Egy vérből valók vagyunk

Összegyűltek Bugacon a hun és türk tudatú népek augusztus második hétvégéjén. A Kurultaj – azaz a Magyar Törzsi Gyűlés –célja az ősökre emlékezés mellett, hogy megerősítse a sztyeppei lovas nomád testvérnépek közösségformáló erejét. Látnivaló akadt bőven, hiszen Törökországtól Mongóliáig, Szibériától a Kaukázus vidékéig 27 nemzet képviseltette magát tudományos előadásokkal, kiállításokkal és kulturális műsorokkal. Tartsanak velünk a forgatagban!

Ország-világPuskás Kati2022. 08. 23. kedd2022. 08. 23.

Kép: Kurultáj Magyar Törzsi Gyűlés Bugac hagyományőrzés történelem 2022.08.13 fotó: Németh András Péter / Szabad Föld, Fotó: Nemeth Andras Peter +36208281361

Egy vérből valók vagyunk
Kurultáj Magyar Törzsi Gyűlés Bugac hagyományőrzés történelem 2022.08.13 fotó: Németh András Péter / Szabad Föld
Fotó: Nemeth Andras Peter +36208281361

Tisztában voltam vele, hogy nemcsak térben, hanem időben is nagy utazásra vállalkoztam. Az autópályán a dugóban araszolva azon gondolkodtam – miközben izgultam, hogy le ne késsem a „honfoglalást”, azaz a csaknem 1000 ember lovasnomád-hagyományoknak tisztelgő, korhű öltözékben és felszerelésben történő nagy vonulását –, hogy vajon őseink szekerekkel és lovakkal mennyi idő alatt tették volna meg ezt az utat. Bugacnál keresve sem lehetne jobb helyszínt találni a sztyeppei vándorélet felidézésére, állapítottam meg, amikor érkezés után bokáig gázoltam a vendégmarasztaló homokban.

A praktikusabb látogatók mezítláb sétálgattak az izgalmas helyszínek között. Tűt a szénakazalban, gondoltam fotós kollégámat keresve, amikor megállapítottam, hogy nincs térerőm, nem tudok telefonon kommunikálni. Úgyhogy ősapáink, Attila nagyfejedelem és Árpád vezér segítségében bízva, elindultam az arcmásuk alatt található hatalmas küzdőtér felé, ugyanis ott zajlottak a leglátványosabb események. A mellette található, a világ legnagyobb – 26 méter átmérőjű, 7 méter magas – jurtájában pedig a magyar–hun–avar örökséget bemutató régészeti és antropológiai kiállítást lehetett megtekinteni.

Impozáns látvány volt a vonuló lovasok sora. Fotó: Németh András Péter

A célirány tehát megvolt, de csak lassan tudtam poroszkálni, mert folyton elkalandoztam, annyi volt a látnivaló. Sokan kínálták portékáikat a vásári forgatagban: igényes kézműves dolgokat a karikás ostortól a cipőkön, csizmákon, ruhákon és ékszereken át, egészen a lószerszámokig. Ember és ló tetőtől talpig fel tud itt öltözni, ha akar, gondoltam.

A lovasnomád-népeknél ló és lovasa elválaszthatatlan, ahogy ezt egy – szintén megvásárolható – faragott tábla is hirdette: „Bölcs embernek ló való, mert lóvá tesz az ember, és emberré a ló.” Meghökkenve álltam meg a „Csatakép rendelhető” feliratnál. Kertai Zalán – török testvéreinkkel kvaterkázva – elmesélte,hogy igen, jól gondolom, elsősorban férfiak a megrendelők, akár maguknak, akár hagyományőrző csoportjaiknak, és török beszélgetőtársai is rendeltek már tőle. Elárulta, hogy a küzdőtér feletti hatalmas ősvezérportrékat is ő festette.

Atilla nagyfejedelemről is megemlékezett az összegyűlt tömeg. Fotó: Németh András Péter

Mentem volna tovább, de megállított a mágikusan vonzó tárogatómuzsika. A hang forrása felé vettem az irányt, így találtam Vesztergám Miklósra, aki szintén a mezítlábasok táborát erősítette. Kívánni is lehetett tőle, úgyhogy miután eljátszotta nekem az A csitári hegyek alatt című dalt, elmesélte, hogy az első Kurultaj óta mindegyiken jelen van. Szívből fújja a hangszerét, amely, mint azt a neve is mutatja, kitárja a zenét hallgatók szívét-lelkét. Másik szenvedélye a Szent Korona

kutatása, és már két könyvben is leírta eredményeit koronánkról és a történelmi alkotmányról.

