Egy kávé az erőmű tetején

Nem mindennapi látvány, az biztos. Messziről feltűnik az erőmű épületének sziluettje, s ahogy ereszkedik lefelé a repülőgép a koppenhágai reptérre, egyre jobban kirajzolódik előttem csillogó ezüst külseje, sovány szürke kéményei, villogó piros fényjelei. Amikor először hallottam arról, hogy ez az építészeti gyöngyszem éppenséggel a dán főváros szemetét dolgozza fel használható energiává, jól meglepődtem.

Leginkább azt nem értettem, miért éppen lakott területre kellett egy ilyen veszélyes üzemet építeni. Amikor aztán a részletek is világossá váltak számomra, már nem zavart ez a tény. Maga a létesítmény egyáltalán nem veszélyes, és tökéletesen belesimul a település szerkezetébe. Neve is van: dánul Amager Bakke, angolul CopenHill. Mára a „hegy” a sarkcsillaghoz hasonlóan valóságos tájékozódási ponttá vált, amely nemcsak a repülőről látszik, hanem a tengerparti strandokról vagy a központban lévő vidámpark magasabb pontjairól is.

Az ipari terület az Amager negyedben található. A világ egyik legtisztább hulladékenergiáját termelő üzemnek köszönhetően gyökeresen megváltozott a környezet, a régi égetőművet szinte teljes egészében kiváltotta modern utódja. Mindeközben autó- és kerékpárutak épültek, óriás szélkerekek nőttek ki a tengervízből, a kikötő öblében kisebbfajta vízisport-központ jött létre, s a közelben nyílt meg a Noma 2.0 Michelin-csillagos étterem, amelyet egy régi raktárházból alakítottak át. Tényleg sok mindenre kiterjedő rehabilitáció történt, aminek persze még nincs vége. És nemcsak itt, hanem a világváros más pontjain is szemmel látható a fejlődés, ahogyan arról a CopenHill látogatói teraszáról is meg lehet győződni.

Hogy a 41 ezer négyzetméteren elterülő erőmű nem szokványos és nem unalmas épület lett, abban az alkotói fantázián túl a dán formatervezés hagyományai is szerepet játszottak. Megjelenésében nem a klasszikus értékeket követi, inkább azok újragondolása vezérelte a tervezőket. Az alumíniumból és üvegből kialakított homlokzat vonzalmat és kíváncsiságot ébreszt, akár azt is mondhatnánk, ilyen a hívogató és szórakoztató építészet.

Hasonló elveket vall Bjarke Ingels építész, a nevét viselő cég alapítója és kreatív igazgatója is, aki „a hedonista fenntarthatóság kristálytiszta példájának” nevezi a 400 fős csapata által levezényelt projektet, ami azt jelenti, hogy az nemcsak a környezet szempontjából jobb, hanem a lakosság számára is élvezhetőbb. Ötvöződik a környezetvédelem és a szórakozás. Hogy ez a valóságban sincs másként, azt mi sem bizonyítja jobban, hogy a CopenHill a város társadalmi és kulturális életének alapkövévé, tényezőjévé vált, ahol szívesen töltik idejüket az emberek.

És a dánok ebben is élenjárók, hiszen nemigen lehetne megnevezni a világban még egy olyan erőművet, amelyiknek a tetejére bárki szabadon felmászhat anélkül, hogy volna benne egy fikarcnyi félelem is.

Koppenhága épített magának egy hegyet. Ez a megfogalmazás is igaz, hiszen az országban nincsenek magaslatok, s ha valaki síelni szeretne, annak Svédországba vagy Svájcba kell utaznia. De erre most már a CopenHill 85 méter magas emelkedőin is van lehetőség, mivel a domb tetején kialakítottak egy 500 méteres mesterséges sípályát zöld, kék, piros, fekete nehézségi fokozatú jelölésekkel, ami egész évben igénybe vehető.

Idén nyáron a dán sajtóban arról cikkeztek, hogy a sípálya felülete gyorsabban kopik a vártnál, ezért bezárják a létesítményt. A fenntartó ez utóbbi állítást cáfolta, azt azonban elismerte, hogy néhol valóban szükségessé vált a felújítás, de az nem fogja érinteni a nyitva tartást. Máskor az a rémhír terjedt el, hogy beszakadhat az égetőmű teteje, ami már csak azért sem fordulhatna elő, mert azt sokszorosan megerősített vasbeton födémekből építették, és körültekintően végezték el a szigetelést is, sőt számos víztartállyal hűtik az üzem belső hőmérsékletét, hogy az se okozhasson problémát.

Lehet futni, fitneszezni, túrázni is. És itt van Skandinávia legmagasabb homlokzati mászófala. A hegytetőről gyönyörű a kilátás a tengerre és a városra egyaránt. A telepített zöldövezetben vadvirágok nyílnak. A projekthez tartozik a városi rekreációs és környezeti nevelési központ is. A futurisztikus épületben síbolt, étterem, kávézó található.

Lehet szervezni céges rendezvényeket, születésnapi partikat, de hogy mennyibe kerül, az üzleti titok. Annál inkább kíváncsi voltam erre, mert ottjártamkor is volt egy buli. Azt azonban másoktól hallottam, csak akkor szolgálnak fel alkoholt, ha már mindenki kipróbálta a sípályát. Érthető óvatosság! Nagy az érdeklődés, hiteles adatok szerint évente 300 ezer látogató és 65 ezer síelő keresi fel a létesítményt.

Itt állok a „hegy” főbejárati falánál. Minden olyan hatalmas. Innen már jól látszik az 1,2 × 3,3 méter, alumíniumtéglákból kirakott homlokzat, a köztük kikandikáló üveglapokon megcsillan a napfény. Fehér felhők úsznak a kék égen, az épület falára „odaragasztott” kéményből kiáramló, vízgőzből álló „füst” elvegyül a felhőkkel, játékos jelenség ez verőfényes időben.

