Egy kis robogótörténelem...

A hivatalos névadás feltehetően még 1975-ben történt, akkor, amikor az egyébként úgy nagyjából máig érvényes KRESZ megjelent. Addig elég volt ezeket a motorizált bicikliket a nevükön nevezni: Dongó, Berva.

Az „úgy nagyjából máig érvényes” pedig azt jelentené, hogy ugyan máig alapja a KRESZ-nek az 1975-ös változat, de azóta sok százszor módosították; 2007 óta, vagyis nagyjából tíz év alatt éppenséggel 150-szer. Ennek megfelelően csak nő, vastagodik a közlekedés rendjét biztosítani hivatott paragrafusgyűjtemény: aki csak arra jár, igazít rajta valamit, ennek megfelelően mára a vékonyabb változat is úgy 300 oldal terjedelmű.

Inkább egyszerűsíteni kéne; az amerikai KRESZ például elfér 30 oldalon… Talán ennek köszönhető, hogy meglehetős elzárkózás fogadta három minisztériumban is – a belügyiben, az igazságügyiben és az innovációsban – ötletemet, hogy beszélgessünk a segédmotoros kerékpárokról és a közlekedésüket meghatározó jogszabályokról.

Az elutasítás, illetve a nemválaszolás után nem maradt más hátra, mint hogy a mindentudó KRESZ-professzorhoz, vagyis Pető Attilához forduljak kérdéseimmel.

– Az első legyen mindjárt ez: mit szól a névhez, segédmotoros kerékpár?

– Nem volna ezzel baj, ha még ma is lennének valódi segédmotoros kerékpárok. Ugye a bicikli utáni első lépés a motorizáció felé éppen ezeket jelölte, vagyis ez egy olyan kerékpár, amit segédmotor is hajt.

A hangsúly az „is” szócskán van, hiszen a pedállal való tekerés itt még komolyan számít: az örökös beindulásokkor (ezt nevezték betekerésnek), valamint ha az út egy kicsit meredekebb, akkor tekeréssel segítették a segédmotort. A fentiek alapján tehát akkor nevezhetjük kerékpárnak a járművünket, ha van rajta pedál, amivel hajtjuk azt. De ha valamilyen motor kerül rá, akkor az már segédmotornak számít, ha a motor teljesítménye eléri a 300 wattot.

– Most már csak azt kéne tudni, hogy mennyi az a 300 watt.

– Igazából nem fontos tudni, ugyanis mivel egyetlen lóerő 745,7 wattnak felel meg, a kisebb fűnyírókat leszámítva gyakorlatilag nincs ilyen kis teljesítményű motor a forgalomban.

– Ezek szerint az összes magyar gyártmányú, kétütemű segédmotoros bicaj is ide tartozik, hiszen a Dongó 0,5, a Berva 1,8 lóerős. Továbbá az egy ideig Magyar-országon gyártott, eredetileg francia Solex (0,8 lóerő) és az ugyancsak ismert osztrák Sachs Saxonette (0,7 lóerő). Így, ha akad még a forgalomban ilyesfajta őskövület, és egy ilyennel igazoltat a rendőr, akkor jogosan kérheti a jogosítványt, mivel járművünk nem csak emberi erővel hajtható.

Ezért aztán az összes többi kellékre is szükség van – legalábbis lenne –, úgymint a vezetői engedély mellett a bukósisakra, a kötelező felelősségbiztosításra, a világításra, az adott járműre vonatkozó sebességhatárok betartására, és rossz hír: rajtuk ülve piálni sem szabad, nem úgy, mint például a normál biciklin…

– Az miért van, hogy míg az emberek robogóról vagy mopedről beszélnek, a hivatalosság továbbra is csak a segédmotoros kerékpár fogalmát ismeri?

– Talán őket kellene megkérdezni, de értelme biztosan nincs… A kismotorokat a világon mindenütt robogónak hívják; megjegyzem, amikor 1957-ben megjelent a Berva, azt például mopednek titulálták. A moped a motorvelociped szó elejéből és végéből képződött, bár a magyarok szerint a motor és a pedál szavaink összerakásából.

A mopednek tehát van pedálja, pedig egyáltalán nem könnyű mulatság ezt tekerni. A robogó már-már igazi motor lenne, ha a dugattyú térfogata nem maradt volna 50 köbcenti alatt.

Ezért viszont – legalábbis a magyar KRESZ szerint – hibásan nevezzük az 50 köbcentinél nagyobb robogókat robogónak, azok motornak számítanak, holott mára a robogó szavunk egy tökéletesen behatárolható típust jelent, s a névnek nincs köze a hengerűrtartalomhoz.

– E rövidke etimológiai fejtegetés után engedtessék meg még egy beszúrás: a magyar népnyelv a segédmotoros kerékpárt nemes egyszerűséggel csak segmónak nevezi… Hát akkor guruljunk hátrafelé: következzék némi segmotörténelem. A háború után az egyetlen megoldás volt, hogy a gyalogláshoz képest olyanok is viszonylag gyors és kényelmes közlekedési eszközhöz jussanak – akik motorkerékpár- vagy autóvásárlásról csak álmodozhattak –, hogy szereljenek az akkoriban már általánosan elterjedt kerékpárra motort.

