Hegyi Barbara: Kellenek saját percek, saját órák csak magammal

– Szereti a ruszlit?

– Imádom. Miért kérdi?

– Keresem a közös pontokat Psota Irénben és önben.

– Irén is szerette az ecetes heringet?

– Rajongott érte. Volt egy mutatványa, baráti körben adta elő: hátraszegte a fejét, szájához tartotta a ruszlit, majd egyben lassan lecsúsztatta a torkán.

– Nagy mágus volt Irén. Egyébként csak egyszer találkoztam vele, egy állatkórházban. Ő is megőrült a kutyákért.

– Egyéb rokonvonásaik is lehetnek?

– Nem tudom. Lehet, hogy a különbözőségeinket könnyebb megtalálni.

– Ő szabadságmániás volt.

– Pontosabban: Irén maga volt a szabadság – a Psota-féle külön törvényeivel. Nekem a bizalom a rögeszmém. Bár ugyanabból fakadhat, mint a szabadság: a nyitottságból. De irigylem azokat, akik nem pepecselnek, nem mérlegelnek, nem dilemmáznak, mennek előre vagy valamerre biztos szándékkal.

– Psota szellősen élte az életét.

– Én inkább állhatatos vagyok.

– Hűséges színházhoz, kollégákhoz, baráthoz, férfihoz?

– Abszolút. Lehet rám támaszkodni. Megbízható vagyok.

– Kötelességtudó?

– Nagyon. Sokszor azonban túlságosan makacsul ragaszkodom érzésekhez, amelyeket elengedhetnék előbb, s akkor nem lennének érzelmi zúzódásaim. De nem merek csalódni. Ez van. Na most meg túlbeszélem a dolgokat. Nem akarok túláradni.

– Zavarja?

– Egyre többször. Nem értem, miért nem tudok titokzatosabb lenni. Visszafogottabb.

– Próbálta már?

– Persze, hogy nem. Szerintem megrémíteném a hozzám közelieket, ha bezárnék ajtókat. Pedig a kevesebb olykor több.

– Mióta kontrollálja magát ennyire?

– Mostanában gyakrabban. Ugyanis nem szeretnék vacakul viselkedni. A kontroll féken tartja a félelmeimet, hogy ne forduljak ki magamból, s még a méltatlan és kínzó helyzetekben is maradjak meg emberinek. Nyilván lehetnék spontánabb is. Csakhogy én még ahhoz a generációhoz tartozom, de ön is, akik nem tudnak legyintéssel elintézni dolgokat, túllépni rajtuk gyorsan. Az utánunk jövők már kevésbé korlátozzák magukat, nem függenek saját megfeleléseiktől, az ő szabadságuk akadálymentes, nem köti őket gúzsba a „muszáj” meg a „kell”. Nem szégyen eltanulnunk a fiatal nemzedékektől, akár a gyerekeinktől, mi az a szabadság, hogy jogom van azt mondani: tessék velem jobban bánni.

– Bátorságot lehet ellesni tőlük?

– Feltétlenül.

– Önnek most mihez kellene leginkább bátorság?

– Hogy például ne gondolkodjak sokat a válasz előtt. Vagy ne fogadjam el, ha nem tetszik valami. Az önbizalmam olykor meginog. Kedveim vannak. Jókedvem, rosszkedvem, és a hangulatokkal a kétkedések is hullámoznak. Ahhoz kell bátorság, hogy eljussak a jobb levegővételhez, kilépjek dohos helyzetekből. Amikor Czeizel Gábor rendező felhívott, hogy eljátszanám-e Az ajtó Emerencét, azonnal azt gondoltam: ez az, végre! Kihozott a szakmai komfortzónámból, és ez jó, hiszen a színész mégsem csak egyféle. Ha annak láttatják, egyfélének, belefáradhat, ráunhat.

– Ismerte Szabó Magdát?

– Nem. Noha csak pár utcányira laktunk egymástól. De Emerencről hallottam már gyerekként is.

– Honnan?

– A regénybeli Emerenc a valóságban Szőke Júlia volt, Szabó Magda majdnem szomszédja a Júlia utcában. Mondtam, a közelben nőttem föl, s az egyik osztálytársam mesélte, hozzájuk is járt Szőke Júlia „rendet tenni”, takarítani. Magas szárú cipője volt, az orránál kivágott, kilógtak a lábujjai.

– Szabó Magda mondta egyszer: „Tessék már úgy értelmezni Emerencet, hogy ő az egyik legnagyobb anarchista!”

