Egy korát megelőző, alig ismert ökológus emlékére
Száztíz esztendeje született Érsekújvárott Jócsik Lajos közgazdász, író, politikus, a hazai környezetvédelem úttörője.
Kép: Jócsik Lajos. Forrás: Szabad Föld archívum
Szűkebb pátriája Trianon után Csehszlovákiához került. Iskola a magyarságra című kötetében felidézte a kezdeteket:
„Voltak pozitívumok is ebben az eszmélkedő korban. A legnagyobb az volt, hogy kezdtük megismerni a kisebbségi magyart. A táji élményeink és az emberre vonatkozó élményeink teljesen egybefonódtak.”
A felvidéki ifjúsági mozgalmak cselekvő résztvevőjeként a népi-nemzeti mozgalommal rokonszenvezett. Idegen igában című kötetében az elszakított északi nemzetrész megpróbáltatásaira emlékezett, bírálva a „vörös kozmopolitizmus” térhódítását. Örömmel töltötte el az 1938-as első bécsi döntés, amely szülőföldjét visszacsatolta Magyarországhoz. A népi írók körében lelt otthonra.
Móricz Zsigmond segítőjeként 1940-től két esztendeig a Kelet Népe folyóirat szerkesztője volt, s számos irodalmi és tudományos munkával gazdagította szellemi életünket.
A második világháború után politikai szerepet vállalt a Nemzeti Parasztpártban, államtitkárként is működött. Ebben az időben írta Szövetkezeti gazdaságtan című opuszát, melyben már önálló fejezetben boncolgatta a természeti viszonyok és a közgazdaságtan viszonyát.
A kommunisták előretörésével aztán háttérbe szorult, a Rákosi-rezsim idején bujkálni kényszerült. Később rehabilitálták, érdeklődése pedig mindinkább a környezetvédelem irányába terelte a figyelmét. Erről szóló, Az öngyilkos civilizáció című kötetét két évig fektette a kiadó.
Amikor 1971-ben megjelenhetett, így reklámozták: „Az első magyar könyv a világ egyik legnagyobb problémájáról, az emberi környezet védelméről.”
E művében szerteágazóan, jól adatolva foglalkozott a környezetrombolás természetre káros hatásaival. Szólt a Föld megskalpolásáról, így az erdőirtásokról és a talajerő pusztulásáról, valamint az ipari hulladékkezelés elhanyagolásáról, az urbanizáció hátulütőiről.
Környezetünk védelmében című, 1976-os kötetében még szókimondóbb lett, mind több bírálat vegyült a helyzetértékelésbe. „Vétek pedig az, amikor elfogadtatunk (újként) olyan eljárásokat, amelyek – éppen környezetvédelmi szempontból – régen meghaladottak.”
A második világháború után „erős hangsúlyt kapott, hogy az agrárországot a »vas és acél országává« építsük át. A vaskohászati technológiák felépítésekor környezetvédelmi szempontok nem érvényesültek”.
Egy ország a csillagon című utolsó kötetében bátran szóvá tette szakpolitikai aggályait: „A környezetvédelmi szervezet csúcsán a Minisztertanács áll. (...) Kissé hosszadalmasnak tűnik fel ugyanis, hogy környezetvédelmi határozatok csak a Minisztertanács jóváhagyásával indulhatnak lefelé, és válnak kötelezővé.”
A zöld gondolatra jobbára érzéketlen kádári érában nem bontakoztathatta ki képességeit és tudását kellőképpen. Esztergomban hunyt el 1980 szilveszterén.
