Könyv a világ végén – ezzel a találó címmel jelent meg legújabb könyve, de már készül a következő. Ma is hihetetlen energiával dolgozik, noha az egészsége már nem a régi. Félszázados emigráció után, 1987-ben tért vissza szülőhazájába, budapesti és miami otthona között ingázik.

Ferdinandy György: Megmaradtam örök optimistának

–Milyen az élete Miamiban?

– Itt ragadtam. Korábban kétlaki életet éltem, az év egyik felét Budapesten, a másikat Mia­miban töltöttem. A koronavírus-járvány azonban maradásra kényszerített. Másfél esztendeje nem tudok hazamenni. Floridába húsz éve költöztem, amikor a Puerto Ricó-i Egyetemről nyugdíjba mentem. A párom itt talált angoltanári állást, úgyhogy én is követtem. A nyugdíjazásomkor kapott nagyobb összegből tudtunk venni egy sorházi lakást, aminek törlesztőrészleteit még mindig fizetjük.

– Hogy viseli a bezártságot?

– Nem sokkal a járvány kitörése előtt csípőműtéten estem át. Azóta csak ház körüli sétára merészkedek ki idebentről. Akkor is úgy, hogy a feleségemre és a botomra támaszkodom. Már mindketten megkaptuk a védőoltást, tehát akár holnap utazhatnánk, csak hát a világ még börtönbe van zárva.

– Több ideje jut így az írásra? Mennyi a napi penzuma?

– Másfél-két órát tudok dolgozni. Sajnos az utóbbi időben jelentős mértékben megromlott a látásom, ami hátráltat az írásban és az olvasásban. Nincs komputerem, mindent kézzel jegyzek le, ákombákom betűkkel. Engem a napi rendszeresség tart életben. Szigorúan ragaszkodom hozzá, szükségem van rá, és csak akkor nyugszom meg, ha túljutok az előre eltervezett szövegmennyiségen.

– Mit írt legutóbb?

– Dédapám történetét. Kassáról költözött Budapestre, még a XIX. században. A Műegyetemen tanult, később pedig ott tanított. Amikor csak tehette, kirándult a budai hegyekben. Szívta magába a friss levegőt, és barátkozott a Sas-hegy oldalán élő bajor szőlősgazdákkal. Titkon azt is remélte, sikerül felfrissítenie németnyelv-tudását, ami még az őseitől ragadt rá gyerekkorában.

– Ön beszél németül?

– Suhancként ment valamennyire, aztán lassacskán elkopott.

– Jött helyette más. A francia, a spanyol, az angol…

– Franciául tízévesen kezdtem tanulni, méghozzá a Notre-Dame de Sion francia apácáitól. Ettől kezdve kisebb-nagyobb megszakításokkal hű maradtam ehhez a nyelvhez, így amikor az 1956-os forradalom után huszonegy évesen nekivágtam a Nyugatnak, nem véletlenül kötöttem ki Franciaországban. Ezerhatszáz diákot fogadtak be, azok közé tartoztam én is. Ahogy átment a vonat a Rajna-hídon, leszálltam az állomáson, Strasbourgnál nem akartam messzebbre menni.

Ott végeztem el az egyetemet, és később ott doktoráltam. Tanítottam, megnősültem, írtam. Azt terveztem, francia író leszek. Majd tizenegy esztendő után újabb fordulatot vett az életem, elköltöztem a trópusi szigetekre. A Puerto Ricó-i Egyetemen kaptam állást.

Spanyolul hamar megtanultam, latin nyelv lévén a francia után nem volt nehéz. Viszont egy idő után kezdett ellaposodni a franciatudásom, spanyolul pedig nem nagyon ment a szépírás.

Ferdinandy György József Attila-díjas író, költő. Fotó: Kovács Attila, MTI

– Nagy kihívás franciául vagy spanyolul gondolkodni és írni?

– Sok kezdő azt képzeli, a nyelvváltás abból áll, hogy szótárral vagy anélkül lefordítják egyik nyelvről a másikra a mondanivalójukat. Egyáltalán nem erről van szó! Ilyenkor átkerül az ember egy másik kultúrkörbe, és annak megfelelően kell gondolkodnia. Maga előtt kell látnia azokat az olvasókat is, akiket meg akar szólítani.

Ezeken a fokozatokon magam is átestem. Mígnem végérvényesen rá kellett jönnöm: csak egyetlenegy nyelven tudom maradéktalanul kifejezni magam, mégpedig az anyanyelvemen. Ezzel a híres, magyar származású regényíró, Arthur Koestler is így volt.

Amikor találkoztunk, természetesen magyarul beszélgettünk, aminek azért örült annyira, mert végre pontosan megfogalmazhatta, amit mondani akar. Én pedig a Puerto Ricóban töltött harminchat évem során újra magyarul írtam az elbeszéléseimet, és figyelemmel követtem a magyarországi könyvkiadást is.

– Négy nyelv, hat ország, három kontinens, fél évszázad idegenben. Megérte?

– Azt szoktam mondani, az embernek két fatális tévedése lehet: elmenni és hazatérni. Ami engem illet, életem minden percében hazakészültem. Azon pedig kár merengeni, hogy megérte-e vagy sem. Így történt, így volt jó. Az emigrációban olyan tapasztalatokra tettem szert, amelyeket magyarországi tevékenységem során apránként tudok hasznosítani.

