Több vajdasági magyar fiatal tanul ma magyarországi egyetemeken, mint Szerbiában. Diplomaszerzés után jó részük továbbmegy Nyugat-Európába. Szerbiát a munkanélküliség, az alacsony jövedelem és a jövőkép hiánya miatt hagyják el. Van, aki szerint külföldön is boldogtalan lehet, aki mindig többre vágyik, mint amennyije van.

Elátkozott Vajdaság, szétszóródott magyarok

– Valamikor százhúsz magyar egyetemista tanult a szabadkai Közgazdasági Kar első évfolyamán. A mostani félévben hatan iratkoztak be a magyar nyelvű órámra – mondja Gábrity Molnár Irén szociológus, a szabadkai közgazdasági kar oktatója. – Huszonöt éven belül másodszor fejezzük le a vajdasági magyarságot. Először a kilencvenes évek háborús időszakában, majd az utóbbi évtizedben távoznak tömegesen a térségből. Nevezhetjük agyelszívásnak, noha ma már nemcsak a diplomások, orvosok, informatikusok kelnek útra, hanem a szakmunkások is. Szabadkán a Siemensnek van egy gyára, ott havi 500 eurót lehet keresni. Ugyanannál a cégnél, ugyanazzal a munkával, de már Németországban 3000 eurót. Igaz, ott drágább az élet, de ennyi jövedelemből félretenni is lehet, míg itthon minden elmegy a puszta létfenntartásra. Gábrity Molnár Irén negyvenkét éve tanít a közgazdasági fakultáson, kollégáival felméréseket is végeznek a társadalmi folyamatokról.

Vajdaság, elvándorlás, munkanélküliség,

Gábrity Molnár Irén,szociológus. Alig maradt magyar nyelvű hallgatója. Fotó: Ujvári Sándor

A Vajdaságban az 1960-as években a népszámláláskor még 400 ezer ember vallotta magát magyarnak – a lakosság 15–18 százaléka. Magyarok is dolgoztak vendégmunkásként Nyugat-Európában, de a jugoszláv állampolgárok zöme akkor még visszatért. Tito Jugoszláviájában viszonylag jó volt az élet. Onnan nézve a kádári Magyarország egyáltalán nem tűnt vonzónak. Szegedről is Szabadkára jártak az emberek nejlonharisnyát meg dzsörzéruhát vásárolni. A titói diktatúra sakkban tartotta a nacionalizmust, ez a nemzeti kisebbségeknek is esélyt adott a megmaradáshoz.

– Nem dolgoztunk többet akkor sem, de jobb fizetést kaptunk – mondja a tanárnő. Josip Broz Tito, Jugoszlávia egykori elnöke a hidegháborús időszakban sikeresen lavírozott két szemben álló világrendszer határán, 1980-ban meghalt, a következő évtizedben pedig Jugoszlávia-szerte fölburjánzott a nacionalizmus. Már kisiskolásként érzékelte ezt Lipinszki Zoltán, aki 1981-ben született, és a magyar többségű Zentán nőtt fel.

Vajdaság, elvándorlás, fiatalok,

Lipinszki Zoltán biológus. A generációjuk már nem barátkozott a szerbekkel. Fotó: Ujvári Sándor

– A szüleim nemzedékében a zentai magyarok többsége beszélt szerbül, a szerbek beszéltek magyarul – mondja a fiatalember, aki Cambridge-ből tért vissza Szegedre, mert a Magyar Tudományos Akadémia Szegedi Biológiai Kutatóközpontjában elvállalta egy Lendület kutatócsoport vezetését.

