Húsz perc gyaloglással majdnem ezer év visszafelé

Szigorú a regula. - Húsz perc gyaloglással majdnem ezer évet haladhatunk vissza a történelemben. Vagyis – ha jól számolom, miközben zihálva kaptatunk előre – percenként 50 évnyit jutunk hátrafelé. Ami, lássuk be, nem mindennapi turisztikai teljesítmény. A gyalogút végén a tihanyi barlanglakások várnak ránk, s úgy nagyjából az 1050-es évek…

Ország-világSzücs Gábor2014. 07. 23. szerda2014. 07. 23.

Kép: Tihanyi apátság Bencés szerzetesrend Barlanglakások barátlakások 2014.07.09. fotó: Németh András Péter, Fotó: Nemeth Andras Peter www.napocska.eu

Húsz perc gyaloglással majdnem ezer év visszafelé
Tihanyi apátság Bencés szerzetesrend Barlanglakások barátlakások 2014.07.09. fotó: Németh András Péter
Fotó: Nemeth Andras Peter www.napocska.eu

A stilisztikai finomságokat nélkülöző népnyelv nevezi az üregeket barlanglakásoknak, holott a barlang, mint tudjuk, természeti képződmény – ezeket pedig emberi kéz, jelesül a XI. században ide telepített szerzetesek kaparták ki a bazalttufából. Ezért aztán, ha nem akarunk néhány oldallal odébb Grétsy tanár úr tollhegyére kerülni, akkor hívjuk a vájatokat barátlakásoknak, abban hiba nem lehet.

Nem mellesleg, ha valaki meg akarja ismerni az ezer év előtti szerzetesek lakáskultúráját, a Kárpát-medencében, sőt egész Közép-Európában ez az egyetlen fennmaradt remetetelep. Az egyéb tihanyi nevezetességekről, úgymint a kecskekörmökről már nem mesélnek a hajóállomáson egykor levakarhatatlanul melléd szegődő gyerekek, s a visszhang sem a régi. Ugyan pontosan nem tudni, hogy miért ordibálták itt a népek Kisfaludy Károly Mohács című versének első sorát, hogy aszongya: „Hősvértől pirosult gyásztér, sóhajtva köszöntlek…”, de 50–100 éve a visszhang még visszamondta mind a 14 szótagot. Mára, jó esetben, talán csak egy „hajrá, Fradi!” telik tőle. Viszont a barátlakások még mindig léteznek. Kukkantsuk hát be az üregekbe, kezdődjön az időutazás!

Ugyebár az 1030-as évek elején István megvakíttatta Vazult. Hogy aztán a fülébe forró ólmot is öntöttek volna, alig hiszem, ez csak egy rosszindulatú pletyka lehet, hiszen az ilyesfajta művelet nehezen élhető túl, márpedig Vazul csak 1037-ben halt meg. István nem vacakolt: Vazul mindhárom gyerekét is száműzte. Történetünk szempontjából a legfontosabb ifjú, András végül is a Kijevi Ruszba (a Kijevi Nagyfejedelemségbe) került, ahol is Bölcs Jaroszláv nagyfejedelem vendégszeretetét élvezte. Ahogy az a mesékből tudható, a bujdosó pogány fiú beleszeret Jaroszláv szépséges lányába, Anasztáziába – no meg a fele királyságba –, akit aztán el is nyer. Mármint a lány kezét… András ekkortól András, ugyanis a házasság előfeltétele volt, hogy vegye fel az ortodox kereszténységet, s a keresztelőn kapta az András nevet. (Hogy addig mifajta pogány névvel illették, nem jegyezte fel a krónika.)

Eközben idehaza Orseolo Péter volt a király – jegyezzük meg: nem vált be. Mindenki fenekedett ellene, összeesküvések követték egymást, Gellért püspök pedig hazahívta Vazul száműzött fiait. És ők meg is érkeztek. András az apósától kapott hadakkal és az itteni lázadó pogányok seregeivel leverte Pétert, s az ilyen esetekben már bevált eljárásra emlékezve, állítólag őt is megvakíttatta.

