„Gyógyszer” magány és szomorúság esetén

Kezdetben csak a barátait akarta szórakoztatni az otthonról tanítást parodizáló pár perces videóival Várkonyi Judit, de néhány nap alatt 11 ezer főssé dagadt az interneten a karanténsuli felnőttlétszáma. Mi a titka? A „tanárnő” a hittantól a kiflisütésenát az intimtornáig „mindenhez ért”. Az író, kommunikációs szakembert is meglepte, mekkora közösségformáló ereje van a humornak, amely átsegíthet bennünket a bezártságon.

Ország-világSzijjártó Gabriella2020. 05. 17. vasárnap2020. 05. 17.

Kép: Várkonyi Judit író 2020 05 08 Fotó: Kállai Márton

„Gyógyszer” magány és szomorúság esetén
Várkonyi Judit író 2020 05 08 Fotó: Kállai Márton

– Ön nagyon komolyan veszi a „Maradj otthon!” jelmondatot, szóba se jöhetett a személyes beszélgetés.

– Megvan rá az okom. 2005-ben majdnem meghaltam atípusos tüdőgyulladásban, és azelőtt 15 évvel is egy komoly tüdőgyulladáson estem át; ráadásul az édesapám tüdőbetegségben ment el. A Játékszín sajtósaként dolgozom, a munkahelyem az elsők között zárt be, vagyis megtehettem, hogy hermetikusan elzárom magam itthon a koronavírus elől.

– Az önként vállalt karantén magányának enyhítésére kezdett el „tanítani”?

– A karanténsuli nem terápia nekem – nagyon sok barátom van, akikkel naponta beszélünk, esténként videokocsmázunk; olykor találkozom a 26 éves fiammal, a kedvesemmel pedig csodajó megpróbáltatás ez nekünk, a távollét vagy széttép, vagy erősít –, szóval nem szükségből, hanem az ismerőseim szórakoztatására indult a krí­zis elején.

Viccből kiírtam a Facebookon, hogy online matekkorrepetálást vállalok, miközben a környezetem jól tudja, hogy az erős diszkalkuliás hajlamommal egyáltalán nem tudok számolni. A poszt alatt beindult a kommentelés, hogy milyen tárgyakból lenne még igény a „szaktudásomra”.

Főzést nem vállalsz, kérdeztek vissza – na, ez a másik terület, amit nem szívesen gyakorlok. Ilyen inspirációk alapján kezdtem el néhány perces videók forgatását egy egyszerű mobiltelefonnal. Gondoltam, röhögnek egy jót mondjuk a különleges receptötletemen – C-vitaminos D-vitamin balzsamecettel –, és kész, de egyre inkább unszolni kezdtek, hogy hadd osszák meg másokkal is ezeket a tartalmakat.

Kilencvenötezernél járt a megtekintések száma, amikor létrehoztam a hivatalos Facebook-oldalt és a YouTube-csatornát, mert ezrek jelöltek ismerősnek és böngészték át a privát oldalamat. Mára 11 ezer fős a nevetni vágyó közösségünk, sziporkázó kommentek sokasága sorakozik a posztok alatt, az emberek már egymást is elszórakoztatják. Röhög az egész osztály!

– Tudta, hogy ekkora az igény az egytől egyig használhatatlan online oktatási anyagokra, a faarccal elő­adott, teljesen blőd tartalmakra?!

– Kommunikációs szakemberként dolgozom, kulturális menedzsereknek is előadok olykor, mégsem sejtettem. Igaz, utólag értem, hogy ebben a feszült és váratlan helyzetben, amit az online oktatás hozott, amikor a pedagógusokra és a szülőkre is nagy nyomás nehezedik, kellett egy ilyen platform, ahol oldódhat a feszültség.

S vannak, akiknek tényleg gyógyír a magányra ez a közösség. Sosem volt célom az öncélú majomkodás, úgyhogy próbálok minél több tartalmat, értelmet csempészni ebbe az együttlétbe, két összefogásunk is volt már, előkerülnek zenék és némi irodalom. Egészen különleges a látogatói kör egyébként: csupa nyitott szívű, nyitott elméjű, gondolkodó ember.

– Némi tárgyi tudást és műveltséget kíván a karanténsuli, csak akkor értjük meg és tudunk önfeledten nevetni például a hittanórán azon a mondaton: „Vezetéknevet nem írt, valamilyen Máté üzente ezt negyed 10-kor.” Volt már ebből komoly sértődés?

– Hárman értették másképp a tartalmat, mint a több ezer kommentelő és a rengeteg levélíró. A gúny vagy a bántó szándék távol áll tőlem, ezek a humorral összeférhetetlen fogalmak. A „tanítvá­nyaim”­ között több tanár is van, és néhány hitoktató megköszönte, hogy nevethettek.

Egyvalaki fantasztikus ötlettel állt elő: tananyagként használta a videómat fordított napon, szépen listázta az elhangzott hülyeségeket és mellé rakta a valós bibliai utalást, magyarázatot. Mivel „ökonomikus” hittanórát tartottam, a karanténsuli hallgatóit az Ökumenikus Szeretetszolgálat vírus elleni munkájának támogatására kértem, és szépen gyűltek az adományok a pár hetes „csapattól”.

Várkonyi Judit, író. Fotó: Kállai Márton

– Egy szegedi magyartanár példáján keresztül kiderült, hogy ennek a közösségnek nemcsak bri­liáns humora, hanem hatalmas lelke is van.

