Száz éve történt. A Duna mentén nőttön-nőtt a feszültség a tanácskormány intézkedései miatt. A paraszti elégedetlenség Dunapatajon június 18-án lobbant lángra, s az ellenállás kezdetben sikeresnek bizonyult. Június 23-án azonban győzött a túlerő, a kegyetlen megtorlásnak hatvanhárman estek áldozatul.

Emlékezzünk az 1919-es pataji terror áldozataira

Június 23-a községi gyásznap Dunapatajon a képviselő-testület 22 évvel ezelőtt elfogadott rendelete értelmében. Négy évtizeden át – az 1940-es évek végétől a rendszerváltozásig – beszélni sem volt ajánlatos a faluban az 1919-ben történtekről, az 1924-ben közadakozásból emelt emlékművet 1955-ben leromboltatta a kommunista pártvezetőség és az akkori vb-titkár, 1994-ben állították fel újra. Akkor még voltak, akik emlékeztek a szörnyűségekre, ma már senki sem él közülük.

De a családok emlékezete őrzi a rettenetet. Az 1919-es dunapataji népfölkelés hőseinek vértanúságát 2009-ben Magyar Örökség Díjjal ismerték el. A századik évfordulón a Pataji Múzeumban a Veritas Történetkutató Intézet és Levéltár a nagyközség önkormányzatával közösen az újabb kutatások eredményeit elemző tanácskozást rendezett, amelyet emlékünnepség követett. A Dunapataj 1919 címmel – Kiss Gy. Csaba művelődéstörténész (Dunapataj díszpolgára) és Schill Tamás múzeumigazgató szerkesztésében – megjelent kötet írásai, dokumentumai segítenek abban, hogy a kutatók mellett a falu ifjabb nemzedékei és az egész ország megismerhesse, mi is történt a Tanácsköztársaság és a vörösterror napjaiban Dunapatajon.

Dunapataj, népfelkelés, Lenin-fiúk, 1919,

Koszorúk és virágok a mártírok emlékművénél 2019 nyarán. Fotó: Dulai Sándor

A nagy ígéretekből, hogy az új rend majd földi mennyországot teremt, nem valósult meg e tájon semmi. Ehelyett a néhány holdas gazdákat is egyre durvább beszolgáltatásokkal, rekvirálásokkal sújtották. Elvitték az állatokat, az éves gabonafejadag 72 kilóra csökkent, a nép úgy látta, „csak nyúzzák a parasztot”. Így volt ez a Duna mentén végig s másutt is a falvakban, de az öntudatos, zömmel református vallású és erős 1848-as kötődésű patajiak még nehezebben viselték. A többség itt már önállóan gazdálkodott, de a környék cselédsége sem lelkesedett a diktatúráért. Az ekkor mintegy 6000 lelkes Dunapataj az első világháborúban hatalmas véráldozatot hozott – a faluból 174-en haltak meg –, és amikor 1919. június 18-án kihirdették, másnap reggel a 18–45 esztendős férfiaknak sorozásra kell menniük, kitört a lázadás. Aki nem fog megjelenni, forradalmi törvényszék elé állítják, „egy-két embert felakasztunk, a többi majd jön magától” – hangzott a fenyegetés, de a legnagyobb dologidőben, épp az aratáshoz készülődve ez sem riasztotta a földművelőket.

Estefelé tömegesen gyűlt össze a férfinép a Külső vendéglő előtt, ahol a népgyűléseket tartották, a háború harctereiről hazatértek vitték a szót. Elhatározták, másnap a sorozóbizottság előtt együtt tiltakoznak a behívó ellen. A vörös őrök megpróbáltak fellépni ellenük, mire az elkeseredett tömeg kicsavarta a kezükből a puskát, majd lefegyverezte a helyi – ellenállást alig tanúsító – csendőröket is. Voltak, akik a kalocsai szállásokra mentek, segítségül hívták onnan is a férfiakat a másnapi akcióhoz, a sorozás megakadályozásához. A sorozóbizottság az éjszaka leple alatt megszökött, mire a nép a községháza udvarán eltörölte a pataji kommunista direktóriumot, s héttagú bizottságot választott a község kormányzására.

