Nem elzárt kolostorban, hanem a pusztai erdő rejtekén, a világ zajától elvonulva töltik együtt az elmélyülésre és feltöltődésre szánt időt a bugaci lelkigyakorlatos tábor résztvevői. Huszonnyolc éve még csak harmincan voltak, ma már több mint százötvenen.

Egy hét a mennyországban

– Tizenkét évesen vesztettem el az anyukámat. Még csak 34 esztendős volt. Négy év múlva apukám is meghalt. Három testvéremmel együtt árvák maradtunk. Nagyon nehéz időszakot éltünk, depressziós lettem. Sokáig tartott, mire sikerült feldolgoznom a történteket. Kunszálláson laktunk, a helyi pap hívta fel a figyelmemet az akkor szerveződő lelkigyakorlatos táborra. Mivel a közelben volt, úgy döntöttem, elmegyek.

Vittem magammal a bánatom. Kezdetben alig szóltam valakihez, magamba zárkóztam, aztán szép lassan feloldódtam. Elfogadtak olyannak, amilyen vagyok. Mindenki segíteni akart, hogy meggyógyuljon a lelkem. Krisztián, a főszervező a testvérévé fogadott, és a későbbiekben sem engedte el a kezem – meséli a rá jellemző derűvel Manyi, azaz Némedi-Varga Margit, aki a kezdetektől fogva résztvevője a tábornak.

Azóta révbe ért az élete, kézilányként dolgozik a kiskunfélegyházi katolikus iskola konyháján. Nem volt olyan nyár, hogy ne jött volna ide, most már a keresztgyerekeit hozza magával, s az utóbbi években az étkeztetés lebonyolításában is segédkezik.

hitoktatás, ifjúság, Bugac,

Innen mindenki feltöltődve tér vissza a hétköznapokba… Fotó: Kállai Márton

Hittanya. Az elnevezés telitalálat, bárkinek is az ötlete. Huszonnyolc éve minden nyáron kinyitja a kapuját: csodálatos természeti környezetben, Bugac és Móricgát határában, karnyújtásnyira a sorsára hagyott keskeny nyomtávú vasút sínpárjától.

– Piarista diákként egyik nyáron eljutottam a tápiószentmártoni katolikus ifjúsági táborba, amit a tápiómenti Nagyboldogasszony közösség szervezett – emlékezik vissza Kapus Krisztián, a Hittanya főszervezője. – Megérintettek az ott tapasztaltak. Arra gondoltam, a mi csoportunknak is jó lenne hasonlót indítania. Találtunk egy elhagyatott helyet, a nemzeti park rejtekén üresen álló tanyasi tűzoltóházat, ami az egykori Lenin Tsz tulajdonában volt.

1991 nyarán eltöltöttünk itt néhány munkás napot Hajagos Gyula atya, a kiskunfélegyházi Szent István-templom akkori káplánja – ma már plébánosa – vezetésével. Aztán a szövetkezet felajánlotta a plébániának, hogy újítsa fel a tornácos épületet, s végül az ingatlan is egy közös alapítvány birtokába került. A következő nyáron már 30-40 katolikus fiatal gyűlt össze a tanyán. Egy hét a mennyországban – így értékelték az első táborlakók a pusztában töltött napokat.

A nomád körülmények, a természet csendje eleve alkalmasak az elmélyülésre, a napi gitáros szentmisék, a közös imádság, a szentségimádás, az előadások, a beszélgetések pedig tovább csiszolják a fiatalok elméjét és hitét. Innen mindenki feltöltődve tér vissza a hétköznapokba, számukra az év augusztustól augusztusig tart, izgatottan várják a jövő évi tábort. Mára országos hírűvé lett a Hittanya, 150-200 résztvevő érkezik alkalmanként.

ifjúság, hitoktatás, Bugac,

A hívógató harangszó…Fotó: Kállai Márton

Közben generációk nőttek fel, családosak lettek, s az ő gyerekeik is ide járnak. Ha jól érzik magukat, láng lobban a lelkükben, erősödik az értékrendjük, s akkor biztosan találkozunk velük legközelebb is.

– Harmadéves kispapként vettem részt az első lelkigyakorlatos táborban – mondja Finta József kecskeméti főplébános, érseki helynök, aki 2016-ban megkapta a Bács-Kiskun Megye Ifjúságának Neveléséért Díjat, éppen a bugaci Hittanyán végzett missziójáért is. – A huszonnyolc év alatt több mint háromezer fiatal fordult meg itt. Mindig van egy központi témánk. Legelőször a Tízparancsolattal foglalkoztunk, most a fiatalok életében előforduló krízishelyzetekkel.

