köztársaság téren az emberek vonultak, a rádió bemondta, hogy Nagy Imre kiállt az emberek elé, és hogy a Sztálin-szobrot ledöntötték. A diákok a Bródy Sándor utcába mentek, hogy a 12 pontot beolvassák a rádióban – akkor kezdtek el lőni. Lőni, majd visszalőni. Amikor eldördültek az első lövések, Gerő azt mondta, hogy ha a csőcselék nem megy haza, akkor behívja az orosz tankokat. És ez eldöntött mindent. Pedig csak fiatal egyetemisták vonultak az utcákra, egészséges gyerekek, akik szakmát tanultak – akkor még egész jót, nem csak marxizmust – régi, még a háború előtti tanároktól, akik meg tudták tanítani orvosnak, mérnöknek, tanárnak a diákokat. Teljesen ártalmatlanok voltak, akik nem a rendszert akarták megdönteni, hanem azt akarták elérni, hogy az oroszok menjenek el, legyen szabad választás. Nem akartak ők hősök lenni.

A forradalom 60. évfordulójára meghívták gróf Nádasdy Borbálát a Balaton-felvidéken egy kis faluba, hogy mint a kevés szemtanúk egyike beszéljen erről az időszakról. A grófnő azokról a kifosztott gazdákról mesélt, akik a pestieknek hozták fel a kenyeret. Az emberek nem törtek be a boltokba, hagyták a polcokon azt a pár konzervet. Fontosabbnak tartották, hogy gyűjtsék a tíz forintokat a halottakra, s eltemessék az utcán elesetteket.

Arról beszélt a vidéki kultúrházban, milyen nagy dolog volt akkor a pesti embernek, hogy faluról hozták neki az ennivalót. Vajon miért nem tudjuk most ezt ugyanígy megkomponálni lelkileg?

November 4-én tragikus véget ért a forradalom. Sok-sok barát hagyta el azokban a napokban az országot, szomorú események következtek.

A grófnő édesapja visszament az eredetileg családi fészeknek számító Lepsénybe, hogy talán majd ott elkezdhet gazdálkodni – szegény, örök optimista. Persze nem így történt. Eljött a január, a teljes reménytelenség, '56–57 tele kemény volt. A fűtőanyag elfogyott, a pesti utcákon romba dőlve hevertek a villamosok. A megtorlás megkezdődött. Akik elmentek, küldték haza a híreket, hogy megérkeztek, hogy jól vannak. De akikről nem érkezett hír, azokat vagy megölték, vagy házról házra jártak és elvitték. Gróf Nádasdy Borbála Pesten, Pethe Sándor színművésznél kapott egy szobát.

– Apám nagyon honvágyas ember volt, anyámmal azt vallották: ők nem mennek innen sehova. Ám egyszer leültünk együtt egy padra, emlékszem, a Ferenciek tere mögött, s azt mondta nekem: Borcsikám, el kellene, hogy menjél. Egyre csak az jár a fejemben: vajon mi kell ahhoz egy apának, hogy akkor, amikor már a vasfüggöny majdnem teljesen fölépült, amikor már statárium volt – ami azt jelentette, hogy akit a határ mentén mozogni láttak húsz kilométeres sávban, azt lelőtték –, a jobb jövő reményében a teljes bizonytalanságba elküldje a gyermekét?! Nagyon későn, nagyon körülményesen, de megszervezte, hogy elhagyjam az országot. Ötödmagammal átjutottam a határon 1957. február 11-én. Az embert a határon túl rögtön lágerbe tették Bécsben – igaz, járt az ingyen cigaretta, a Trup és a Mallorca. A bécsi menekültek azzal vigasztalták magukat, hogy a Nyugat nem fogja tűrni, hogy ezt az országot tönkretegyék a szovjetek...

– 19 éves voltam, amikor eljutott hozzám a hír, hogy itthon Nagy Imrét és Tóth Ilonát kivégezték. És a Nyugat tűrte, és a Nyugat mindent tűrt. Nekem nagy szerencsém volt, beiratkozhattam Bécsben egy színiiskolába, színésznő lettem, megtanultam németül, aztán elmentem Franciaországba, ahol többek között balettmesterként dolgoztam. Férjhez mentem, gyerekem lett. Mindig mindent saját erőből értem el. Sokkal később a szüleim is kijöttek utánam, de 17 évig nem térhettem haza, mert nem kaptam vízumot. A Nádasdy család nagy része kivándorolt Amerikába.

Mindenkinek helyt kellett állnia. Tudja, mi az érdekes? Minket igazán soha nem értettek meg külföldön: az egész kimenetelt, az emigrációt nem értették meg. Hogy lehetett az, hogy 17 évesen elengedtek a szülők? Nem jártál iskolába? Nem voltak képesek felfogni, mi is történt valójában itthon.

Gróf Nádasdy Borbála eddig hat, főképp memoár jellegű könyvében dolgozta fel saját kalandos élete – és a XX. század – eseményeit. Könyveiben nem jajong, nem tördeli kétségbeesetten a kezét az átélt borzalmakon, és nem követel kárpótlást. Nagy kincsnek tartja, hogy mindezt megfigyelhette, és nem ment tönkre bele.

– Fontos, hogy akik majd olvassák ezeket az írásokat, megtudják, életem hosszú során hogyan kellett helytállni, és hogyan kellett ehhez a névhez hű maradni. Mert ahogy nekünk tanították: őseink hite a jövő reménye. Ez nagyon fontos mottó, amit az embernek, ha egy ilyen családból származik, mindig szem előtt kell tartania.
 

Ezek is érdekelhetnek