Hajdanán azt mondta neki a nagy hatalmú popcézár, ha megtalálja az ötlábú birkát, akkor kiadja a lemezét. Sokáig kellett rá várni, de meglett. A „birka” neve folk-rock, amellyel új műfajt teremtett. Koltay Gergely tavasszal Kossuth-díjat kapott. Vele beszélgettünk.

Koltay Gergely:„Amit képviselünk, félig-meddig küldetés...”

– Második emeleti otthonáig sűrűn tele van a lépcsőház fala Kormorán-plakátokkal, ereklyékkel, melyekből odabenn is jutott mindenhová. Bámulatos életút, mozgalmas 43 esztendő áll a háta mögött. Szokott visszanézni?

– Csak a jelen és a jövő foglalkoztat. Úgy tekintek előre, hogy tudom, mi van mögöttem. Ma is azon az úton járok, amin elindultam. Ebben három tényező játszott szerepet. Zenetagozatos általánosba jártam, furulyázni, majd fuvolázni tanultam. Tanárunk minden évben elvitt bennünket Kodály Zoltánhoz, akit december 16-i születésnapján felköszöntöttünk, még fuvolázhattam is neki. A Mester megsimogatta a fejemet.

Nekem sokat jelentett ez a találkozás. Aztán a Szent István Gimnázium szimfonikus zenekarában fuvolistaként végigjártam a ranglétrát. A Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán pedig a klasszikus fuvola tanszakon végeztem. Ekkor ismerkedtem meg az autentikus népzenével, egyik tanárom kölcsönadta a régi Pátria-lemezeit, melyeket lázasan átmásoltam kazettára.

És hát azokban az időkben, az 1960-as évek elején született meg a beatzene, ami a vasfüggöny ellenére hozzánk is eljutott. Tombolt a Beatles-őrület, én is rajongtam értük. De őszintén szólva, meg sem fordult a fejemben, hogy zenész legyek, noha az előzmények ismeretében kézenfekvő lett volna. A képzőművészpálya jobban vonzott.

Aztán persze mégis zenész lett…

– Előtte volt még egy kitérőm. Tizenhárom évesen gyerekszínészként szerepeltem a Vígszínházban, majd a Nemzetiben, a Katonában is játszottam. És jött az 1970-ben alakult Huszonötödik Színház, itt ismerkedtem meg Halmos Bélával és Sebő Ferenccel, hárman alkottuk a Sebő-triót, főleg megzenésített verseket adtunk elő. Meghatározó találkozásokban volt részem, például Nagy Lászlóval, Weöres Sándorral.

Egy idő után nekem szűknek bizonyult ez a zenei forma. Egyre látványosabban mozgolódott a beatnemzedék, sorra nyíltak a klubok, zenekarok alakultak, olyan tehetségek tűntek fel, akiket ma már legendaként tartunk számon. Én is a magam útját akartam járni. Ez pedig azt jelentette: tárjuk szélesebbre a zenei világ kapuit.

– És belépett a kapun a Kormorán együttessel?

– Első fellépésünk 1976. december 16-án (véletlenül Kodály születésnapján!) volt a Huszonötödik Színházban. Eleinte akusztikus hangszereken játszottunk, majd áttértünk az elektromos hangzásra, ami a magyar parasztzene és a rockzene ötvözéséből jött létre. Nevet is találtam az új műfajnak: folk-rock.

Táncházas barátaim, népzenész társaim istenkáromlásnak tartották, hogy „összeházasítom” a hangszereket, s a rockzenészek sem tudtak mit kezdeni a különcségemmel. Én persze elszántan haladtam előre. Első albumunkra (Folk & Roll) 1984-ig kellett várnunk, mivel Erdős Péter, a lemezgyár nagy hatalmú menedzsere azt mondta, amíg meg nem találom az ötlábú birkát, addig ne is reménykedjek. Végül kénytelen volt belátni, hogy számomra a folk-rock az ötlábú birka.

– Említette Kodály Zoltánt, Nagy Lászlót, Weöres Sándort. Szerencsésnek mondhatja magát, hogy a közelükben lehetett!

– Igen, szerencsés vagyok. Szomorú kimondani, de ezek a nevek a mai fiatalok többségének semmit nem jelentenek, ahogyan egyes sorsfordító történelmi eseményekről, például Trianonról sincsenek pontos ismereteik, ha egyáltalán hallottak róla valaha is.

A hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évek rockgenerációja őszinte, tiszta lelkű volt, és ez visszatükröződött a zenészek, énekesek munkásságában is. Napjaink könnyűzenéjéből hiányoznak a könnyen énekelhető dallamok, illetve olyan, hozzájuk társuló mondanivaló, dalszövegek, amelyeket magáénak érez a közönség. Nincsenek hiteles személyiségek sem. Paul McCartney, Mick Jagger vagy Rod Stewart attól népszerű ma is, hogy dalaik mindannyiunk lelkét megérintik.

Követi a mai zenészek helyzetét?

– Sőt, aggódom értük. Mérhetetlen módon megváltozott a világ, minden területen agymosás zajlik. Ennek áldozatai leginkább a fiatalok, akik annyi igaz és hamis információhoz jutnak hozzá, hogy képtelenek kihámozni a valódit.

