Elmesélem, mert egyszer az ő történetét is el kell mondani.

Elcsomagolt idő

Élt a faluban egy férfi, akit a háta mögött mindenki Mármérisnek hívott, s akiről azt mesélték, hogy a szíve helyén kő van. Merthogy egyszer, régen, amikor még lakkos cipőben járt, a haját pedig fésűvel húzta feszesre, beleszeretett a világ legszebb asszonyába. Ő legalábbis így mondta.

A nő egy városi boltos fiához ment feleségül. A kereskedő miatt el is költözött a faluból, de éppen, amikor indult volna az állomásra, rájött, hogy elcsomagolta az időt. Addig válogatta szép ruháit, cipőinek garmadát, hogy alig tíz perce maradt kiérni a vonathoz. Annyi pedig ahhoz is kevés, hogy a hentesig eljusson, a kanyaron túlra, ahonnan ugyan látni már az állomás épületét, de a járás még onnan is bő öt perc.

A nő ezért kiállt a háza elé. Kiskosztümben, riadt tekintettel, és már minden reményt feladott, hogy elérje az indulást, amikor az utca végén befordult a fuvaros lovas kocsija. Lovak vasalt patája kopogott az úton, a kocsi lassan közeledett, és a fuvaros éppen akkor tolta rá a féket a kerekekre, amikor a nő keze a magasba lendült.

Elvinne az állomásra, kérdezte a nő, és levegő után kapkodott, a fuvaros pedig illedelmesen bólintott. Leugrott a bakról, farzsebéből előkapta fésűjét, és tenyerével követve a hajgereben fogait, végigsimított halántékán. Ahogyan a kezét húzta, mosolya úgy lett egyre szélesebb, s miután a bőröndöt feldobta a kocsira, a nőt pedig maga mellé segítette, ostorával bűvös nyolcasokat rajzolt a levegőbe.

A bőrszíj surrogó hangjára a lovak megindultak, némi noszogatást követve felvették az utazósebességet, majd további ciccentőhangok hatására meg is haladták azt. A nő pedig, mivel nem talált biztosabb kapaszkodót, megragadta a fuvaros izmos karját, félelmében hozzá is bújt, amennyire lehetett.

Így robogtak át a falun, egymáshoz simulva azon a vasárnap délutánon. Odafent a magasban lusta felhők úsztak, jóval fölöttük a Nap ragyogott, s bár az odalent utazó két alak egyetlen szót sem váltott, amikor a fuvaros az állomásnál a nőt az ülésről leemelte, férfiszíve megtelt remegéssel. Nem értette, hogyan történhetett.

Az ő erős, sebezhetetlen szívéhez utat talált a szerelem. Alig ötpercnyi utazás alatt. Megbabonázva nézte a nőt. Egy angyalt látott, hófehér, kitárt szárnyakkal. Az égi lények nem utaznak vonaton, mondta csöndesen, mire a nő elmosolyodott. Arcon csókolta a férfit, majd elvonszolta bőröndjét a vagonig, ahol a vigyorgó kalauz örömmel sietett a segítségére.

A fu­­varos meg csak állt a verőfényben, s miután vasúti kocsik a horizonton apró ponttá sűrűsödtek, ahelyett, hogy visszaült volna lovai mögé, odaállt a kocsma fémlemez pultjához. És abban a szent pillanatban, amint magába öntötte a férfibánatra kért töményital első féldecijét, sorsa megpecsételődött.

Mit tudhatta ő, amit a pásztorok már évszázadok óta ismertek, hogy a pálinka nem jó a szerelemre. Nem old az sem kötést, sem bánatot, ellenben az ember szíve kiszárad tőle. Előbb megkérgesedik, majd átjárva kamrákat, pitvart és billentyűket, megdermeszti az iz­­mokat.

A férfiember ettől még életben marad, de legszívesebben azt kívánná, hogy az öklömnyi szikladarab bárcsak önmagától kifordulna a mellkasából. Azzal véget érne minden testi és lelki nyomorúság.

Így dermedt meg a fuvaros szíve, hosszú delejes hónapok, rövid mákonyos évek alatt, és amikor már a fésűt is csak megszokásból hordta, lábára pedig csakis csizmát húzott, olyanná vált, mint Frankenstein emberdarabokból összevarrt lénye vagy a prágai Gólem, akitől az emberek vagy féltek, vagy rettegtek.

Ha fuvaros kellett, vitte a fát, hordta a szenet. Pakolt téglát hóesésben, cserepeket kánikulában. Nem sokat szólt, ha pedig mégis, többnyire káromkodott. Bárkit cifrán-hosszan tudott sértegetni, és csak a faluba betérő néprajzosok mondták rá, hogy őbenne egy durva beszéd érdemes művésze veszett el. Ha kérdezték, iszik-e valamit, azt felelte, mármérisne.

Neki egy íze volt sörnek, bornak, pálinkának, de csak az utóbbiban bízott, mert az hamar ráhozta a bódultságot. Az egyik napon a fuvaros szenet vitt az állomásra. Vonat érkezett, gyerekeket hozott a városból. A férfi egykedvűen nézte a zsivajgó tömeget, amikor egy égi lény vált ki közülük.

Hófehér, széttárt szárnya eltakarta az estébe hajló Napot. Könnyedén lépdelt, mintha nem is a földön járna. Amikor a fuvaroshoz ért, éteri hangon szólt: Jó estét, látom, van egy lovas kocsija. Ha nem nagy kérés, megtenné, hogy a gyereket elviszi a táborba. Nagy élmény lenne nekik. Még sosem ültek lovas kocsin, magam is jó húsz éve már.

A fuvaros illedelmesen bólintott. A gyerekeket hátraültette a platóra, az égi lényt maga mellé. Lassan haladtak, a lovak szinte vánszorogtak. A férfi útközben lopva az égi lényre nézett, és azt várta, bárcsak hozzábújna. Mint régen. Még egyszer, utoljára.

A szíve ekkor már erősen zakatolt, már amennyire egy kőszív zakatolni képes. Minden dobbanással egy darabka kéreg tört le belőle, s mire a férfi hazaért, és kiült a tornácra, szemben a naplementével, semmi sem maradt abból, ami egykor a szíve volt.

Hozzászólások

Kövess minket a legfrissebb sportos trendekért és inspirációkért a Facebookon is.