Mielőtt elmerülnénk a részletekben, kedves ismerőse érkezik egy fröccsel. Kérdésemre, hogy nincs-e melege a fekete, ujjatlan szőrmellényében, csípőből érkezik a frappáns válasz: ez a birkát is hűti, hát engem, marhát hogyne hűtene. A két férfi aztán megvitatja, hogy ez a klasszikus pásztorviselet a guba-e vagy sem. Én közben a kalapján lévő tollakat vizslatom. Egyik klasszikus darutoll, a másik páva, mert hiú is vagyok, tréfál a Szolnokról érkezett Varga Ferenc. Az is kiderül, hogy miért volt olyan ismerős az arca: nemcsak vidám, de kemény legény is, és erről országvilág meggyőződhetett a televízióban is, hiszen a Totem című, hegyen-völgyön át zajló vetélkedőben ő vitte győzelemre a Farkasok csapatát.

Régen divatos italok kóstolója. Fotó: Németh András Péter

Na, de ideje továbbindulni a célom felé, ám ismét megállít egy szellemes felirat. „Sirató falatok” – az eladó hölgyektől megtudom, hogy mi a különbség a „Boszorkány átka” és a „Pápa áldása” között: előbbi paprikakrém, steaksütögetések kedvenc kencéje, a másik pedig olaszos típusú, pizzák és tészták ízesítésére szolgál.

Megérkezem a pónilovacskás körhintához, ahol a legnagyobb az egy négyzetméterre eső kisgyermekes és babakocsis szülők száma. Utóbb kiderül, hogy a nagyobbacska gyerekek az íjászkodási lehetőségeknél vannak, vagy csillogó szemekkel bámulják a harci bemutatókat. Egy átlagos – semmi harcias vagy népies öltözék, darutollas kalap, de még csak egy övbe szúrt tőr se –, babakocsit tologató apukától érdeklődöm, hogy mi szél hozta őket a Kurultajra.

Dobmuzsikával szórakoztattak, elcsendesítettek a Regélő Fehér Táltosok. Fotó: Németh András Péter

– A programok és a hagyományaink tisztelete. Az Ősök Napjára is ki szoktunk menni – mondja a Kecskemétről érkezett Péter. A babakocsiban békésen üldögélő egyéves Marci mosolya alátámasztja apukája véleményét.

A tömegen átfurakodva megérkezem a küzdőtérhez, ám hiába integetnek a gyönyörű népviseletbe öltözött – előző nap megismert –, azerbajdzsán és kirgiz ismerőseim, meggyűlik a bajom a betyárokkal. A betyárviseletbe öltözött biztonságiak ugyanis karszalag nélkül nem engedhetnek be. Ha rajtuk múlik, bizony, lemaradtam volna a „nagy vonulásról”, de szerencsére megérkezik a felmentő sereg fotós kollégám személyében, úgyhogy megkapom a karszalagomat, és a kedves külföldi delegációkkal együtt gyönyörködhetek a szívmelengető felvonulásban.

Nincsenek nyelvi nehézségeink, a mosoly nemzetközi nyelvét használva örülünk egymásnak. Ezt erősíti meg Szerletics Ferenc, a rendezvény egyik szervezője, a Magyar–Turán Alapítvány munkatársa, aki meghatottan meséli Kassai Lajos világhírű lovas íjásznak – a másnapi Turán Lovasíjász Világkupa szervezőjének és lebonyolítójának –, hogy minden fáradozást megér ez a hatalmas szervezést igénylő rendezvény, annyi szeretetet, tiszteletet és kedvességet kapnak a résztvevőktől. Minden baráti ölelésbe beleteszik szívüket-lelküket a résztvevők, függetlenül attól, hogy melyik országból érkeztek.