Már a kultúra is egy furcsa gazdasági vállalkozássá vált, eltűnt belőle a lélek. A dalokat sem lehet futószalagon gyártott termékként kezelni, hiszen azok vagy hatnak a befogadó szívére, vagy nem.

zene, folk-rock, Koltay-testvérek,

Koltay Gergely zenész. Fotó: Németh András Péter

– Ha egy dalnak lelke van, az összeér a közönség lelkével.

– Pontosan! Hihetetlenül jó érzés, hogy van néhány olyan szerzeményem, ami himnusszá vált. Érdekes módon mindegyik a bátyám, Koltay Gábor rendező filmjeihez készült főcímdal. (Julianus barát: Fehérlófia, Isten szülötte, Honfoglalás: Kell még egy szó, Sacra Corona: Ki szívét osztja szét.) Ezeket persze nem játsszák a rádiók. A mi műfajunk mintha nem is létezne.

Gondolom, ez nem lepi meg, hiszen kezdettől fogva így van. Tisztában volt az elején azzal, hogy a nehezebb utat választja?

– Nem. Fiatal voltam, tele ambícióval. Szerettem volna abba az erdőbe ösvényt vágni, amelyiken át akartam menni. Nem kis küzdelmek árán sikerült is. És milyen furcsa a világ: akik az elején nem néztek rám jó szemmel, azóta többen használják közülük az általam meghonosított zenei ötleteket.

Akik hajdanán támadták, most elismerik?

– Engem soha nem érdekelt az ellenségeskedés. Annyi negatív kritika ért, hogy ha azokkal foglalkozom, azt az egészségem bánta volna. A bátyám mindig türelemre intett, azzal biztatott, nem kell siettetni a dolgokat, előbb-utóbb beérik a gyümölcs. Az elmúlt 43 év alatt több mint 70 zenész fordult meg a Kormoránban, 146 zenealbumot készítettünk. A mostani csapat lassan tíz éve játszik együtt, ragyogó tehetségű zenésztársak.

Nagy a nyomás a vállamon, s ha valamiben elbizonytalanodom, az abban áll, hogy mit adunk át a közönségnek. Nem is jó szó a közönség, hiszen a koncertjeink hallgatósága egy olyan közösség, amelyikkel együtt lélegzünk, megszűnik a határ a színpad és a nézőtér között. Összeérnek a szívek.

Nehéz elhinni, hogy néha elbizonytalanodik. Mindazonáltal a közönség/közösség szereti a Kormoránt, és rengeteg elismerést kaptak a pályájuk során. Ezek nem erősítik meg a hitében?

– Dehogynem! Egy-egy állami kitüntetés – például az Arany Érdemkereszt, Lovagkereszt, Kossuth-díj, amiket megkaptam – rettentően nagy elismerés, ugyanakkor nagy felelősséget jelent, hiszen attól kezdve nem tévedhetek. Erőmhöz mérten mindent meg is teszek ennek érdekében. Számomra és a zenekarom számára minden koncert ünnep, azokkal egyetemben, akik miattunk jönnek el.

Azt a szót, hogy hakni, nem ismerjük. Amit mi képviselünk, az félig-meddig küldetés, a magyar lélek megérintése, a szeretet hatalmának kiterjesztése. Mások a könnycseppek Erdélyben, a Felvidéken, a Vajdaságban, és megint mások Magyarország határain belül. De mindenhol vannak könnycseppek, mert pontosan értik, miről szólnak a dalaink.

– Rengeteget koncerteztek. Nem fárasztó?

– Megmondom őszintén, fizikailag elég megterhelő hat-nyolcszáz kilométereket levezetni egy-egy fellépés miatt, de abban a pillanatban, ahogy a színpadon megszólalnak az első akkordok, minden fáradtság elillan. Nincs annál nagyobb boldogság, mint amikor érzi az ember, hogy árad felé a szeretet.

– Ezért vannak még 70 évesen is színpadon a sztárok?

– Nem a pénzért csinálják, az biztos. Mondanivalójuk van. Elmentem Paul McCartney bécsi koncertjére, persze hogy vártam a legendás dalait, de ő inkább az újabbakat szerette volna megmutatni. És a közönség vevő volt rá!

A nagy öregeket ez tartja életben. Idén tavasszal, pár nappal a Kossuth-díj átadása előtt műtöttek egy súlyos betegségben, ezért a díjat a feleségem vette át helyettem. Bekopogtattam a mennyország ajtaján, de a Jóisten visszaküldött. Nyilván azért, mert terve van még velem.

– Visszakapta az alkotóerejét?

– Úgy érzem, igen. Zsúfolt a koncertnaptáram, és dolgozom a következő zenealbumunkon. Akárcsak a bátyámnak, nekem is rengeteg álmom van. Mindenben számíthatunk egymásra, sosem rivalizáltunk. Nekem is megadatott, hogy két mozifilmet (Elektra mindörökké, Titkos szeretők) rendezzek, és operatőrként is jegyzek több mint ötven dokumentumfilmet.

Találkozás címmel szeretnék koncertszínpadra állítani és filmre venni egy szimfonikus rockoratóriumot a nő-férfi kapcsolatról, mely bizonyos szempontból bibliai ihletettségű. Imádkozom, hogy jövőre sikerüljön.

Hozzászólások

Kövess minket a legfrissebb sportos trendekért és inspirációkért a Facebookon is.