Egy évig készültek Mumbai megtámadására

Az ellenőrzések hosszasak és alaposak, aminek következtében a járatok a menetrendnek gyakorlatilag fittyet hánynak. Igazán azonban a Taj Mahal Hotel környékén szembetűnő a rendőri jelenlét. Az épület környéke egyébként még most, szerdán, vagyis egy héttel a támadás után is le van zárva. Legközelebbi megközelíthető hely a Gateway of India, vagyis India kapuja nevezetű diadalív. Ennyi is elég azonban ahhoz, hogy jól lássam a végig bedeszkázott árkádját, falán pedig a füst nyomát.

A legteljesebben azonban a kikötő vizétől felvezető lépcsők felől lehet az épületre látni. Valószínűleg innen érkeztek a terroristák. Csak a téren kellett átvágniuk, s be is sétálhattak az egyik kiszemelt célpontjukba.
A diadalív környékéről egyébként folyamatosan közvetítenek a televíziós társaságok. Mert Indiát még most is az egy hete történt tragédia foglalkoztatja leginkább. Az újságok címlapjukon hozzák az újabb és újabb részleteket.

Aranybánya a nyomozóknak – és persze kiszivárogtatott hírek által a sajtónak is – az egyetlen életben maradt terrorista, Azam Amir Kasab, aki hajlandó együttműködni velük. Annyit máris lehet róla tudni, hogy egy nagyon szegény pakisztáni családból származik. A negyedik évet már nem fejezte be az iskolában, később viszont egy iszlám iskola (madrassza) hallgatója lett, ahol elfogadta a dzsihád, a szent háború elvét. A támadásra egy éven át készítették fel. Csak az nem kötötték az orrára, hogy öngyilkos akcióba küldik, visszatérése lehetetlen lesz.
Ellentmondóak egyébként a hírek arról, hogy a terroristák az akciójuk közben kaptak-e külső segítséget. A Hindustan Times mindenesetre tudni véli, hogy a zsidók lakhelyéül szolgáló Nariman Házba – amelyet szintén elfoglaltak a terroristák és ahol többeket megöltek – folyamatosan érkeztek kívülről az instrukciók.
Más kérdés az, hogy ha ezt le tudták hallgatni, akkor miért nem mérték be az adóhelyet s kapcsolták le a segítséget nyújtót. (Feltéve persze, hogy nem külföldről érkezett az útmutatás.)

Akár így, akár úgy, Indiában folyamatos a vita a titkosszolgálatok felelősségéről: vajon miért nem tudták megakadályozni a támadást? A különböző politikai erők egyezkednek arról, hogy az ellentéteiket félretéve közös, végre szövetségi szakszolgálatot hoznak létre.
De nem csak a titkosszolgálatok munkáját éri kritika, hanem a politikusokét is. A vihar egyre nagyobb, s egyre magasabb szinten hullnak a politikusfejek. A belügyminiszter már repült, őt a főminiszter helyettese követte, de magának a főminiszternek is kifelé áll a szekeres rúdja.

Mumbai eközben egyre inkább magához tér, igaz, egy tizenhat milliós város nem is engedheti meg magának, hogy sokáig nyalogassa a sebeit. A lezárt részen innen a rendőrök hadán kívül már csupán plakátok emlékeztetnek a tragédiára. Városszerte molinók jelentek meg, rajta emlékeztető feliratok. Legtöbben a mártírok előtt tisztelegnek, s imádságra hívnak fel értük, hiszen az életüket adták azért, hogy „megvédjenek bennünket”.
Amúgy pedig pezseg a metropolis, az utak, üzletek zsúfoltak. Mumbai megpróbál felülemelkedni azon, amit elfelejteni úgysem lehet.