Bagjos Richárd csupán 44 éves, de többet látott a világból, mint más egy egész életen át. Megjárta a forrongó arab országokat, kísért szállítmányt Szomália partjaira, de harcolt iraki kurd területeken az Iszlám Állam katonái ellen is.

Fizikailag és mentálisan is készen állni

„Hazánk egyik legszebb fekvésű falujában, Mádon nőttem fel, tanulmányaimat Borsod megyei gimnáziumokban, illetve Budapesten folytattam, később pedig speciális képzést kaptam Angliában. Mindig is zavart, ha a gyengébbet bántották; azért lettem katona, hogy ezt megakadályozzam, ráadásul itthon azokkal az emberekkel dolgozhattam, akik a vagyonvédelem alap­jait lerakták a fővárosban és vidéken egyaránt.

Harminckét évesen éreztem úgy, hogy elértem mindent, amit a szakmámban célul kitűztem, ezért olyan speciális terület felé akartam fordulni, ahol a tudásomat fejleszthetem, illetve próbára tehetem magamat is. Így lettem zsoldos, testőr, biztonsági szakértő.

Elhatározásom után egy évvel, 2009-ben már az iraki válságövezetbe utaztam, pont akkor, amikor vallási háború dúlt, és forrongott az ország. Az első sikeres küldetés után nem volt megállás, az egyik munka követte a másikat, így tíz évig jártam a Közel-Keletet, a háborús övezeteket.

Leginkább objektumokat védtünk közösen a helyi erőkkel, konvojokat kísértünk és felügyeletet láttunk el egy-egy lezárt terület felett. Puntföldön egy épülő reptérre vigyáztunk, Kurdisztánban orvosi eszközöket és gyógyszerszállító teherautókat kísértünk, de itt kerültünk egy olyan akcióba is, ami arra hivatott, hogy az Iszlám Államot visszaszorítsa.”

Bagjos Richárd tíz évig járta a Közel-Keletet, a háborús övezeteket.

A külföldi munkára való felkérés mindig egy angol cégen keresztül, e-mailben érkezett; sosem kormányok, hanem civil társaságok megbízását teljesítette. Évente mintegy négy küldetésen vett részt, mert a munkája Budapesthez kötötte, de egyébként sem vállalt volna 6-8 hónapos missziókat, mint ahogy azt sokan teszik.

Az adott területből minden alkalommal alaposan felkészült, az interneten tájékozódott a politikai háttérről, földrajzi helyzetről, meggyőződött a munka jellegéről, a zsold összegéről, illetve arról, hogy kik lesznek vele egy csapatban, csak ezután döntötte el, hogy vállalja-e az 5-6 napos küldetést.

A megrendelők intézték a repjegyet, a vízumot, az eligazítást azonban már a helyszínen kialakított bázison kapta meg, miként a golyóálló mellényét és a pisztolyát is, amely mellé mindig AK47-es gépfegyvert választott. Ahogy mondja, azt csukott szemmel is össze tudja szerelni. Mivel egy rendkívül szűk körről beszélünk, a küldetésen részt vevők általában ismerték egymást, a teljesen nemzetközi csapat tagjai közt akadt ukrán, cseh, svéd, de a krém brit volt.

„A bajtársaimmal mindig nagyon jó volt a kapcsolatom, az én járőrtársam például egy angol srác volt, Harry C. Rengeteg bevetésen vettünk részt együtt, tökéletesen kiegészítettük egymást, rábízhattam az életemet, tudtam jól, hogy soha nem hagyna cserben egy-egy forróbb helyzetben, de ez fordítva is igaz volt. Ezt a fajta bajtársiasságot csak nagyon kevesen értik meg, de ott a terepen így működik.

Csakis magadra és a társaidra számíthatsz, mert ezeken a helyeken valósággá válik az, amit az ember jobb esetben csak a mozivásznakon lát. Ott valódi a vér, és tudom, milyen a hullaszag, és milyen émelyítő a gumiabroncsos füst a lőpor illatával keveredve.”

