Egyetlen célért

Magyarország több mint egymillió katonával rendelkezett a világháborúban, mégsem tudta az­­után megvédeni határait. A Károlyi-kormány a hadsereg leszerelése mellett döntött, ugyanis abban bí­­zott, hogy az Ausztriáról leszakadó Magyarországot beveszik a győztesek közé. A döntés szörnyű következményekkel járt, az ellenséges csapatok ezután minden oldalról mélyen benyomultak úgy, hogy szinte semmilyen ellenállásba nem ütköztek. Ez alól jelentett kivételt a Székely Hadosztály hősies ellenállása.

Az Osztrák–Magyar Monarchia fegyverletétele után két héttel, 1918. november 18-án a román királyi hadsereg átlépte a Kárpátokat, hogy elfoglalja Erdélyt. Az ezt megelőző napon ért haza Kratochvil Károly ezredével Nagyváradra, és azonnal felajánlotta szolgálatait a haza védelmére az új miniszterelnöknek, Károlyi Mihálynak, valamint Linder Béla hadügyminiszternek.

A végtelenül naiv, antantbarát politikát folytató Károlyiék azonban elrendelték az ezred feloszlatását, és az odaküldött agitátoraik munkájának következményeként fel is oszlott az ezred. Mindeközben a parancsra váró erdélyi csendőrségnek azt üzente Károlyi, hogy ne fejtsenek ki semmilyen ellenállást, Böhm Vilmos államtitkár pedig szintén ezt mondta az Erdélyben tartózkodó hadtesteknek. Szintén Károlyiék műve, hogy a Goldbach-féle hadseregcsoport 200 vagon lőszert és fegyvert adott át a románoknak, akik így a Monarchia fegyvereivel jöttek a magyarok ellen, és megkapták a Mackensen-féle német hadsereg páncélvonatát és felszerelését is Brassóban.

Hónapokig kitartottak

Ezalatt Verbőczy Kálmán százados megvédte csapataival a fosztogatóktól Kolozsvárt, és rendet teremtett. Zágon István is a székely csapatok maradékát kezdte megszervezni, majd december 24-én Kratochvil Károly parancsnokságával megalapították a Székely Hadosztályt. Kratochvil 40 ágyút kért Budapesttől, miközben a román hadsereg a Maros vonalánál megállt. Az ágyúkat meg is kapta, csakhogy használhatatlanul. A kommunista Pogány-Schwartz József pribékjei bementek a Keleti pályaudvarra, és mindegyik ágyúról leszerelték a gyúszeget, valamint a célzóberendezést.

Székelyföld ekkor már elesett. A székely bakákból, brassói, marosvásárhelyi, szebeni, dési, kolozsvári gyalogezredek katonáiból összeállt hadosztály katonái mégsem tették le a fegyvert.

Kratochvil elhatározta, hogy nem engedelmeskedik Károlyiéknak, és Bánffyhunyadnál elkezdte megszervezni az ellenállást. Csucsa környékén elsáncolták magukat, és hónapokig feltartották a románokat.

Hátukban a vörösök

Egy idő után a székelyeknek nemcsak a románokkal kellett megküzdeniük, hanem a vörösökkel is. Budapesten kikiáltották a Tanácsköztársaságot, és a kommunisták kezére kerülő honvédség például Nyírbátornál hátba támadta őket. De az is megtörtént, amikor a székelyeknek visszább kellett vonulniuk, hogy a székely sebesültekkel Püspökladányba érkezett vonatról a vörösök kidobálták a sebesülteket, a tiltakozó tisztet agyonlőtték, majd a vörösök a vonattal visszamentek Budapestre a románok közeledte miatti félelmükben.

A románok és a vörösök közé szorulva Kratochvil Károly végül 1919. április 25-én Demecsernél tárgyalni kezdett az ellenséggel, majd letette a fegyvert. Kratochvil és a vele tartók Brassóban kerültek egy időre hadifogságba, majd hónapokkal később, legtöbbjüket kifosztva engedték szabadon.

Sosem tette le a fegyvert

Mintegy 2500-3700 székely ekkor sem engedelmeskedett, és folytatta a honvédő háborút. Egy részük beállt a Vörös Hadseregbe, és részt vett a felvidéki hadjáratban.

Verbőczy Kálmán századost mint ellenforradalmárt a kommunisták először halálra ítélték, azonban katonái kimenekítették. Vezetésével aztán a székely katonák mégis a Vörös Hadsereg kötelékeiben harcoltak, és vitézül tartották a frontot. Visszafoglalták például Miskolcot a csehektől, és pusztán azért kerültek a hátukba a románok, mert a pesti vöröskatonák gyáva módon megfutamodtak.

Az erdélyi alakulatok felett a parancsnokságot átvevő Verbőczy vé­gül Miskolcról a Nyugat-Dunántúlra vezényelte át székelyeit. A vörösöknek, noha a csehek és románok ellen többször megfutamodtak, arra volt erejük, hogy Verbőczyékre támad­janak.

A székelyek azonban átverekedték magukat, és Mosonmagyaróváron éljenzéssel és a Rákóczi-indulóval várták őket, kérve, hogy teremtsenek rendet a városban. Mire Verbőczy közölte az alispánnal, hogy egészen addig tudnak segíteni, amíg nem harcolhatnak újra szűkebb hazájukért, Erdélyért.

Időközben Horthy Miklós bejelentette a Nemzeti Hadsereg megalakulását, és az egykori Székely Hadosztály nagy része oda tagozódott be. Verbőczy és jó néhány székely végül elhagyta az alakulatot, amikor azt érzékelték, hogy a románok megtámadására nem lesz lehetőségük a Nemzeti Hadsereg kötelékeiben.

Teljesen érthető, hogy Horthy az adott helyzetben már nem kezdeményezhetett ilyen háborút, Verbőczyt és a Székely Hadosztály katonáit azonban Erdély visszaszerzése motiválta.

Verbőczy 1918–1919 minden jelentős ütközetében kitüntette magát, soha nem tette le a fegyvert a románok előtt. Egyetlen célja volt: megtartani Erdélyt. Ezért lépett be a Székely Hadosztályba, a vörösökhöz és a Nemzeti Hadseregbe is.

Fiaim, utánam!

Különleges részét alkotta a Székely Hadosztálynak több mint 50 csíki férfi Szántó őrmester vezetésével, akikre Szövérffy Pál ekképpen emlékezett: „Alattunk a völgyben, az út melletti útkaparó házban Szántó tüzér őrmester ötvenöt falujabeli székely csíki góbéval. Érdekes alak ez a Szántó őrmester, aki embereivel »apámnak« szólíttatja magát. Bosnyák sapkáját fél szemére vágva, huszármentéjét panyókára vetve, kézbe véve fokosát, »Fiaim, utánam!« vezényszóval indul útnak fényes nappal, énekszóval a Magurára és az oláh gárdisták által megszállva tartott falvakba, ahonnan élelmezte csapatát és ahol nem ismert irgalmat. Magának alig volt sebesültje, bár a ház, amelyben csapata tartózkodott, az út mellett volt, és az oláh géppuska lövedéke állandóan paskolta az utat, de a házba nem tudtak belőni. Az áttöréskor ők hagyták el utolsónak Csucsát, kemény és véres harcok által fedezvén a többiek visszavonulását.”