Csatajelenetekben sem volt hiány. A fegyverek, korabeli ruhák készítői is megjelentek a rendezvényen. Fotó: Németh András Péter

Az öt Guinness-rekorddal bíró lovas íjász elmeséli, hogy két jurtával, kilenc lóval és húsz segítővel érkeztek a versenyre, ahol tanítványai is megméretik magukat a nemzetközi mezőnyben. Nem hagyhatom ki a kérdést, hogy közülük reméli-e a győztest.

– Nem remélem, tudom, hogy győzni fognak, olyan a jelenléti energiaszintjük – mondja a lovas íjászok mestere, hozzátéve, hogy amikor annak idején tanítványai legelőször kerültek megmérettetés elé, akkor azt hitte, nem izgul, de amikor meglátta, hogy felsorakoznak, úgy remegett a keze, hogy alig tudta elindítani a zenét.

Megosztja a titkot: a csúcsteljesítmény záloga az energiatelt és fesztelen hozzáállás. – Ha versenyen indultam, ott magamért kellett kiállnom, nem izgultam, koncentráltam. Amikor viszont például Windsorban, a királynő és 8 ezer néző előtt – 400 ló és 500 résztvevő között – bemutatóztam, nem Kassai Lajost, hanem magyar emberként a hazámat képviseltem. Ez motivált.

Kassai Lajos ismeri lapunkat, mert a nagyszülei Szabad Föld-előfizetők voltak. Elmeséli egy gyerekkori csínytevését is. –Bekopogtunk az újságosbódéba, és megkérdeztük, van-e Szabad Földje. Igen, jött a válasz. Akkor adjon egy lapáttal, mondtuk, és elszaladtunk – meséli mosolyogva.

Kovács László a Karabaksa közösség vezetője. Fotó: Németh András Péter

A nagy küzdőtéren szünet következik, úgyhogy itt az ideje, hogy egy kicsit szétnézzünk a jurták között is, ahol zajlik az élet. A Karabaksa közösség jurtája előtt fehér nyírfácskán kék szalagokat lenget a szellő. Nyilván nem véletlenül. A választ Kovács László Fehérholló Öskütől kapom meg. Behúzódunk a takaros jurtába, és bevallom, kicsit zavarban vagyok, mert nem tudom, hogy szólítsam. Táltos, sámán, baksa? De zavarom elmúlik, amikor – a nevezzük csak egyszerűen a szellemvilággal kapcsolatot tartani tudó embernek – beszélni kezd.

– Jómagam és az általam vezetett csapat, a Karabaksa 15 éve veszünk részt a Kurultajon. Az elsőre még csak érdeklődőként látogattam ki, majd hívtak, hogy erősítsem a szakrális vonalat, és évről évre egyre többen dolgozunk, hogy híven őrizzük, illetve élesszük újjá őseink tudását, szertartásait. Lesz egy esküvői szertartásunk, a harmadik nap végén pedig szertűzzel zárunk: tüzet gyújtunk, hogy a füstje felszálljon Tengrihez, a végtelen kék égbe, a csillagösvényen lovagló, csodaszarvas lába nyomát követő őseinkhez. Azért, hogy lássák, élünk! Él még a magyar, feszíti íját, nyergeli lovát.

Kilépve a sátorból, megállok a Balogh Sándor bőrműves és csapata készítette hatalmas dob előtt, amely a felirat szerint – a maga 188 centiméteres átmérőjével – a világ legnagyobb, egyetlen, bőrből készült táltosdobja. 2010-ben készítették a Kurultaj részére. Csak állok és hallgatom a Magyar Törzs Gyűlés „zenéjét”, amely az ostorok pattogásából, a lovak patájának zajából, a legényes kurjantásokból, kardok, szablyák csörgéséből, dobpergésből, a színpadon zajló műsorok hangfoszlányaiból, a kovács kalapálásának csengéséből, az emberek többnyelvű csevejéből, a kutyák csaholásából, a lovak nyerítéséből állt össze.

Apró dolgokat készített a kovács. Fotó: Németh András Péter

Integetek a színpadról éppen lelépő kirgiz táncosoknak. Ragyogó mosolyukat elnézve úgy érzem, hogy megfogadták a főszervező Bíró András Zsolt köszöntő szavait: igazán otthon érezték magukat nálunk, második hazájukban.

Ezek is érdekelhetnek