NINCS ITT HIDEG, sem túl meleg, amíg működik a Golf-áramlat, a Lofoten-szigeteken otthonra lelhet az utazó. Norvégia északi régiója tele van csodával, megannyi rácsodálkozható valósággal. Ha valahol, itt meg lehet érteni, mivégre születtünk is világra.

Élet-halál földje

Kevés olyan hely van a világon, ahol a főút és vele együtt a világ egy skanzenben ér véget. Norvégiában ilyen az E10-es számú a Lofoten-szigeteken. Néhol öblösen, máskor szűkösen, keskenyen kanyarog a tengerből kibukkanó, csipkézett ormú, egyszerre rémisztő magányt és merengő reményt sugárzó hegyek között. Át hidakon, árnyas völgyeken, meredek parton. Ám ha már az ember a világ vége felé autózik, a messzi északon, belül a sarkkörön, az mindenesetre megnyugtatónak tűnik, hogy ott, ahol a tenger végleg összeér a szárazfölddel, egy színes halászházakkal teleszórt skanzen vár az utazóra, a mindössze egyetlen betűből – és éppen ezért egyetlen hangból – álló Å faluban. Más olvasatban viszont mindez úgy is látható, hogy az élet innen, ebből a furcsa nevű Å faluból indul útnak, és aki fölkerekedik, az előbb északnak tart, majd átlépve a Skandináv-félsziget rögeire, akár a napos dél felé is fordulhat, kiteljesítve életének napjait.

A Lofoten-szigetek állítólag a hiúz lábáról kapta nevét (a lo mint hiúz, a fotr pedig láb), merthogy kívülről-felülről nézve ilyen formát mutat a Norvég-tengerből kiemelkedő, mintegy hatvan, ezer méter magas csipkézett hegycsúcsokkal megszórt szigetcsoport, de azt nem könnyű elképzelni, hogy amikor itt már emberek éltek, vagyis leginkább próbáltak túlélni a rideg, sok termést nem ígérő hegylábfelszíneken, szóval hogy ezek a derék viking asszonyok és legények a táj fölébe tudtak volna emelkedni csak azért, hogy szemügyre vegyék a partok nyomvonalát. Az persze tény, hogy ha lerajzolták maguknak a szigetek között vezető, hajózható útvonalat, a partok körvonala alapján akár egy fagyott hiúz lába is az eszükbe juthatott.

Mindenesetre már az is elgondolkoztató, ahogyan az emberek képesek birtokba venni az utolsó száraz szikladarabot is, még azt is, amelyiken már fű sem nő. Állva a víz, a jég, az eső és a szél által semmivé koptatott tengerparti kőtakarón, a jelen szemtanújában joggal merül fel a kérdés, hogy miféle kincsek reményében kötött itt ki bárki is, mit remélt a gyöngye növényzetű tájtól. De a kincseket errefelé nem is a szárazra bukkant sziklák rejtik, hanem tenger. A hal és az olaj gazdagságából a vikingek azonban legfeljebb csak a halolaj bőségét ismerhették. Halból itt volt elég, nem véletlen, hogy ezer év múltán is halszárító tákolmányok sora áll minden falu határában. A világnak ez része amúgy még a múlt században is a tőkehalhalászat egyik központjának számított, majd ahogyan az emberi civilizáció kiterjesztette uralmát a vizekre is, veszélybe került minden kopoltyús és tüdővel lélegző vízi lény, legyen az rák, tőke- vagy tokhal, lazac, netán bálna; a tengeri talapzatból kitermelt, kőolajból készített termékek elégetése pedig lényegében az emberiséget sodorta a kihalás szélére. A norvégok az elmúlt évtizedekben komoly erőfeszítéseket tettek azért, hogy megmentsék a tenger halait, kutatják és próbálják fenntartani a tápláléklánc egyensúlyát, de az örök kérdés marad: az embert vajon ki menti meg önmagától?