Azt vettem észre, nem úgy gondolkodom, mint a hazai írótársaim. Talán nagyobb rálátásom van a világ dolgaira, mélyebben és pontosabban ismerem az összefüggéseket.

– Nemrég megjelent a Magyar Napló kiadásában a Könyv a világ végén című kötete – a többihez hasonlóan az életről, az életéről szól.

– Szerencsére ez a kincsestár kifogyhatatlan. Most például az foglalkoztat, hogyan lehetne megírni az anyai és az apai dédapám párhuzamosan futó históriáját. Egyikük az imént már említett kassai polgár, aki Budapesten kezdett új életet, másikukat pedig Haynau halálra ítélte, de végül megkegyelmezett neki. Szeretnék előttük tisztelegni egy novellával. Meglátjuk, sikerül-e.

– Van valami, ami az őseire emlékezteti?

– Sajnos a sas-hegyi családi házunk már nincs meg. Azonban az öcsém a nagyapánktól örökölt szomszédos telken építkezett, így legalább a környezet láttán előjönnek a régi emlékek. Abban a házban nekem is jutott egy kis lakás, ott szoktam meghúzni magam, amikor hazamegyek. Néha összefutok egy-két korombeli régi baráttal.

– Hol érzi igazán otthon magát? Vannak szívéhez közeli helyek?

– Túl sok is. Mindkét kontinensen. Hajnalban szoktam álmodni róluk. Amikor felébredek, sokáig elmerengek, továbbélem azokat az emlékeimet, melyek egy-egy helyszínhez kötődnek. A legkedvesebb színtereim Magyarországon vannak. Például a gödöllői premontrei szerzetesek iskolája, ahol két évig tanultam.

Elüldözésük után soha többé nem láttam őket, pedig rendkívüli tanáraim voltak. Az aszódi nevelőintézetből is jártak ide gyerekek, egészen értelmes fiúk és lányok, némelyikükkel máig tartom a kapcsolatot. Szerettünk kisétálni a Gödöllő Fácános részén, a Podmaniczky utca végén lévő „akasztós gödörhöz”, ahol 1849-ben az osztrákok felakasztották a halálra ítélt magyar honvédeket.

– Milyen érzésekkel költözött vissza a szülőhazájába fél évszázados távolléte után?

– Reménykedtem, hogy befogad az irodalmi élet. Publikáltam folyóiratokban, számos könyvem megjelent. Azt gondoltam, ha hazatelepülök, ez csak fokozódik majd. Nem tudhattam előre, hogy a visszatérés sokkal lassúbb folyamat. Persze mindenképpen végigjártam volna az utat, hiszen régóta az volt a vágyam, hogy magyar író váljék belőlem.

Úgy érzem, ha több évtizedes késéssel is, de sikerült. Sok biztatást és tiszteletet kapok a fiatal nemzedéktől, néhányuk művét feleségemmel együtt spanyolra is lefordítottuk már. Ezt a missziót ablaknyitogatásnak neveztük el.

Hadd említsem meg – a 2021-től Navarrai Mészáros Márton néven publikáló – Mészáros Marci újságíró barátomat, aki foglalkozik az életművemmel, gondozza a kézirataimat és intézi a magyarországi kiadásokat. Egyetemista kora óta ismerem, napi kapcsolatban vagyunk.

– Az utóbbi pár évben egymás után kapta a rangos elismeréseket, köztük a Magyarország Babérkoszorúja Díjat, a Gödöllőért Ezüstérmet, a Prima Primissima Díjat. Élvezi a megbecsülést?

– Inkább annak örülök, hogy eszébe jutottam azoknak, akik az ilyen kitüntetéseket felterjesztik. Megbecsülést az író barátaimtól és az olvasóimtól kapok. Megmaradtam örök optimistának. Kubai származású feleségemmel ellentétben én csak a jó dolgokra emlékezem, a rosszakat elfelejtem.

– Bámulatos a munkabírása. Pályája során hetven könyve jelent meg magyar, francia és spanyol nyelven, de német, bolgár és angol nyelvre is fordították köteteit. Hogy bírja ezt a tempót?

– Számomra az írás a legfontosabb. Ha mást nem is, de legalább könyveket hagyjak magam után. Őszintén bevallom magának, a 86. életévemben gondolnom kell arra is, mi lesz azután, ha befejeztem a földi életemet. Emlékeznek-e rám vagy elfelejtenek? Biztos vagyok abban, hogy egészen más világ jön utánunk. Ennek jelei már mutatkoznak is.

Ha kiülök a lakásunk balkonjára, egy kis tó látképe tűnik fel előttem. Csak nézem, ahogy különféle hüllők másznak ki a vízből, iguánák, krokodilok, egyebek. Vadkacsák lepik el a tavat, madarak sokasága rak fészket a házunk előtti fákon. Idebenn már átvették az uralmat a macskáink. Az emberiség mintha visszavonulóban lenne. Egyre csökken a szerepünk. Elképzelni sem tudjuk, mi vár ránk.

Hozzászólások

Kövess minket a legfrissebb sportos trendekért és inspirációkért a Facebookon is.