Ez már maga az űrkor!

TENGERRE, MAGYAR, hisz lovas nemzet vagyunk! A némi humort, de legfőként öniróniát rejtő mondattal az idő tájt viccelődhettek a népek, amikor már se tengerünk, se lovunk nem volt. Legújabban viszont az űrkutatásért felelős miniszteri biztossal lehet évődni, merthogy: űrbe, magyar, hisz laposföldi nemzet vagyunk… Holott éppenséggel lefagyhatna a buta vigyor a szokásosan „jópofa” kommentelők („ufóügyi kormánybiztos nem kéne?”) arcáról, merthogy több mint hetven éve tart a magyar űrtevékenység. Az új miniszteri biztossal, dr. Ferencz Orsolyával beszélgettünk.

Ország-világSzücs Gábor2019. 04. 13. szombat2019. 04. 13.

Kép: Ferencz Orsolya miniszteri biztos ürkutatás 2019.04.04 fotó: Németh András Péter, Fotó: Nemeth Andras Peter +36208281361

Ez már maga az űrkor!
Ferencz Orsolya miniszteri biztos ürkutatás 2019.04.04 fotó: Németh András Péter
Fotó: Nemeth Andras Peter +36208281361

– Világhírű tudósok teremtették meg a magyar űrkutatást. A kezdet 1946. február 6-a, amikor is Bay Zoltán fizikus vezetésével egy kutatócsoport végrehajtotta az első sikeres európai Hold-radarkísérletet. Az amerikaiak ugyan pár héttel korábban megcsinálták, de arrafelé nem háborúztak, itt viszont minden romokban hevert, s a legfontosabb az volt, hogy mindenki fogjon lapátot, és próbálja eltakarítani a romokat. Bay viszont azt mondta: romokat takarítani mindenki tud, de Holdat radarozni csak mi. És megcsinálták: minden addiginál pontosabban megmérték a Föld–Hold távolságot, ami egyébként átlagosan 384 402 kilométer. Említsük meg Simonyi Károlyt – a kétszeres űrhajós Charles Simonyi édesapját –, aki részt vett a Bay által vezetett Hold-radarkísérletben. Vagy Almár Iván csillagász űrkutatót, a Magyar Asztronautikai Társaság örökös, tiszteletbeli elnökét, s ne feledjük Fonó Albert gépészmérnököt sem, a torlósugár-hajtómű egyik feltalálóját, aki találmányát 1915-ben Bécsbe vitte, ahol szerencsére ötletét kidobták a kukába. Nem kérdés, másként végződött volna az első világháború, ha hisznek neki… És emlékezhetünk Kármán Tódor gépészmérnök fizikusra, akit a rakétatechnológia és az űrhajózás egyik úttörőjeként ismernek. A világűr határát, amely 100 kilométeres magasságban húzódik, róla nevezték el Kármán-vonalnak. (Ez az a magasság, ahol egy légi járműnek el kell érnie az első kozmikus sebességet, azaz 28 480 km/ h-t a fennmaradáshoz. Kármán Tódor számolta ki ezt a határt, mely azóta az ő nevét viseli.) Vagyis nyugodtan mondhatjuk: óriások vállán áll a magyar űrkutatás.

– Mintha kimaradt volna egy név a felsoroltak közül...

– 2010. március 20-án a magyar űrkutatók közössége Magyar Örökség-díjat kapott. A bírálóbizottság szerint a díjat „a nemzetközi űrkutatásban való magyar részvétellel” érdemelték ki, s 11 személyt külön is kiemeltek a magyar űrkutatók közösségéből. A 11 között volt édesapám, Ferencz Csaba, aki a Budapesti Műszaki Egyetemen villamosmérnöki diplomát szerzett, s már 1961 őszén, Simonyi tanítványaként, majd munkatársaként megalapította a Műegyetem űrkutató csoportját. Később sokáig az Űrkutatási Kormánybizottság Titkárságán szakértőként dolgozott.

– Ezek szerint nem vagyunk éppenséggel ismeretlenek a világűrben. A jelenben is folytatódik ez a történet?

– Természetesen. Ma már nem tudnánk az űrkutatás nélkül létezni. Sokszor az emberek – olykor éppen azok, akik gonoszkodó kommenteket írnak az interneten – észre sem veszik, hogy milyen gyakran használják maguk is az űrtevékenységhez kapcsolódó különféle szolgáltatásokat. Ez a józan ész csődje: az emberiség nagyobb része röghöz kötött, nehezen tudja elképzelni, hogy a tudásra milyen szüksége van. Pedig az élet ma egyszerűen megállna az űrtechnika nélkül, nem tudnánk globálisan kommunikálni, a légi forgalom nem fejlődött volna, nem lenne GPS, mobiltelefon, napelem, tépőzár, s például a csontritkulás gyógyszerét is ennek a tudásnak köszönhetjük. Egész egyszerűen nem tudnánk ekkora létszámban megmaradni a Földön, ha nem használnánk a világűrt. Az űrkutatás a tudományok Forma–1-e, amin a legnagyobb ostobaság nevetgélni.