Az élet errefelé meglehetősen nyugodt. És nem azért, mert az éghajlat, az időjárás ritmusa nagyjából azt is kijelöli, hogyan lehet vagy érdemes élni, hanem mert az embernek muszáj alkalmazkodnia a természet kihívásaihoz, meg kell tanulnia együtt élnie a változásokkal. Larsen, aki erre a földre született, és tudja, hogy télen a Nap korongja sosem kúszik az égbolt tetejére, a szíve mélyén pedig folyton a spanyol tengerpartok melegére vágyik, sosem költözne el erről a vidékről. Úgy ismeri a fjordok világát, mint a tenyerét. Ez, mondjuk, nem véletlen, hiszen túravezetőként amikor csak teheti, elindul a tengerre, ilyenkor pedig mindig magával visz néhány csodálkozó szemű turistát. Reggel kiáll a móló peremére, belenéz a derengő sötétségbe, és már tudja, hogy aznap vízre lehet-e szállni. Nyáron nincs is gond, mert naponta négyszer fordul tengeri hajózásra alkalmas motorcsónakjával, ám télen, amikor a Nap sunyin-laposan botorkál az égen, ki-kibukkanva a hó- és esőfelhők mögül, minden alkalmat megragad arra, hogy útra keljen. Pillanatok alatt képes összetoborozni egy túrára való csapatot, és ha azt hisszük, csak a pénzért csinálja, nem ismerjük eléggé az itt lakók észjárását és lelkivilágát. Larsent ugyanis odakint a zord vizeken, a fjordok felé vezető úton barátok várják. Halászsasok. És a jó barát mindig készül valami finomsággal, jó falattal, hallal, persze, és ha megvan a tíz bátor, ábrándos szemű turista, aki megnézné a fjordok fjordját, a Trollt, akkor Larsen beöltözteti őket vastag tengeri, vízálló és szélnek ellenálló ruhába, mentőmellényt akaszt nyakukba, és irány a szigetek világa, át öblökön és nyílt tengeren! A hajó repül, siklik a több méter magas hullámok tetején, és látva Larsen boldog arcát, amint hallal eteti az ő halászsasait, semmi kétség nem marad: a munka neki csak ürügy arra, hogy a barátaival lehessen. Gyors járású tengeri motorcsónakjával azért elvisz olyan helyekre is, ahol minden újra értelmet nyer, amit eddig az életről gondoltunk.

A fjordok világa ugyanis pontosan megmutatja, hogyan él az ember. A szűk, szigetek közti tengerszakaszok nyomvonalán néhány ház áll a partokon. Elsőre úgy tűnik, véletlenszerűen épültek itt-ott, de Larsen azt magyarázza, hogy csakis a nap járását érdemes figyelni. Mert minden ház ott áll, ahol a napsugarak a legtovább érik a partot. Ma már, persze, senki nem kap engedélyt az építkezésre, de egykoron még az is elegendő indoknak számított, ha csak dagályra vártak a halászok. Gyorsan felhúztak egy házikót, csapra vertek néhány hordót, égetett szesz is akad bőven (kalászosokból, majd krumpliból és köményből), így az állam mi mást tehetett volna, minthogy kivetette az adót az alkoholra. Norvégiában, itt, a Trollfjord felé vezető tengeri úton szedtek először adót alkoholból. És itt, a Trollfjordnál, ebben az impozáns természeti képződményben dúlt a világtörténelem egyik legérdekesebb tengeri csatája is: 1890-ben két gőzhajó állta el a fjord bejáratát, a fából épült halászhajók kapitányai azonban megütköztek velük. A tét mi más is lett volna, mint a halászati jog megszerzése. A csata végül úgy ért véget, hogy királyi rendelet született arról, halászni bárkinek lehet, később pedig, ismerve a civilizáció terjeszkedését, ez a döntés aszerint módosult, hogy halászni csakis a tengeri élőlények életfeltételeinek figyelembevétele mellett lehet. A hering, a tőkehal ugyanis nagy kincs, csak éppen fogyóban van. Nevelésükre, tenyésztésükre külön programot hoztak létre. Megmentésük nem csupán a halak túlélése miatt fontos. Ha ugyanis egyetlen élőlény kihal a Földön, az kihat a táplálékláncra. Az emberi faj túlélési esélyét pedig aligha a tengerfenék mélyén rejtőző kőolaj jelenti, hanem inkább az, ahogyan az ember bánik a környezetével. Élővel és élettelennel.