– A mi generációnk egészen más lett. Az iskolában nem barátkoztunk a szerb gyerekekkel. Amikor befejeztem az általános iskolát, a kortársaim középiskolába még csak elvétve jöttek át Magyarországra. Én is maradtam Zentán, az egészségügyi szakiskolában, mondván, hogy az fölkészít az egyetemre, de szakmát is ad. Közben olyan hatások értek, hogy mire érettségiztem, már tudtam: nincs maradásom Zentán, sőt Szerbiában sem. Zoltán családja öntudatosan őrizte a magyar identitását. Nagyon rosszulesett neki, hogy a magyarsága versenyhátrányt jelentett. Nem nagy, de őt nagyon érzékenyen érintő dolgokban nyilvánult ez meg. Például egy biológiai versenyen nem fordították le magyarra a tesztfeladatokat, holott az kötelező lett volna. A tanulmányi eredményei alapján felvételi nélkül mehetett volna az újvidéki vagy a belgrádi orvosi karra.

Ha muszáj lett volna, megtanult volna jól szerbül – de a szegedi egyetem mellett döntött. Orvosira nem vették fel, ám a következő évben biológus szakra igen. A kutatásban találta meg saját útját. Olyannyira, hogy kétszer is elnyerte a Sófi József a Szegedi Tehetségekért Alapítvány ösztöndíját. Sófi József 18 éve támogatja a tehetséges tudós- és művészpalántákat. Azt mondja, akik a határon túlról jöttek, általában jobban teljesítenek, mint a Magyarországon indulók. Hátrányos helyzetből érkeznek, de több bennük az ambíció, a kitartás és az alázat.

Vajdaság, elvándorlás, munkanélküliség,

Divéki Zsolt fizikus: a beilleszkedés mások elfogadására, alázatra nevel. Fotó: Ujvári Sándor

A Sófi Alapítvány ösztöndíjasa volt a szintén Zentáról származó Divéki Zsolt is, aki fizikus lett, tíz évig élt külföldön, Párizsban, majd Londonban, nemrég tért haza Szegedre az ELI-ALPS lézeres kutatóközpontba. Zsolt szülei földművesek. Noha nagyon messze került tőlük, szemléletük az ő személyiségébe is beépült. Nincs lehetetlenség, csak tehetetlenség, mondogatta édesanyja. Ő nem a magyarságát ért diszkrimináció miatt választotta Szegedet, hanem mert közel van. A régi Jugoszláviában számos kiváló egyetem volt – jó részük a függetlenné vált utódállamokban maradt. De Újvidék és Belgrád is messzebb van Szegednél.

Sok barátja élt Szegeden, ismerős közegbe került. Tóth Alisa a legfiatalabb a három egykori Sófi-támogatott közül. Zentán született 1988-ban, de a szomszédos Csókán nőtt föl. Nekik sok szerb szomszédjuk volt, már óvodás-kisiskolás korában jól megtanult szerbül. A középiskolát Újvidéken végezte művészeti tervezői szakon. Ugyanott járt érettségi után a Művészeti Akadémiára. Egyedül a pedagógiát tanulták magyarul. Ahogyan egyre több szakirodalmat olvasott az anyanyelvén, úgy vonzotta egyre jobban a neveléstudomány. Rövid ideig tanított Zentán, majd PhD-hallgatónak jelentkezett Szegedre. Még nincs készen a doktorija, közben tanársegédként is dolgozik a Rajz-művészettörténet Tanszéken.

Vajdaság, elvándorlás, munkanélküliség,

Tóth Alisa grafikus. Fotó: Ujvári Sándor

Összetart a közös emlék

A Vajdaságban felnőtteknek vannak alapvető közös élményeik. Egészen régről, inkább már a családi emlékezetből a titói világ jóléte. Aztán a nacionalizmus felkorbácsolása, a délszláv háborúk, Jugoszlávia felbomlása. Több tízezer vajdasági magyar férfi menekült át Magyarországra a katonai behívó elől. Nem akartak meghalni egy olyan háborúban, amelyről úgy érezték, semmi közük nincs hozzá. Amikor, jóval a háború vége után, amnesztiát kaptak, egy részük hazatért – de mert alig volt munka, egyre mélyült a szegénység, sokan újra útnak indultak. Megkönnyítette ezt a magyar útlevél, amely tulajdonosai előtt megnyitotta a sokféle diszkrimináció sújtotta Szerbia határait – és Nyugat-Európa felé is szabaddá tette az utat. A Zentáról kirajzott fiataloknak közös emléke a Tisza menti gyümölcsöskertek világa – május 1-jén mindig kivonultak oda bulizni és a tavaszt ünnepelni a családok. Közös emlék az is, hogy elmegy az áram, akadozik a vízszolgáltatás.

