Több mint negyven éve hallottam először azt a harangszót, s mennyire, de mennyire szerettem volna látni a tornyot meg a templomot…

A határon túli harang feledhetetlen szava

A déli harangszót hallgatom – Csetfalván húzzák. Nem élőben, hanem a rádióban szól, de bennem ugyanolyan érzések kavarognak, mintha ott lennék Beregben, a Tisza partján. Sajnos lehetetlen, hiszen koronavírusos idő járja, az országhatárok pedig lezárva. Csetfalva ugyanis már külföld.

Nincs pedig ott egyetlen más nemzetiségű sem, csak magyar, 1920 óta azonban idegen fennhatóság – előbb csehszlovák, aztán szovjet, jelenleg ukrán – alatt van.

Több mint negyven éve hallottam először azt a harangszót, s mennyire, de mennyire szerettem volna látni a tornyot meg a templomot… Ősz volt, ködös, csepergős november, bóklásztam a milotai Tisza-gáton, ismerkedtem a környékkel. Fiatal tanítóként ott kezdtem a felnőtt életet, és már az első hetekben rabul ejtett. Pláne, hogy tudtam, a Tisza túlsó partja tiltott vidék, az már a nagy Szovjetunió.

Ahol olyan furcsa nevű falvak, városok vannak, mint Beregovo, Mukacsevo, Viskovo, Vilok, Vinogradovo, Csetovo. Idegen nevű falu, város mind, de furcsa módon olyan emberek laknak bennük, mint Viktor Viktorovics Balogh, Iván Ivanocsics Molnár, Jurij Mihajlovics Ilosvai, Vlagyimir Iljics Lengyel.

Hogy honnan tudtuk mindezt? Az ungvári rádióból. Otthon, Ópályiban ugyanis tisztán szólt, minden vasárnap délután mi is szívesen hallgattuk a „Szív küldi szívnek szívesen” című műsort. Szép magyar verseket, nótákat, operetteket küldözgettek egymásnak az emberek, a Baloghok, a Molnárok, a Lengyelek, az Ilosvaiak.

Gyermekfejjel, de később sem fért a fejembe, miképp lehet, hogy abban a műsorban minden falu, város külföldi, a lakói meg mind magyarok. Később aztán persze megtudtam azt is, hogy Csetovo nem más, mint Csetfalva, de a falut és a templomát csak jóval később láthattam közelről. Addig csupán a harangját hallhattam, s reménykedve leshettem át a Tisza fölött, hátha megpillantom a sűrű fák közt a karcsú tornyát.

De csak egy kis tűhegyes sisakot láttam, a híres harangtorony csúcsát. A templomból viszont semmit, de festett kazettáiról a milotaiak elbeszéléséből tudtam, akik 1939–1944 között gyakran átúszták a Tiszát, hogy megnézzék a rokonokat.

A 2001-es nagy árvíz után szétnézhettem az aprócska faluban. Csetfalván nem volt nagy víz, ellentétben Mezővárival, a szomszédos településsel: elvitte a fél falut a Tisza, odamentem tudósítani. A neves kárpátaljai költő, Vári Fábián László segített eligazodni, s mikor már kidolgoztuk magunkat Váriban, átbicikliztünk Csetfalvára.

Megcsodáltuk a templom híres kazettáit, aztán felkapaszkodtunk a toronyba, s néztünk minden irányba. Leginkább keletnek, a nagy hegyek felé. Láttuk a nagyszőlősi Fekete-hegyet, a huszti Tupolyt, s kémleltük a viski Várhegyet is, de azt csak múlóan, mert már tényleg messze van, Csetfalvához legalább ötven kilométer.

Tavaly ősszel aztán alkalmunk nyílt közelebbről is szemügyre venni mindet, kivéve a viski Várhegyet. Még mielőtt odaértünk volna, lecövekeltünk a szomszédos velétei Tisza-hídon. Akkor ment le éppen a nap, bíbor-lilára festette a folyót, s szürkére, majd egyre sötétebb kékre a hegyeket.

Valahol egy harang is megkondult, épp úgy szólt, mint negyven éve a csetfalvi, csak egy kicsit mélyebben, méltóságteljesebben zengett. Megfogadtuk: legközelebb mindenképp megmásszuk a hegyet, de a harangokat sem hagyjuk ki!

Hozzászólások

Kövess minket a legfrissebb sportos trendekért és inspirációkért a Facebookon is.