– A kételkedők talán nem is ezen gúnyolódnak, hanem azon, hogy mit keres ez a kis ország a nagyok között…

– Hogy mit keresett? – erre szerintem már válaszoltam. S talán meglepetést szerzek, ha elárulom: még mindig ott vagyunk a „nagyfiúk” között a világ űrkutatásban leginkább jártas országainak egyikeként. Nem biztos, hogy például mindenki tudja, jelenleg is legalább tucatnyi magyar műszer kering a Föld körül vagy éppen távolodik a Földtől különféle űreszközökben. Farkas Bertalan vitte magával először az űrbe a Pille nevű dózismérőt, amelyet azóta már több szovjet/orosz és amerikai űrrepülésen használtak. Jelenleg a Nemzetközi Űrállomáson működik, az egyik legfontosabb életfeltételt ellenőrzi: az emberi szervezetre káros sugárzás szintjét. De megemlíthetném az ELTE Űrkutató Csoportja vezetésével kifejlesztett SAS (Signal Analyser and Sampler) nevű berendezést, amely az elektromágneses hullámokat méri a világűrben, s aminek már a harmadik generációját is elkészítettük. A nemrég befejeződő Rosetta-misszió egységeiben is számos magyar tervezésű és gyártású eszköz működött, ebben a küldetésben sikerült először landolni egy üstökös felszínén. Mondhatnám például azt is, hogy az indiai Mars-program adatait részben magyar elektronikával veszik a földi központban. És folytathatnám a sort azokkal a projektekkel, amelyek nem működhetnének a mi tudásunk, az általunk fejlesztett berendezések nélkül, miközben a tudomány mellett kialakult egy hazai űripar is, amely világszínvonalon gyártja ezeket a mérő, analizáló vagy éppen az elektromos ellátást akár évekre és lehetetlen körülmények között is biztosító rendszereket.

– Hát igen, minderről csak kevesen tudnak. És ez valahol érthető is: ma már akár egy űrhajó indítása sem első oldalas szenzáció. Mi, magyarok meg kicsit ott maradtunk 1980. május 20-ánál, amikor a Szojuz–36 vitte Farkas Bertalant a Szaljut–6 űrállomásra. Mikor lesz újra magyar a világűrben?

– Érzelmi oldalról megközelítve érthető, hogy amire egyszer képesek voltunk, azt újra meg kellene csinálni. Ennek az álomnak azonban van praktikus vetülete is: hosszú évek szakmai és diplomáciai munkája eredményezheti azt, hogy egy nemzet saját űrhajóst pozicionáljon egy űrprogramba. Mi most azon dolgozunk, hogy egyszer majd újra egy ilyen vállalkozás közelébe kerülhessünk. Eddig valamivel több mint 580 ember járt az űrben, közülük kettő volt magyar. Hogy újra ott lehessünk, egy sor szervezeti módosításra van szükség, s nem utolsósorban meg kell határozni a nemzeti űrstratégiát. Az univerzum iránti érdeklődés egyidős az emberiséggel, de az utóbbi évtizedekben olyan fontossá vált a világűr, ami megkerülhetetlen kérdéseket és azokra megkerülhetetlen válaszokat igényel.

– Az egyik ilyen kérdés: mi lesz velünk, földlakókkal?

– Ez talán nem is az egyik, hanem a legfontosabb kérdés. Ha így munkálkodunk továbbra is, akkor 50-100 évünk lehet hátra. Vagyis két lehetőség van. Az egyik, hogy elmegyünk. Ez most nagyon divatos gondolat, kár, hogy megvalósíthatatlan.

– Miért, mindenki a Marsra készül...

– Ki kell ábrándítsam: a szénalapú élet számára összeegyeztethetetlenek a marsi körülmények, ugyanis a bolygó a sugárzástól védő mágneses pajzzsal nem rendelkezik. Egy mesterséges pajzsot kialakítva talán életben lehetne tartani egy kutatóállomást, talán a marsi felszín alá is lehetne költözni, ám van-e ennek egyáltalán értelme?! Az sem tűnik járható útnak, hogy egy Föld típusú bolygóra költözünk. Bár sorra fedeznek fel Naprendszeren kívüli exobolygókat, de számoljunk egy kicsit. Amelyik legközelebb van a Földhöz, az a Proxima b nevű, de az is 4,24 fényévnyire található. A fény sebességét ismerjük – 300 ezer kilométer másodpercenként –, s az elméleti számítások szerint egyszer talán elérhető lesz ember gyártotta űreszközzel, amelynek sebessége ennek az egytizede, vagyis a 30 ezer kilométeres sebesség másodpercenként. Ez átszámítva az egyelőre felfoghatatlan 108 millió kilométeres sebességet jelent óránként, amivel 42,4 év alatt érnénk el a Proxima b-hez. És akkor még nincs válasz arra a kérdésre, hogy ugyan mit is találnánk ott…

– Akkor mi lesz velünk?

– A Mars helyett javasolnám a Földet „terraformálni”, vagyis emberi életre alkalmas állapotban tartani. A tudás önmagában nem jelenthet veszélyt: nem a rakétatechnika a hibás abban, ha egy rakétára atomtöltetet szerelnek, hogy egy másik nemzetet elpusztítsanak… Szerelhetünk erre a rakétára egy Apollo-kabint is, és akkor eljutunk vele a Holdra. Vagyis minden a szemléleten múlik. Az emberi civilizáció megmentésének utolsó pillanatait éljük. Nincs más út: szökjünk a jövőbe, szerezzünk minél több tudást, amit jó célra fordítunk. Ez nem az űrkorszak, ez már maga az űrkor.

NÉMETH ANDRÁS PÉTER FELVÉTELE

Ezek is érdekelhetnek