Legnépszerűbbek a családdal kapcsolatos tematikák, egyebek mellett szóba került már a párválasztás, a gyermeknevelés, a szexualitás, az erkölcs. Előadóink között papok, szerzetesek és világi szakemberek egyaránt vannak, a csoportokat többségében papnövendékek vezetik. Isten tenyerén – az idén így szólt a mottó, az előadásokat, a csoportbeszélgetéseket e gondolat köré fonták.

Bugac, ifjúság, hitoktatás,

Balczó András öttusázó, a Nemzet Sportolója is beszélgetett a fiatalokkal az egyik lelkigyakorlaton. Fotó: Kállai Márton

A 81 esztendős Balczó András, a Nemzet Sportolója címmel kitüntetett háromszoros olimpiai és tízszeres világbajnok, a magyar öttusasport egyik legnagyobb alakja soha nem gondolta volna, hogy egyszer még a pusztában zajló lelkigyakorlaton beszél fiatalokhoz. Most viszont örömmel vállalta a felkérést. Annak dacára, hogy az alkalmi publikum a koránál fogva nem sokat hallhatott a vendégről, már a felvezető gondolatait feszülten figyelték.

– Másként alakult az életem, mint ahogyan elképzeltem. Isten a tenyerén hordozott, különben hogyan is kaphattam volna ilyen sok jót a pályám során? – szőtte a szavakat a legendás sportoló, akinek az édesapja evangélikus lelkész volt.

– Teljesítményemben tagadom az önérdemet, mindent a Teremtőtől kaptam ajándékba, az akaraterőt, a szorgalmat is. Tizenöt évesen hallottam Benedek Gábor öttusázóról, az 1953-as világbajnokság aranyérmeséről. Ha ő el tudta érni ezt a sikert, akkor miért ne érhetném el én is? Úgy gondoltam, amennyiben megnyerek egy világbajnokságot, életem végéig maradéktalanul boldog leszek.

Isten azonban sokkal többet adott ennél. Olyan sokat, hogy egyszer csak elmúlt a boldogságom. Csalódtam a sikerben. Nem adta meg azt az állapotot, amire vágytam. Az 1972-es müncheni olimpián éreztem először, hogy valami eltört bennem, feladtam egy reménytelen küzdelmet. Ha valaki szeret engem, akkor Balczót, Bandit, Bandikát szeresse, ne pedig az olimpiai aranyérmes öttusázót. Ahogy a Bibliában olvasható: „Az én erőm erőtlenség által végeztetett el”.

Ennek belátása kegyelmi állapotba hozott. Amióta elengedtem a sorsom görcsös irányítását, a mennyek országában érzem magam. Vastaps a mondatok végén.

Finta atya arra kéri a hallgatóságot, hogy szűkebb körben beszélgessenek tovább az iménti témáról: tapasztaltak-e már „belátást” az életük során, illetve a siker keresése közben állt-e már melléjük az Isten? Aztán a szemináriumok végén megpezsdül a táborélet. A tarka sátrak felől gitárszó hallatszik, foglaltak a pingpongasztalok, néhányan ebédosztáshoz készülődnek. Mi pedig a hűs fák árnyékában diákokkal beszélgetünk.

hitoktatás, ifjúság, Bugac,

Az elnevezés telitalálat. Fotó: Kállai Márton

– A szüleim is jártak ide, sok jót meséltek róla, nem véletlenül jöttem el már negyedszer – árulja el a szanki Tabajdi Anna, aki a kiskunmajsai Tomori Pál Katolikus Gimnázium végzőse. – Nekem az első tábor fordulópontot jelentett az életemben, megerősített a hitemben. Itt internet nélkül is lehet létezni és sátorban is lehet aludni. Sokat jelentett számomra, hogy hozzám hasonló gondolkodású barátokat találtam.

Pullai Virág kecskeméti diákot a barátai hívták valahová, mire ő azt mondta, hogy nem tud velük tartani, mert az idő tájt táborban lesz. A többiek rákérdeztek, milyen táborról van szó, ő pedig őszintén rávágta, hová is készül, nem gondolván, hogy ez ciki lehet. Nos, úgy néztek rá, mint aki valami távoli bolygóról jött, ekkor átfutott az agyán, hogy valami mást kellett volna kitalálnia. De már nem foglalkozik ilyesmivel.

Hasonló tapasztalatokat szerzett a szegedi Retkes Flóra is, aki Virághoz hasonlóan ötödszörre táborozik a Hittanyán.

– Tavasszal depresszióval küzdöttem, kórházban is voltam – avat be személyes titkaiba Ludányi Csongor, a kecskeméti Bolyai János Gimnázium végzős tanulója. – Most kapaszkodókat keresek. Már az első napon meghatározó élmények értek, át kell gondolnom az életem.

Hozzászólások

Kövess minket a legfrissebb sportos trendekért és inspirációkért a Facebookon is.