Aznap, amikor Divéki Zsolt bérmálásra készült, reggel még olajat cseréltek az apjával a traktorban. Mire készen lettek, elapadt a víz a csapból – ott álltak a szertartásra készülve fülig olajosan. Az idősebbeknek ismerős a sorban állás a magyar idegenrendészeti hivatalban a tartózkodási engedélyért. A többórás várakozás a határon. De a beilleszkedés, az idegenekkel való összehasonlítás tapasztalata is, amely az otthoni burok magabiztosságából kiemeli, mások elfogadására, realitásérzékre és alázatra neveli az embert. Tóth Alisa nem tudja, maradhat-e véglegesen az egyetemen, de jól érzi magát, és szeret tanítani. Lipinszki Zoltán családot alapított, házat épített, Szegeden képzeli el a jövőjét. Úgy tűnik, Divéki Zsolt is talált Szegeden szakmai kihívást jelentő munkát. Elfoglaltak, ritkán járnak haza – az otthon maradt nagymama szenvedi meg a távollétüket. Ők már Szegedre mennek „haza”. Nem mindenki gyökeresedik meg a magyar közegben.

Egy Szabadkáról származó pár – nem akarják magukat felfedni, nevezzük őket Lászlónak és Mirjanának – Szegeden talált egymásra, de készülnek továbbmenni. Talán Németországba, ahol László nővére él és ápolónőként dolgozik. Talán Hollandiába vagy Dániába, ahol szintén jó az élet, és vannak ismerőseik, rokonaik. A lány vegyes házasságból származik, szülei közalkalmazottak. Kétszer csökkentették már a fizetésüket, de legalább szaporodnak a nyugdíjéveik. Közben vásárokra járnak, kürtőskalácsot sütnek. Az állami állás megtartásához nem árt jóban lenni a kormánypárttal, amelynek emberei nem veszik jó néven, ha valaki arról beszél, hogy nem lát jövőképet Szerbiában. László villamosmérnök, Mirjana állat-egészségügyi középiskolába járt Újvidéken, most a szegedi egyetemen biológia szakos.

– Otthon az emberek nagyon elszegényedtek – mondja Mirjana. – Bezártak a régi nagy gyárak, szétszórták, felélték, eltékozolták a vagyonukat. Az új gazdaság lassan alakul. Amikor Újvidéken tanultam, heti 13 ezer forintnak megfelelő dinárt adtak a szüleim. Majdnem a fele elment vonatjegyre, ami maradt, abból éltem egy hétig. Diákmunka alig van. Pincérkedni lehet, de ott is kevés a fizetés, és aki keresni akar, nem tud bejárni az órákra. Hogy tehermentesítsem a szüleimet, elkezdtem gombát gyűjteni és eladni. Most Szegeden az egyetem mellett nemcsak gombászom, hanem egy butikban is dolgozom. László Szerbiában nem kapott állást a szakmájában. A diplomájával minőségellenőr lehetett volna valahol. Magyarországon, Tatán talált munkát egy faipari üzemben – szoftveres rajzolást. Most Szegeden dolgozik egy Németországba termelő szerszámkészítő cégnél – CNC-esztergákat programoz.