Nem magyar az ötlet, szerte Európában megfigyelhető volt a biciklik motorizálása. A magyar kismotorgyártás mindössze tíz esztendőről szól. Nagyjából 1953-ban indul a história, akkor, amikor kicsit alábbhagyott a hidegháborús készülődés, és ez okból a hadigyárak: a Székesfehérvári Vadásztölténygyár, a polgárinak álcázott Egri Finomszerelvénygyár, a Danuvia Szerszámgépgyár és a Csepeli Nagytömegárugyár munka nélkül maradt.

Ezért aztán megkapták a feladatot: a munkásosztályt, a dolgozó parasztságot és a velük szövetséges értelmiséget tessék ellátni motorizált kerékpárokkal. Mivel a motorgyártáshoz a fehérváriaknak még csak lövésük sem volt, ezért – a korszakban elég szokatlan módon – nem lelopták, hanem megvették az olasz Gilera Mosquito nevezetű segédmotorjának gyártási jogát.

S mivel a moszkitó valami szúnyogféle, hát a magyar moszkitót dongónak nevezték el mérges és hangos dongása után. (Tíz év múlva ugyanez, csak éppen fordítva történt: a hadiipar ismét fellendült – nyilván fenekedtek a gaz imperialisták –, ezért aztán a segédmotoros Dongók, Bervák gyártását egyszerűen beszüntették.)

A Keravill-üzletekben a Dongó motort 1480 forintért kínálták, kerékpárral együtt 2200-ért. Nem volt egyszerű hozzájutni, hiszen egy-egy szállítmányra azonnal rátették kezüket a szocialista összeköttetésekkel rendelkezők… Ha mégis sikerült venni egyet, akkor következett a rendőrségi bejelentés, majd az üzemanyag-utalványok engedélyezése a helyi tanácsnál, utána irány a posta, ahol át is adták a szükséges benzin- és olajjegyeket.

Egy Dongóra havonta 7,5 liter benzin és negyed liter olaj jutott. És akkor most hagyjuk a többnyire mérnöki diplomát igénylő üzembe helyezési tortúrát – akinek nem sikerült beszereznie az Autó-Motor 1955. október 1-jei számát, csak magában bízhatott –, végül is nagyszerűen hasított a korabeli országutakon, mondjuk Ecser és Maglód között.

És még az is jó volt, hogy a városokban nem voltak jelzőlámpák, mert ugyanis ha egyszer beindult a Dongó, mivel nem volt kuplungja, azt megállítani nem volt egyszerű művelet… 1955 és 1957 között valamivel több mint 60 ezer Dongó készült, az utolsó darabokat 1960-tól már fél áron, 700 forintért árulták. A Bervák az egri Finomszerelvénygyárban készültek.

Persze nem volnánk magyarok, ha ez a történet is ne irigységgel s jó adag igazságtalansággal kezdődne… Ugyanis a csepeliek egy NDK-s kéj- és tanulmányút során azt tapasztalták, hogy ugyan a kommunizmusban az erotika köztudottan a hanyatló Nyugat ópiuma, de azért mégiscsak igen érdekes valami az a Freikörperkultur (FKK), vagyis hát a nudizmus, aminél már csak egyvalami volt érdekesebb, a Simson vadiúj mopedje.

Gyorsan neki is láttak a hazai moped tervezésének, hogy aztán az egész paksamétát át kelljen adniuk a gyártásra ugyancsak ácsingózó egrieknek. A termelés 1958-ban indult, a moped külsejét és műszaki színvonalát tekintve megfelelt a kor átlagának. Korszerű műszaki megoldásokat rejtett: kormányváltó, lengőkaros felfüggesztés, telefékdobos agyak, kormányról működtethető elektromos kürt, távolsági fényszóróval is felszerelt első lámpa.

Az ára ekkor 5200 forint volt. A motor gyártását 1962-ben állították le a csökkenő kereslet és a KGST-n belüli profilrendezés miatt. Ezek után a Bervák helyét az NDK-s Simsonok, a csehszlovák Jawák, a lengyel Komarok és a szovjet Rigák vették át.

A csepeliek sem adták fel, úgy döntöttek, hogy ők meg csinálnak egy igazi robogót. Az elhatározást tett követte: 1957-ben állt elő a hazai törperobogó, a Panni terveivel Albu Dénes főkonstruktőr és brigádja. Ennek már nem volt biciklipedálja: hajtásáról az eredetileg a Bervának szánt 49 köbcentis motor gondoskodott. A több mint csinos robogó ára 6200 forint volt, ami úgy félévnyi átlagkeresetnek felelt meg.