Hogy gyorsan végezzünk: András lett a király, ennek örömére nemcsak pogány harcostársait ölette meg, hanem saját, keleti kereszténységével is leszámolt. Ekkor már az 1050-es években járunk, amikor is egyre feszültebbé vált a helyzet Róma és Bizánc között, hogy aztán a kölcsönös kiátkozások után, 1054-ben bekövetkezzék a végleges egyházszakadás. András Rómát választotta, s egy évvel később, 1055-ben megalapította a Tihanyi Apátságot. Ugyebár az alapítólevelében már 58 magyar szó található, köztük az ismert mondat: „Feheruuaru rea meneh hodu utu rea”, vagyis mai magyarul: „Fehérvárra menő hadi útra.” (Az alapítólevél másolata, valamint I. András sírja az apátság altemplomában megtekinthető.)

Nem lehetett tehát rózsás az Anasztázia kíséretében ide érkezett keleti, pravoszláv, ortodox szerzetesek helyzete. A kőfalban lévő természetes lyukakat cellákká, kápolnává, ebédlőteremmé mélyítették, s ha ezzel készen voltak, vélhetően segédkeztek az apátság építésén is. Nagyjából tízen lehettek, a régi feljegyzések ugyanis ennyire teszik az akkori barátlakások számát. Történetük a XIV. századdal ér véget, addig tartott a remetetelep kultikus élete.

Mára három, némi képzelőerővel négy barátlakásba lehet bekukkantani. Pusztulásuk legfőbb oka a suvadás, vagyis a lejtőcsuszamlás: a függőleges fal hatalmas kőtömbjei sorra zuhannak a mélybe, magukkal rántva, betemetve az egykori üregeket. Melyekkel egyébként Adalbert atyának, az apátság egyik bencés szerzetesének a segítségével ismerkedünk: ő lett kísérőnk e múltba révedő kiránduláson. Hogyan éltek elődeik, s egyáltalán, hogyan lehetett itt élni?

– Abban az időben minden szerzetesközösségben voltak olyanok, akik arra az életformára kaptak hívást, hogy elkülönülve éljenek. Tízen-tizenketten laktak itt. Hogyan éltek? Valószínűleg gyűjtögették a bogyókat, a növényeket, zöldséget, gyümölcsöt termesztettek, méhészkedtek; húst nem ettek, de vélhetően a király valamilyen szinten gondoskodott a megélhetésükről. Egyébként pedig nem lehetett túl nagy különbség a barátok és a köznép életminősége között, életmódjuk nem sokban különbözött az akkori egyszerű emberekétől. Ők ugyan keleti szerzetesek voltak, de minden bizonnyal ismerték a bencés rend alapítójának, az V–VI. században élt Szent Benedeknek a Reguláját. Ebben fogalmazza meg a bencések jelmondatát is: Ora et Labora, vagyis imádkozz és dolgozz, valamint a szerzetesek hármas kötelességét, az engedelmességet, a szegénységet és a tisztaságot. Ez utóbbin persze nem a testi, hanem a lelki tisztaságot kell érteni. A Regula 73 pontból áll, máig érvényes, mi is e szerint élünk. Ebben szabályozta a szerzetesek mindennapi életét, felsorolva a jó cselekedetek 74 eszközét, az alázatosság 12 fokát, és rendelkezett a hibázók büntetéseiről.

– És ma hogy van ez? Például a pénteki húsevés tilalma?

– Tartjuk.

– A negyvennapos böjt?

– Tartjuk.

– A napi hét ima?

– A II. Vatikáni Zsinat ötre csökkentette a napi imádságok számát, vagyis van a hajnali, a reggeli, a déli, az esti és a lefekvés előtti ima. Itt, Tihanyban ebből négyet mondunk el.

– Szerencsénkre ön „beszélő” szerzetesnek tűnik – Benedek viszont „csendrendeletet” hirdetett a monostorokban.

– Vannak igazi „néma” szerzetesrendek. Ilyen például a kamalduliaké, s a karthauziak is a hallgatásban igyekeznek megtalálni Istent, hasonlóan a trappisták, akiké a legszigorúbb rendek egyike. A bencések, követve a Regulát, igyekeznek keveset beszélni. Ez természetesen nem vonatkozik az újságírói látogatásokra…

– És hány nyelven beszél, amikor nem beszél?

– Szlovákul, csehül, megértetem magam lengyelül, oroszul, kicsit latinul. Ja, és persze németül – de hát ez természetes.

– Hol laknak?

– Ma is úgy nevezzük, ahogy Benedek: cellákban. Tihanyban kilenc szerzetes él, mindannyiunknak külön lakrésze van, ezek egyszerű szobák, melyekben van vizesblokk is.

