Al Ghaoui Hesna tudósítóként többször került rázós helyzetbe háborús övezetekben, élményei alapján később Félj bátran címmel könyvet írt, új lapra helyezve a civilizációnkban sokszor tabuként kezelt érzést. A Prima Primissima-díjas újságírót mindig is nagyon érdekelték az emberi viselkedés mozgatórugói.

Ne féljünk félni!

– Nem kell háborús övezetbe mennünk, a világméretű koronavírus-járvány idején egyfajta csatatérhez kezdenek hasonlítani a mindennapjaink, felfokozott állapotban élünk…

– Valóban házhoz jött az a félelem, szorongás, bizonytalanságérzet, amivel én korábban többnyire csak terepen szembesültem. Az életünk a feje tetejére állt, a biztosnak hitt fogódzók eltűntek. Megkérdőjeleződött sok olyan értéknek hitt dolog, amit az emberek eddig fontosnak tartottak az életükben; ezek most egy pillanat alatt vesztették el a jelentőségüket. A bizonytalanságnak olyan korszaka köszöntött be, amilyenről eddig nem volt tapasztalatunk, és ezt az érzést csak fokozza, hogy igazából még azt se látjuk pontosan, meddig tarthat.

Nyilvánvalóan távol áll a vírustól való félelem attól a rettegéstől, amikor valakinek a környezetében fegyveres konfliktus tör ki, de a lelkiállapot és a feldolgozás szakaszai ugyanazok. Például ilyen párhuzamot látok abban, ahogyan bekapcsol az emberekben az élni akarás. Bámulatos, hogy kritikus helyzetekben a családi kapcsolatok mennyire képesek megerősödni, és bizony nem csak közhely, hogy bajban ismerszik meg a barát, ilyenkor feketén-fehéren kiderül, kire számíthatunk és kire nem.

– Hogy látja, érzelmileg milyen „vírusszakaszban” vagyunk most?

– Általánosságban elmondható, hogy a tavaszi, úgynevezett hős szakasz kezdeményezései, segítő ötletei, jótékonysági mozgalmai – amikor olyan emberek kapaszkodtak össze, akik korábban nem is tudtak egymásról – egy idő után picit kifulladtak. Új fogalom született, a karanténfáradtság: az emberek belefáradnak abba, hogy előírások és korlátok nehezítik az életüket; hogy távolságot kell tartani nemcsak idegenektől, de az idős családtagjaiktól és a barátaiktól is; hogy a vírus nem tűnt el, hanem ősszel nagyobb erővel tért vissza.

Mindez abba torkollhat, hogy nem tartják be a szabályokat, rosszabb esetben a frusztrációjuk agressziót, dühöt szül. Szóban vagy akár tettleg is.

– Ennek az egyik végletes esete volt, amikor minap a fővárosban az 1-es villamoson leszúrtak valakit azért, mert a maszk viselésére szólította fel utastársát. De tavasszal is történtek hasonló esetek!

– Igen, sajnos jellemző ez a konfliktushelyzetek természetére: a felgyülemlő feszültség néha abba torkollik, hogy az emberek egymás ellen fordulnak. Sokkolóan hathat, hogy a Covid-fertőzöttek és a halottak száma még mindig emelkedik, ráadásul korlátok közé szorítva menetelünk az egyik legnagyobb családi ünnepünk, a karácsony felé – ezek is megnehezítik a vírushelyzet elfogadását és a feldolgozást. Most érzelmileg is nagyon észnél kell lennünk!

– Figyeljük magunkat?

– Szó szerint ezt tanácsolom. A halmozódó feszültség legárulkodóbb jele, ha kis dolgokért is ráförmedünk a másikra. A társadalom csoportokra oszlott annak alapján, hogy az egyének miként gondolkodnak a vírushelyzetről és a biztonságról. Az egyes emberek máshol húzzák meg a határokat, és közben csökken a toleranciaszintjük: azt várják el a környezetüktől, hogy ugyanúgy gondolkodjanak, mint ők. Illúzió lenne ebben varázsütésre egységet várni, hiszen mindenki mást cipel a batyujában, mindenki máshogy küzd meg a pandémia kiváltotta gyász érzésével.

– A gyász szót használja?!

– David Kessler, a gyász világhírű amerikai szakértője szerint kollektív gyász folyamata zajlik most a világban, amin mindegyikőnk átmegy, csak nem ugyanazzal a tempóval és munícióval. Vírusra „lefordítva” így néz ki ez a gyászfolyamat: a tagadással kezdődik (nincs is olyan nagy veszély vagy legalábbis minket biztosan nem fog túlzottan érinteni), aztán a dühvel folytatódik (felismerjük, hogy márpedig ez a valóság), majd jön az alkudozás (jó, megteszem, amit kell, de cserébe minden álljon vissza a régi kerékvágásba), ezután a szomorúság következik (felfogjuk, hogy sosem lesz minden ugyanaz, akkor sem, ha mindent megteszünk), és végül az elfogadással zárul: tudomásul vesszük, hogy ez egy megváltozott jelen, és megpróbálunk ebben navigálni, ebben megtalálni az élhető körülményeket és a boldogságunkat.

Amikor valakinél szélsőséges, dühös reakciókat látunk, akkor az illető valószínűleg még nem jutott el az elfogadás stációjába, vagy nehezebb puttonyt kell cipelnie, például krónikus betegségekkel küzd, veszélyben a munkája, válófélben van és egyedül maradt. Sokfelé irányulhat a mostani vírusfeszültség, nemritkán saját magunk ellen, önmarcangolás, szorongás formájában.