– Kevés otthon a pénz, az emberek pedig egyre szomorúbbak és agresszívebbek – mondja László. – Ha átmegyünk a zebrán, dudálnak ránk az autósok. Valaha Szabadka központja nagyon jó hely volt, most minden tele van szerencsejáték-termekkel. A szüleinkre nem támaszkodhatunk: nem tudnak adni semmit, mert nekik sincs. Ebben van jó dolog is: önállóak lettünk, muszáj volt megállni a lábunkon. Szerencsénk van, mert a nővérem hét éve Németországban dolgozik, a megtakarított pénzét befektette egy szegedi lakásba. Abban lakunk, nem kell albérletet fizetni.

– Mi már elveszünk Szerbiának is, Magyarországnak is – folytatja László. – Szerbiában esélyünk sem lenne sem lakásra, sem autóra. Magyarországon, ha mindketten dolgozunk, tudunk venni egy használt autót. Németországban a testvérem most készül saját lakást venni. Ha valamit kezdeni akarunk az életünkkel, akkor nekünk is tovább kell mennünk.

Égi gondok, földi álmok

Az egykori 400 ezer magyar közül Gábrity Molnár Irén kutatásai és becslése alapján életvitelszerűen már csak 180 ezren maradtak a Vajdaságban. Több tízezren naponta-hetente ingáznak az országhatárokon át vagy végleg kiköltöztek. Egy friss felmérésük szerint több vajdasági magyar fiatal jár Magyarországon egyetemre, mint Szerbiában. A magyarországi egyetemek kihelyezett tagozatai a Vajdaságban is elszívják a magyar anyanyelvű fiatalokat a helyi egyetemek elől. A Magyarországon végzett vajdasági diplomások töredéke tér haza, 60 százalékuk továbbmegy Nyugat-Európába. Az elvándorlás fő okának a munkanélküliséget, az alacsony fizetéseket, a korrupciót és a perspektíva hiányát tartják.

Vajdaság, elvándorlás, fiatalok,

Vajdasági bevándorlók Szabadkán.
Fotó: Ujvári Sándor

Bár a magyar kormány jelentősen támogatja a vajdasági magyar vállalkozásokat, a gazdasági helyzet akkor javulhatna számottevően, ha Szerbiát felvennék az Európai Unióba. Annak feltétele a koszovói helyzet rendezése – ám a NATO-bombázások által létrehozott miniállam orosz és amerikai geopolitikai érdekek frontvonalában fekszik. Szekeres Ottó, a Palics-Ludas Közvállalat természetvédelmi őre azt mondja: aki nem tanul meg annyi pénzből élni, amennyit otthon meg tud keresni, az külföldön is boldogtalan lesz, mert mindig többre vágyik, mint amennyije van.

Vajdaság, elvándorlás, munkanélküliség,

Szekeres Ottó természetvédelmi őr: az ember bárhol lehet boldogtalan. Fotó: Ujvári Sándor

– Úgy neveltük a gyermekünket, hogy amire nincs tényleges igénye, arra ne költsön. Sok ismerősöm ment el, jobban is keresnek, de mindegyiknek romlott az életminősége. Munkásszálláson alszik, olyan munkát végez, amit itthon soha meg nem csinálna, olyan emberek között él, akik nem a barátai, és a bajban nem számíthat rájuk.

– Azt mondják, nem látnak itt perspektívát maguknak.

– Mi, természetvédők úgy gondoljuk, az egész emberiségnek nincs perspektívája, míg nem csökkenti az igényeit, és amíg az amerikaiak meg az oroszok azon veszekszenek, hogy ki fúrja meg az északi-sarki olajmezőket, ha elolvad az ottani jégsapka. Ha globálisan összeomlik a rendszer, akkor másutt sem lesz jobb, mint itt.

– Mi lesz a Vajdaságban húsz év múlva?

– Olyan emberek fognak az elvándorlók helyére letelepedni, akik úgy érzik, nekik még rosszabb a helyzetük, és ezen a helyen is meglátják a lehetőséget a maguk számára.

 

 

Hozzászólások

Kövess minket a legfrissebb sportos trendekért és inspirációkért a Facebookon is.