Közben a szomszédos Ordast és Géderlakot megtámadta a vörös katonaság, segítséget kértek és kaptak is a patajiaktól, a támadást sikerült megállítani. Megérkeztek a szállásokról az ásóval, kapával, fejszével, vonyigóval (szénahúzóval), kiegyenesített kaszával felfegyverzett férfiak, lőfegyvere csak nagyon kevésnek volt. Kezdetét vette a „gatyás háború”, ahogy akkor elnevezte valaki. Miután a géderlaki és a dunaszentbenedeki vörös tüzérség megadta magát, a pataji csapatoknak sikerült két ágyúhoz jutni (kettő Kalocsára került). A harci kedv egyre nőtt, a hadviseltek irányításával századok szerveződtek. Parancsnokuk, Benke Sándor vezetésével a Patajtól északra fekvő Hartáról is sikerült kiszorítaniuk a vörösöket. Négy nap telt el, s vasárnap már sokan bíztak benne, lépésnyire a győzelem.

Hétfőn, 23-án azonban olyan erőkkel indult meg több irányból a vörös karhatalom ellentámadása, hogy annak a parasztszázadok nem tudtak ellenállni. Elfogyott a vadászpuskák meg az ágyúk lőszere, maradt a fejsze meg a kiegyenesített kasza a gépfegyverek ellen – mint a harcokban részt vevő Váradi István és Imri János korabeli feljegyzéseiben olvasható: a dunapataji csata véres leszámolássá változott. A fölkelők veresége után azon nyomban jött a Lenin-fiúk bosszúja, Szamuely Tibor terrorlegényei sorra járták a falu utcáit, házait, s szinte válogatás nélkül lőtték agyon a férfiakat, akikre rábukkantak valahol.

Negyvenkilenc emberrel végzett golyó – a legfiatalabb 16, a legidősebb 88 éves volt –, tizennégyet pedig Szamuely parancsára felakasztottak. Ítélet sem kellett, elég volt, ha a főhóhérnak valamiért nem tetszett az áldozat. Addig ütötték, verték, míg kötéllel a nyakában ki nem rúgta maga alól a széket. Ott függtek az akasztottak a református paplak előtti gesztenyefákon, szájukba cigarettát, pipát, gallyakat dugtak a gyilkosok, hogy holtukban is megalázzák őket. „Pataj Mohácsának” halottait – a kifejezést Pastyik István volt múzeumigazgatótól hallottam – csak másnap lehetett eltemetni, nagy részük a Közös temetőben tömegsírba került. A sírnál álló emlékmű hitük örökségét hirdeti: „Éltek és haltak, amiért élni érdemes és halni dicső / Istenért, hazáért, család és tulajdon szentségéért.”

Dunapataj, fotó, 20. század eleje,

Dunapataj látképe a piactérrel és a templommal, a 20. század elejéről. Fotó: Pataji Múzeum, archívum

A HÓHÉR HALÁLA. A Tanácsköztársaság 133 napja alatt a könyörtelen vörös terror mintegy 600 ember életét oltotta ki az országban. Szamuely Tibor hírhedt terrorbrigádja parancsnokaként és „funkcióhalmozóként”, többek között hadügyi népbiztoshelyettesként vagy a budapesti hadseregcsoport politikai megbízottjaként, egyaránt hangsúlyozta a kivégzések fontosságát, mondván: „A vértől nem kell félni. A vér – acél: erősíti a szívet, erősíti a proletár öklöt. Hatalmassá fog tenni bennünket a vér…”

Az áldozatokat kivégzésük előtt gyakran megkínozták, hogy ne legyen olyan „egyszerű” számukra a halál. Szamuely fékevesztettsége a Forradalmi Kormányzótanácsot is megosztotta – főként a szociáldemokraták tiltakoztak –, ám a kommün főhóhéra 1919 májusában Moszkvában Leninnel is találkozott, s vad hitében megerősítést nyert. Huszonnyolc évesen, 1919. augusztus 2-án, egy nappal a Tanácsköztársaság bukása után menekülés közben az osztrák–magyar határon – igazoltatása közben – pisztolyával mellbe lőtte magát.

 

Hozzászólások

Kövess minket a legfrissebb sportos trendekért és inspirációkért a Facebookon is.