A Lofoten-szigeteken az éttermek kínálatában még bálnahús is megtalálható, de ahogyan egy helyi séf magyarázza, ez itt nem számít barbárságnak. Különösen úgy nem, hogy van az arányos halászat elve, és van a bálnavadászat híre, a kettő pedig nem mindig találkozik. Errefelé ugyanis csakis úgy és csakis azért ejtenek el bálnát, mint máshol a szarvast, mert túlszaporodott. Norvégiában ma már nagyon figyelnek a bálnák egyedszámára, és ha az asztalra kerül is például a csukabálna húsa, az nem azt jeleni, hogy barbár módon kiirtották volna a tengerek és óceánok élővilágát.

Lucas, a lengyel fiú is azt magyarázza, hogy amiért itt ragadt a Lofoten-szigeteken, pedig csak nyári munkára érkezett, összesen három hónapra, az nem más, mint a harmónia. Itt úgy érzi, mintha minden mindennel összekapcsolódna. Az emberek itt még figyelnek egymásra, itt még meghallják és meghallgatják azt, amit a másik mondani akar. Pedig ő csak egy csapos. Sört mér a pult mögül. Jana, a szlovák lány pedig hat éve repült ide a napsütötte Kanári-szigetekről, szintén nyári kisegítő hotelmunkára, és azóta képtelen elutazni innen. Keresi a szavakat, hogy mi is tartja itt, majd így foglalja össze: itt az lehetek, aki vagyok.

És valóban, ezeken a szigeteken az ember nem is lehet más, mint aki. Ha elutazik ide, hogy megnézze magának a világ végét, leginkább önmagára talál. Mert, persze, ellátogathat Henningsvaerbe, ebbe az apró halászfaluba, ahol a helyiek egy tengerparti sziklába marták a világ egyik legmagasabb szélességén fekvő focipályáját; ellátogathat Borgba, hogy megnézze a világ legnagyobb megtalált és újjáépített viking házát. Az épület valóban lenyűgöző: olyan, akár egy tetejére fordított hajó, alatta pedig maga a történelem elevenedik meg. Mert a Lofoten-szigeteken figyelnek az életre és őrzik a hagyományokat. Különben idővel itt semmi más nem maradna, csak a rideg sziklák sora.

Talán az sem véletlen, hogy ezen a havas, jeges, nyáron pedig vékony zöldbe boruló vidéken laknak a trollok is. Ezek a fura mitikus lények, akik amúgy az itt élők fantáziájának szüleményei, és akik úgy félnek a napfénytől, mint vámpírok a fokhagymától. Ha napfény éri őket, kővé dermednek – s mivel errefelé akad olyan völgytalp, ahová szinte egész évben nem süt be a nap, azon a vidéken minden bizonnyal csak trollok élnek. Kedves mese, a helyi gyerekek még hisznek a törpe méretű vagy éppen óriásira növő lényekben, a felnőttek azonban továbbírták a meséket, így akadnak köztük olyanok, akik szentül hiszik, hogy itt, a szigeteken született Thor, Odin fia, a villámok és a mennydörgés istene, kinek híres pörölye, a Mjölnir valahol itt rejtőzik, a fjordokkal szabdalt szigetvilágon. Itt, ahol a levegő tiszta. A patakok, apró folyók vize átlátszó, a tenger pedig annyiféle színben pompázik, ahány felhő átvonul a napkorong előtt, ahány esőcsepp vagy hópehely megtöri a sugarak útját. A megtépett sziklákon ugyan még a tenger is fehér habosra robban, ám a víz színe télidőre fordulva inkább emlékeztet a higanyra, semmint kéklő óceánra.

Ha úgy hozza sorsuk, hogy eljutnak a világnak erre a páratlan szépségű tájára, ne csak azt bámulják, hogy az éjszakai égbolton ott szitál a kékes-zöldes sarki fény, hanem vegyék észre a kövekben szunnyadó életet. Hallják meg a mesékben megbújó fohászt, amellyel az ember a földi pályafutása végén a Valhallába, az elesett harcosok csarnokába vágyik. De legfőképpen érezzék, hogy ahogyan a világ, úgy az élet is véget ér egyszer, ám minden vég egyben kezdet is, még akkor is, ha nem a régi folytatása. 

FOTÓ: RICHARD CAVALLERI, SHUTTERSTOCK, AFP/CULTURA CREATIVE/DELTA IMAGES, A SZERZŐ FELVÉTELEI

 

Kövess minket a legfrissebb sportos trendekért és inspirációkért a Facebookon is.