– És az is beigazolódott, hogy a humornál nincs jobb orvosság! Tamást nem ismerem egyébként, a kollégái írtak: arra kértek, küldjek egy személyes üzenetet agyműtét előtt álló fiatal barátjuknak, aki karanténsulis „tanítványom”. Hát persze, hogy megtettem, aztán rajtam kívül még több százan szurkoltak neki, megnevettették a nehéz napokban. Szépen megmutatkozott egy közösség összetartó ereje.

Tamás az operáció után há­rom nappal köszönetnyilvánítást küldött a kórházi ágyáról, és azt kívánta „minden kövér, kitaszított, lenézett, bántalmazott kisgyereknek, hogy ilyen osztálytársai legyenek”.

– A hülyeség ragadós?

– Hát persze! Különben nem álltak volna kötélnek a rendkívüli képességű vendégtanárok: többek között hangszeres zeneórákat tartott Farkas Mihály cimbalomművész a Budapest Bárból és Oláh Vilmos hegedűművész, a balett alapjait pedig Morvai Kristóf távoktatta, a Magyar Nemzeti Balett tagja, két lábon járó esztétikum és ninja.

Imádom, hogy nem vagyunk egy színtiszta, puccos értelmiségi kör az oldal kedvelőivel, van például két sziporkázó buszsofőrünk, egy szuper szakács, van, aki gyárban dolgozik, ahogy láttam, mégis közös minden gondolatunk. Operamániás vagyok, erre is vevők a „tanítványok”.

– Le sem tagadhatná, hogy zenei pályára készült!

– Nem én készültem, engem készítettek zenei pályára. Konzervatóriumot végeztem, de utána abbahagytam a professzionális zenetanulást. Aztán a munkám révén a zene az életem része maradt, majdnem 13 évig az Operaház sajtófőnökeként dolgoztam.

Mindig is művészek között mozogtam, ez az én közegem, ugyanakkor az írás az a terep, ahol a legtermészetesebben tudom kifejezni magam. Az operaházi időkben négy ilyen témájú könyvem jelent meg, mindegyik művészek élettörténetét dolgozza fel regény formában, bizalomra épülő személyes interjúk alapján.

Irodalmi folyóiratokban publikálok, az elmúlt években 10 másodperces novellákat írtam, ezek Kalandárium címmel irodalmi határ­időnaplóként, könyv alakban is megjelentek kétszer.

– Tíz másodpercesek, Örkény Ist­ván egypercesei után, szabadon?!

– Írtam is egyszer: „Ki a jóisten ez a Várkonyi Judit? – morfondírozott Örkény, és megfordult a sírjában.” Nem faltam Örkényt, de forgattam, fantasztikus. Ha már rajongás, akkor egyértelműen Ady, az ő lírája rendkívül közel áll hozzám. Szinte sosem volt magánál, vagy érzelmi sokkban volt, vagy részeg.

– Akkor honnan jött a 10 másodpercesek ötlete?

– Ez a világunk. Ömlik ránk az információ, jórészt online. Belekapunk, és már tekerünk is tovább. Tíz másodpercünk van a befogadásra, ehhez passzol az instant irodalom.

– Piszok nehéz műfaj az abszurd és az irónia, pláne ilyen röviden!

– Nekem játék volt, egy időben sportot űztem belőle. Több száz tíz másodpercesem született. Sosem volt görcsös írói ambícióm, de írok, ha érzek valamit. Ezekkel a mikronovellákkal azt akartam elérni, hogy az olvasó vagy sírjon, vagy nevessen, de a hatáshoz legyen elég 10 másodperc.

A karanténsuliból egy forintot se profitálok, ismét csak a lelki jutalom jár nekem, hogy örömet, könnyed perceket szerzek másoknak. Talán a sors majd úgy honorálja a befektetett „tanári” energiámat, hogy ezután többen odafigyelnek egy-egy könyvem megjelenésére. Két könyvem vár most döntésre; hátha a kiadót is lelkesíti majd, hogy kíváncsiak rám az emberek.

– Mi lesz a karanténsulival, ha véget ér a kijárási korlátozás?

– Komoly fejtörést okoz, hogy ne engedjem el a „tanítványaim” kezét, hogy valahogyan egyben tartsam ezt a 11 ezres, a humorra és az értelemre egyaránt nyitott közösséget. Egy pódiumbeszélgetés körvonalazódik bennem, ahol én nem főszereplő akarok lenni, hanem generátor.

A tanárnő figurájában maradva „feleltetném” a művészvendégeimet, a nézők lennének a diákok, és egy órát röhögnénk együtt. Végre élőben!

– Várja már?

– Nagyon! Én egyáltalán nem vagyok az az elvonulós típus, „normális” időkben szinte nincs is szabad estém: vagy színházban, moziban, koncerten, hangversenyen vagyok, vagy kocsmában.

Ugyanakkor – a vírushelyzettől ellépve – szerintem ez egy békés, szép időszak az embernek arra, hogy tisztán lássa a nexusait, a helyét a világban. Áldott állapot, hogy ennyire tudok örülni az otthonomnak. Annak persze nem örülök, hogy főzök...

– Rendelni sem mer?

– Nem! Van egy egészen elmebajos fertőtlenítési metódusom arra, hogy azok a termékek, amiket az élelmiszerfutár házhoz hoz, hogyan kerülnek be az ajtóból a konyhapultig.

Szerintem én voltam az egyetlen ember az egész földgolyón, akinek a krízis kezdetén nem kellett maszkot és kézfertőtlenítőt vásárolnia, mert volt itthon… Szóval a hülyeséghez tényleg értek.

Ezek is érdekelhetnek