(A kor közgazdasági körülményeit jól jellemzi, hogy amikor a csepeliek összeszámolták a Panni előállításának csupán csak az anyagköltségét, 9366 forint és 30 fillér jött ki… Csoda, hogy összedőlt ez a derék szocializmus?) Majdnem 20 ezer kelt el belőle, gyártását 1962-ben állították le.

Jóval kisebb volumenben készült a hazai nagyrobogó, a Tünde. Számos változat és több 10 ezer kilométeres tesztút után, 1960-ban indulhatott a sorozatgyártás a korábbi nevén Rákosi Mátyás Motorkerékpárgyárban. Az akkori nyersanyaghiány, szerszámproblémák miatt 1961 végén leállították a 175-ös, 90 kilométeres sebességre képes, kényelmes túrarobogó gyártását.

Alig 2500 darab készült ebből a korát meghaladóan igényes és szép kivitelű robogóból, amit azért is fontos megemlítenünk, mert sokáig tartott a vita szakmai körökben, hogy a Mici néni két élete című filmben Pannin vagy Tündén vitte Páger Antal Kiss Manyit? Kiderült: készült egyetlen kétszemélyes Panni is, ez szerepelt a filmben és a Budapesti Nemzetközi Vásáron. Motorja 75 köbcentis volt, a neve állítólag Duónia lett volna, de sorozatban nem gyártották.

Hát ennyit a segmotörténelemről, folytassuk a beszélgetést a KRESZ-professzorral.

– E retró csodamasinák után a segédmotoros kerékpár nevet a mai, korszerű, többnyire már automata robogók viselik. Milyen furcsaságok akadnak körülöttük?

– Elsősorban megemlíteném a sebességüket, amit a KRESZ 40 kilométerben korlátoz. Miközben, ne legyen titok, a mai 50-es robogók többsége simán viszi a 70et, kis hátszéllel a 80-at is. Tessék csak nyomon követni a villámgyors pizzafutikat…

A 40 kilométer, ha betartanák, állandó problémát jelentene a folyamatos előzgetés miatt, ez tehát egy elavult gyakorlat. Ugyanígy kevéssé érthető, hogy miért nem mehetnek a kerékpársávon a segédmotoros kerékpárok, ahol pedig ők is nyugodtan elférnének. Viszont a segédmotoros kerékpárt – bár motoros járműnek minősül – mégsem sorolják a gépjárművek közé, ezért autópályán és autóúton nem közlekedhet.

De akadnak mulatságos szabályok is. Például a biciklis lakott területen kívül mehet 50 kilométeres sebességgel, a segédmotoros ott is csak 40-nel. A biciklis vihet magával utast, kapcsolhat a bringa mögé utánfutót, a segédmotoros nem.

Viszont a kerékpáron kívül, az összes jármű közül egyedül a segédmotoros cipelhet magával előre és hátra a járművénél egy méterrel hosszabb tárgyat, ami nyilvánvalóan egy horgászni szerető KRESZ-író személyes érdemének köszönhető…

– Aztán itt van az örök probléma: legyen-e rendszáma és az ehhez tartozó műszaki és eredetvizsgája a robogóknak? Senki nem tudja, mennyi van belőlük, gondolom, csak Magyarországon lehet úgy 500 ezer és egymillió között…

– A biztosítók becslése félmilliót, 600 ezret említ, de ezeknek csak a felére kötöttek kötelező biztosítást, aminek nagy része amúgy lejárt. Vagyis szerintük a robogók 15-20 százaléka rendelkezik kötelező biztosítással, ami nyilvánvalóan tarthatatlan, s a rendszám megléte ezt a problémát is megoldaná.

Hasonlóan egy károkozás után sem lehetne a forgalomban „meglépni”, a rendszám alapján azonosítható lenne a tettes. Lassan húsz éve zajlik ez a segédmotor-rendszám-szappanopera, ideje lenne a végére érni.

– Erre nyilván majd megszólal az ellentábor, mibe kerül majd az egész, mondjuk egy pár ezret érő, 30 éves Babetta rendszámosítása. Húszezerbe, harmincezerbe vagy többe? Egyébként meg az ország műszaki háttere nincs felkészülve arra, hogy rázuhanjon ennyi vizsgáztatásra váró robogó.

Persze újabb ellenérv: ezt a problémát simán megoldották a lengyelek, a szlovákok, a románok, hogy minden robogó őshazáját, Olaszországot ne is említsem.

– És tovább: beszélhetnénk arról is, hogy miközben B-s jogosítvánnyal csak 50 köbcentis motort lehet vezetni, 17 évesen, egy B jogsi birtokában, simán vezethet valaki akár egy 800 lóerős autót. És fordítva: miért lehet 50-es robogóval közlekedni B-s, vagyis autós jogsival? Hiszen senki se tanította meg az illetőt motorozni…

– És még tovább: ha a segédmotorokra kell, ugyanezzel az okfejtéssel a bringára is kellhetne jogsi és rendszám. No, abból lesz csak szép haddelhadd! Úgyhogy kezdem megérteni a hallgatásba burkolódzó minisztériumokat…