– A másik meg Psota Irén lehetett. Én amúgy sok Emerenccel vagyok körbevéve, számos olyan nővel, aki elvesztette a férjét vagy nem is volt neki soha, senkije sem maradt, csak egy macskája. Emerenc belül vajszív, kívül vastag páncél, a jóságot leplezi a kérlelhetetlen és kemény szigorával – ami tőlem sem idegen, ahogy a fegyelmezettség sem. Emerenc nem akar nyűg lenni másokon, nincs benne önzés, addig él, amíg haszna van, amíg gondoskodhat, így érez, így gondol, s micsoda bátorság kell ahhoz, hogy valaki lemondjon magáról. Olyan jó eljátszani őt, olyan jó felnőni hozzá.

– Húsz évvel ezelőtt készíthettem interjút Szabó Magdával. Nyolcvanéves volt akkor. Ő tegezett, én magáztam. A szófáján feküdt az oldalán, lábai kinyújtva, olyan volt, mint egy nagy perzsa macska, nem is beszélt, szinte szavalt, úgy mesélte el nekem, hogy apja színésznőnek szánta.

– Lássuk be, azért ez nagyon ritka, hogy egy papa kitalálja, legyen a lánya színésznő. Miközben tényleg, mintha lett volna valami színésznői is az író Szabó Magdában. Talán ezért is játszhatók jól a figurái.

– Volt benne színésznői. Nem ritkán kiskosztümben ült le az írógépéhez, úgy dolgozott. Frizuráját is megigazította írás előtt.

– Nekem ez rendkívül szimpatikus. Hát nem ilyen volt Psota Irén is? Felvett egy kendőt, egy őrületes sapkát, hatalmas napszemüveget, és úgy ment be játszani esténként a színházba, pedig ott át kellett öltöznie a szerepéhez. De megadta a módját. Ilyen vagyok én is. Ráadásul szósznob is.

– Az milyen?

– Bizonyos szavak tilalmi listára kerültek nálam. Például a kaja. Rühellem. Az étel szebb, kifejezőbb. Ezzel csak azt akarom mondani: nagyon fontos megadni a módját a dolgoknak. Ha mindenki törekedne rá, rögtön közelebb kerülnénk a másikhoz. Nézze meg, hogyan, milyen kíméletlenül bánunk egymással! Az életünknek sincs megadva a módja. Kevesen képesek arra, hogy élvezzék, hogy ki tudják használni jól az életet. Persze emelni a pillanatot sokkal nehezebb, mint degradálni. Eszembe jutott közben, mi köthet össze még Psota Irénnel.

– Éspedig?

– Én is jól megvagyok magamban. Szükségem van olykor egyedüllétekre, hogy aztán jól viseljem a társas létet. Kellenek saját percek, saját órák csak magammal. Nem bezárkózom, csupán kis időre visszahúzódok. Magam választom a csendjeimet. Minden reggel másfél órával előbb kelek, mint a többiek otthon, hogy végiggondoljam a napomat, felkészüljek rá. Olvasok, babrálok, vagy csak bambulok, teszek-veszek. Esetleg kibiciklizek Budáról Szentendrére és vissza, mire a családom felébred.

– De van különbség Psota és az ön egyedüllétei között. Ő a színpadon is imádta a szólóhelyzeteket. Tőle magától hallottam egyszer, hogy rendkívül élvezi a saját váltásait egy adott szerepben, amikor egyedül van a színpadon. Ön más, nem?

– Valóban nem bírom azt az érzést, hogy „itt vagyok, nézzetek, csak engem kövessetek a szemetekkel”.

– Pedig színész.

– De kell, hogy passzolják nekem a labdát, én meg másnak. A színházat legjobban társasjátéknak szeretem, még ha hosszú monológjaim vannak, mint akár Emerencként, akkor is. Még a színpadi magányok ellenére is, amikor csak én tudom, mit nyit ki bennem egy szerep, honnan építem föl, kit vagy kiket látok magam előtt mintaként egy figurához, hogyan hat vissza rám az egész, mit használok föl belőle színpadon túl, a valós életben. Olyan sok gondolatot adnak a szerepek, szembesítenek önmagammal, s persze támad az állandó kontroll is, mi jó, mi nem, jön a nyugtalanság, ám azért az elégedettség is. Mert jó, hogy csinálhatom. Végtére is minden szerep újabb párbeszéd magammal.