Bevetésen.

Ma Magyarországon körülbelül 400 ember foglalkozik hozzá hasonló munkakörben, ezek mindegyike leszerelt katona, volt rendőr vagy biztonsági szakember. S bár személyesen csak egy részüket ismeri, mindenki tud a másikról, hisz a magyaroknak nagyon jó a hírük a világban.

Hogy félt-e az első misszióján? „Nagyon! Hisz mindegyik út veszélyes, különben nem alkalmaznának bennünket. A védelmi feladatoknál többször előfordult, hogy az életünkért futottunk, akkora túlerővel szemben harcoltunk. Líbiában és Irakban is lőttek ránk a különböző milíciák, egy bagdadi kórház be­léptetőrészlegén ügyelve például szunnita lázadók adtak le ránk hirtelen géppisztolysorozatot.

Nemcsak védekező lövésekkel válaszoltunk, de fedezéket is keresnünk kellett, és a kollégákat hívtuk segítségül, így közös erővel futamítottuk meg a terroristákat. A félelemmel és a veszéllyel is meg kell tanulni együtt élni, dolgozni, egy idő után hozzászokik az ember, hisz nap mint nap ebben mozog. Nekem sikerült megtanulnom, hogyan válasszam ketté a munkámat és a magánéletemet; az előbbire mindig úgy tekintettem, mintha egy film pörögne előttem, aminek én vagyok az egyik szereplője.

De persze ehhez az is hozzátartozik, hogy szerencsére a küldetéseim alatt semmi olyasmi nem történt, illetve semmi olyat nem kellett tennem, ami miatt álmatlan éjszakáim lennének. Én két dologtól rettegtem leginkább. Először is attól, hogy mindannyian meghalunk; a keresztény kultúrában teljesen más jelentősége van a halálnak, mint a muszlim hitvilágban, ahol dicsőség a mártíromság.

A másik félelmem pedig az volt, hogy mi lesz, ha elrabolnak, megkínoznak, megcsonkítanak és váltságdíjat követelnek értem. Például a telefonomat soha nem vittem magammal, nehogy azzal vegyék fel a terroristák a kínzásaimat.”

Bagjos Richárd.

Az utolsó munkája tavaly nyáron volt, Ciprusról kísértek egy hajót Szíriáig, majd vissza. Bár a harcteret maga mögött hagyta, ez a világ még nincs teljesen elzárva, a mai napig kapja a megbízásokat, legutóbb például Venezuelából, ám ahogy mondja, ma már más kalandokat keres. A legújabb kihívás számára, hogy az Északi-sarkra menjen, méghozzá egyedül, és egy szakaszon gyalog.

„Azért szeretnék eljutni oda, mert attól tartok, hogy teljesen eltűnik a Föld színéről, és én még látni akarom ezt a csodát. Az időjárási és földrajzi viszonyokat figyelembe véve a terveim szerint augusztus-szeptember környékén indulnék el, egy jégtörő hajó helikopterével dobnának le, aztán később ugyanott vennének fel.

Rengeteg időt elvesz a tervezés, holott mögöttem dolgozik négy ember, akik útvonaltervekkel foglalkoznak, az orosz kapcsolatokat építik, a szükséges élelmiszereket állítják össze, illetve a kötelező ruházatomat tervezik. Oroszországból indulnék az Északi-sarkra, mert onnan még mindig könnyebb, mint a skandináv területekről.”

Semmi kétség, hogy Bagjos Richárd fizikailag és mentálisan is készen áll a megmérettetésre, hisz minden feladatát igyekszik a legjobb képességeihez mérten, alázattal, fegyelemmel elvégezni. Ő az, aki vezetőként a küldetés végén mindenkinek személyesen köszöni meg a közreműködését, aki először ér ki a munkára, és az utolsó, aki elhagyja a helyszínt. Kevesen gondolkodnak így.

Hozzászólások

Kövess minket a legfrissebb sportos trendekért és inspirációkért a Facebookon is.