– Tévé?

– A cellákban nincs, de van egy közösségi tévénk.

– Mit látott legutóbb?

– A futballvébét.

– Benedek, ahogy olvastam, fantasztikus képességekkel rendelkezett. Így például uralta a természet törvényeit, a jövőbe látott, szimultán tudott különféle eseményekről, és gondolatot olvasott, de valószínűleg a számítógépről még ő sem hallott. Hát önök?

– Van komputerem, levelezek, skype-olok, ahogy mindenki más.

– Miközben Benedek nem tűrte a magántulajdont…

– Ma ez egy kicsit lazább: háromhavonta kapunk ötvenezer forint zsebpénzt, én például, összegyűjtve, ebből egy okostelefont vettem.

– Újság, politika?

– Tájékozódunk, van véleményünk, amit nem félünk kimondani, de nem politizálunk.

– Kényes kérdés következik, a női kísértésé. Benedek ez ellen állítólag a csalánbokorba való ugrást ajánlotta. És önök?

– A csalánbokor az életrajzírók tévedése, ő igazából a csipkebokrot javasolta… De ez inkább egy jelképes történet, amely mindenfajta kísértésről szól. Hogyan édekezzünk? Leghelyesebb a távolságtartás, vagyis, hogy ne keveredjünk olyan helyzetbe, ahol kísértés várna ránk. Támaszkodjunk lelki vezetőnkre – mindannyiunknak van ilyen –, és természetesen Istenre.

– Az egyik kedvenc filmemben, az Ég velünkben egy zsidó rabbi és egy keresztény pap gyerekkoruk óta tartó barátságát majdnem tönkreteszi a megjelent NŐ. Mindketten szerelmesek lesznek belé, a pap érthető módon megijed a szokatlan, felkavaró érzéstől, és szemináriumi vezetőjéhez, az öreg püspökhöz fordul. Aki mesél erről-arról, leginkább magáról, mire a pap rászól: „De hát nem mondta meg, mit tegyek!” Mire a pap: „Nem. Isten majd megadja a választ.”

– És ez így is van…

Adalbert atyát valamikor Gáspár Gábrielnek hívták. A családban ő lett az első, aki a papi hivatást választotta, szülei nem kis megrökönyödésére.

– Bár hívő katolikus család volt a miénk, templomjáró, a pénteki böjtöt is megtartó, de valamikor a gimnáziumban engem is elértek azok a kérdések, amelyekre a laikus életben nincs válasz. Aztán harmadikos gimnazistaként egy hetet Pannonhalmán töltöttem, tetszett, ahogy imádkoznak, ahogy éneklik a gregorián énekeket, s tudtam, ez az én utam. Apámék döbbenetét csak fokozta, amikor bejelentettem: nemcsak pap, hanem szerzetes leszek. Amikor felöltöttem a habitust, vagyis a földig érő szerzetesi ruhát, akkor választhattam nevet, s én a prágai szent: Adalbert nevét választottam. Tihanyban tehát kilencen, az országban – Pannonhalmán, Győrben és Bakonybélen – hetven bencés szerzetes szolgálja az Urat és népét. Miközben sétálunk vissza, az apátságba, Adalbert atya egy rózsafüzért morzsolgat.

– Ez nem rózsafüzér, hanem csotki. Egy fekete gyapjúfonal, amelyre meglehetősen bonyolult módon csomókat kötnek: 33-at vagy 50-et, 100-at, esetleg 300-at. Egy lépés, egy csomó, egy Jézus-ima: „Uram, Jézus Krisztus, könyörülj rajtam, bűnösön!”

– De mifajta bűnt követhet el egy szerzetes? A torkosságét?

– Ó, rengeteget. Itt van például a lustaság, a türelmetlenség, a hanyagság… De a csotki legfőként azért jó, mert csupán csak az érintésével már kapcsolatba léphetünk Istennel.

Az erdőben rejtőző barátlakásokat nem könnyű megtalálni, a parti úton egyetlen, alig észrevehető tábla jelzi, hogy a fák között egy majd’ elfeledett világ vár ránk. Adalbert atya búcsúzik. Megigazítja a habitusát meg az ugyancsak földig érő, sálhoz hasonlatos skapuláréját, és elköszön. Ezer éve itt élt szerzetesek kísérik lépteit.

Ezek is érdekelhetnek