Tekintélyparancsoló a téglalap alakú, két párhuzamos, átlós tetővel rendelkező, acélvázas épület, nem csak hulladékgazdálkodás és energiatermelés miatt szimbolizálja azt a vágyat, hogy a jövő generációja számára újra kellett gondolni az épített környezetet, hanem építészeti szempontból is mérföldkő. Lentről négy lift közül kettő szállítja a látogatókat, a lift üvegablakán belátni az égetőmű belsejébe. Az üzembe naponta 300 teherautó hozza a szilárd hulladékot, amit egy hatalmas gödörben dolgoznak fel, majd gigantikus kazánokban égetnek el 1000 Celsius-fokon.

A kombinált hő- és villamosenergia-üzem létesítésének ötlete 2002-ben merült fel először. A Bjarke Ingels Group (BIG) elődje azzal állt elő, hogy a világ első gőzgyűrű-generátorát akarják megvalósítani, de sajnos a kivitelezés elmaradt, mert a megrendelők nem tartották összeegyeztethetőnek a környezeti törekvéseikkel. Aztán 2011-ben a BIG megnyerte a nemzetközi tervpályázatot.

Az egyes becslések szerint 650 millió euróba kerülő beruházás abban az időben Dánia legnagyobb környezetvédelmi kezdeményezése volt, aminek jelentősége azontúl, hogy a világ legtisztább hulladékenergiát termelő objektumát akarták felépíteni, a szépség és a funkció együttes megteremtésében is megnyilvánult, valamint azt is fontosnak tartották, hogy ráirányítsák a figyelmet az egyre sürgetőbb lépéseket követelő klímaváltozásra.

Bjarke Ingels világhírű tervezőirodája – melynek legújabb projektjei között van a Marson való élet szimulációját végző 3D-nyomtatott szerkezet, illetve egy tenger alatti bánya akkumulátorfém-üzeme – technikai­lag úgy képzelte el az üzemet, hogy képes legyen évenként 440 ezer tonna hulladékot elégetni, ami a helyi lakosság áram- és hőigényét a lehető legnagyobb mértékben kielégíti, és több tiszta vizet termelni, mint amennyit felhasznál.

Amint az az üzemelés óta egyértelművé vált: a szűrés és más technológiák miatt a káros anyagok 95-99 százalékkal csökkentek, és jelentős eredményeket értek el az újrahasznosított anyagok tekintetében is. Szeretnék elérni, hogy 2025-re Koppenhága a világ első szén-dioxid-semleges fővárosa legyen.

Az építésziroda a már említett célkitűzéseken kívül Koppenhága legmagasabb és legnagyobb épületét, illetve Dánia első sípályáját kívánta létrehozni. És nem tettek le arról az elképzelésükről sem, hogy bizonyos időnként felszálljon a kéményből egy 30 méter széles, hirtelen szétfoszló „füstgyűrű” (nem mérgező vízgőz), aminek formája pontosan olyan, mint amikor valaki cigarettázáskor füstkarikát ereget. Ezzel arra akarták emlékeztetni a lakosságot, hogy két „füstgyűrű” közötti idő alatt egy tonna szén-dioxid szabadul fel, ami megtisztítás nélkül szennyezné a légkört. Nagy szenzáció lett volna, de mivel technikai nehézségekbe ütközött a megvalósítás, az ötlet egyelőre lekerült a napirendről.

A projekt vonzotta a helyi politikusokat is, zöld világvárost vizionáltak, ám a műszaki és környezetvédelmi igazgatóság attól tartott, hogy nem lesz elég szemét a túlméretezett üzem „táplálásához”, a hulladék­ener­gia-ter­me­léshez, valamint kétségbe vonták a gazdaságra és a környezetre gyakorolt hatását is. Végül a CopenHill-krízis azzal oldódott meg, hogy politikai nyomásra új dokumentáció született, amelyben immár a gazdaságra és az éghajlatra fókuszáltak. Az üzem 2017. március 30-án nyílt meg, de a következő évben, 2018. szeptember 7-én minden hulladékkezelést és energiatermelést le kellett állítani 17 napra, hogy kijavítsák az alacsony nyomású gőzrendszer kompenzátorainak tervezési hibáját.

Azóta Koppenhága büszkesége az erőmű, amelynek tetején kávézni és sörözni is lehet. A város mindig is ragaszkodott az igencsak kifizetődő zöld megoldásokhoz, melyek munkahelyteremtést, gazdasági növekedést, jobb életminőséget eredményeznek. Gondoljunk csak arra, hogy a lakosság lelkesen kerékpározik, ötször több bicikli van forgalomban, mint személyautó – eh­­hez persze príma kerékpárút-hálózat társul. Hatékony a tömegközlekedés, már minden autóbusz áttért dízelről elektromosra. Ami pedig a szemetet illeti: a szelektív hulladékgyűjtést mindenki komolyan veszi, már csak azért is, mert tudják, rajtuk (is) múlik, hogy az égetőmű folyamatosan „dolgozhasson”.

A koppenhágai társasházak szeméttárolójában több mint tízféle konténer áll szolgálatban. Amikor először vittem le ott a szemetet, a bőség zavara állt fenn, hirtelen azt sem tudtam, mit hova dobjak. Megakadt a szemem az elemgyűjtő edény bedobónyílására ragasztott feliraton, miszerint egy ideig hanyagoljuk a használatát, mert beleköltözött egy madár költeni. Hát ez csak természetes! Arrafelé már az.