– Mégis, hogyan húzzuk ki magunkat a gödörből?

– Sokat tudunk tenni most a mentális egészségünkért úgy, hogy többet foglalkozunk azzal, mit érzünk és mit gondolunk. Mert ahogyan gondolkodunk, az hatással bír arra, hogyan érzünk, és ahogy érzünk, az befolyásolja azt, hogy hogyan cselekszünk. Érdemes egy kicsit külső nézőpontból, helikopterperspektívából ránézni az életünkre.

Egy kis tudatossággal sokat lehet változtatni az érzelmi állapotunkon, például keressük a vírushelyzet jó hatását az életünkre: többet lehetünk a szűkebb értelemben vett családunkkal, és rá vagyunk kényszerítve, hogy befelé is figyeljünk, törődjünk magunkkal… Az elmúlt időszakban sok interjút készítettem traumatúlélőkkel, és azt láttam, hogy azok tudnak nem csupán túlélni egy krízist, de erőt is meríteni belőle, akik nem tekintenek magukra áldozatként. Legelőször is azt kell elfogadnunk, hogy az élet tele van tetőpontokkal és hullámvölgyekkel, és az, hogy lelkileg alkalmazkodóképes az ember, nem azt jelenti, hogy iszonyatosan erős, hanem csak azt, hogy ilyenkor megtanul navigálni.

Al Ghaoui Hesna. Fotó: Németh András Péter

– A könyvében azt írja, hogy félni sokféleképpen lehet. Félni jó. Félni hasznos. A vírushelyzetre is igazak ezek a tételek?

– Igen. A félelem önmagában bármilyen élethelyzetben képes a legjobb és a legrosszabb oldalunkat felszínre hozni, s mindkettő teljesen érthető emberi reakció. A konfliktusövezetekben töltött éveim során a félelem akkor hozta ki a legrosszabb oldalamat, amikor elnyomtam, szégyelltem. Ilyenkor ugyanis a félelem aknamunkát végez bennünk, merthogy azzal az érzés nem szűnik meg, mert nem veszünk róla tudomást.

Egyáltalán nem szégyen, ha valaki fél egy pandémia idején – amikor felfokozottak az érzelmek, hatalmas rajtunk a nyomás és a felelősség, rengeteg szűretlen információ áramlik a médiában. Nem szabad elnyomni ezt az érzést, hanem energiaforrássá, katalizátorrá kell alakítani. Igen, félek, de ennek ellenére is tudom, mit beszélek és mit teszek. Ez az elfogadás megszünteti a beszűkült csőlátásunkat, újra észrevesszük a döntési lehetőségeket, és újra mi (is) irányítjuk az életünket.

– Ön melyik szakasznál tart?

– Az utolsónál, az elfogadásnál. A tavaszi karantént a kezdeti sokk után idővel már pozitívumként tudtam megélni, de ehhez nekem is újra kellett gondolnom mindent. Eleinte én is elveszettnek éreztem magam, amikor sorra mondták le az előadás-felkéréseket, ezenkívül szeptembertől költöztünk volna ki a családdal egy évre Amerikába egy egyetemi kutatói ösztöndíj miatt, de ez a tervünk is bizonytalanná vált egy időre.

Magamon is próbáltam alkalmazni mindazokat az érzelmi túlélési technikákat, amikről beszélgetünk. A szorongást kiváltó vészforgatókönyvekről tudatosan arra irányítottam a gondolataimat, hogy mi ebben a jó, hogy milyen intenzív családi kohéziós időszakot kaptunk a sorstól: többet lehettem együtt a két lányommal és a férjemmel, tematikus bunker- meg társasjátéknapokat tartottunk.

Munkafronton pedig rájöttem, hogy ez a helyzet számomra lehetőség is: hisz épp abban a témában mentem volna Amerikába kutatni, hogy egy traumatikus élethelyzet valakit miért küld a padlóra, mást pedig miért sarkall növekedésre. Ezért felvetettem az amerikai egyetemnek, vizsgáljuk meg párhuzamosan a két országban, hogy az emberek érzelmileg hogyan reagálnak erre a vírushelyzetre. Tetszett nekik az ötlet, és bekapcsoltak minket dr. Fülöp Mártával egy éppen kezdődő nemzetközi kutatásba.

Látja már a választ?

– Nyilván vannak szerencsés lelkialkatú emberek, akik könnyebben veszik a megpróbáltatásokat, mert mondjuk a generációs mintáik jók e tekintetben: olyan felmenőkkel rendelkeznek, akiktől láthattak helytállást nehéz helyzetekben, és ezt a saját életükben is alkalmazni tudják. De szerencsére a lelki rugalmasságot is lehet tudatosan építeni, mint az izmokat.

Hiszem, hogy akkor lesz ez a világ boldog, erőszaktól mentes és fenntartható, ha a saját lelkivilágunkban, tudatunkban kezdjük a tisztogatást. Előbb magunkon akarjunk segíteni, utána másokon és az emberiségen. Ahogy a repülőn is először magadra kell felrakni az oxigénmaszkot, és csak utána, maszkban tudsz segíteni a gyermekednek és másoknak.

Hozzászólások

Kövess minket a legfrissebb sportos trendekért és inspirációkért a Facebookon is.