„Ha Isten mindenkit a saját képmására teremtett, akkor ez rám is igaz” – ez a mottója Illés Fanninak, aki nyáron 100 méteres mellúszásban a tokiói paralimpia SB4 kategóriájában aranyérmet szerzett. Tiszteletre méltó józanság és vagányság jellemzi a 30 éves bajnoknőt, aki üdítő szókimondással képviseli a fogyatékossággal élő emberek ügyét, és igyekszik sokkal nyitottabbá tenni a többségi társadalmat.

Illés Fanni: Szeretek így élni

– Borúlátó népnek tartják a magyart, ön viszont minden közszereplésén, nyilatkozatában mosolygós, harmonikus embernek tűnik – pedig talán több oka lenne panaszkodni, mint sok ép honfitársunknak. Honnan ered ez a kiegyensúlyozottság?
– Végtaghiányosan születtem, így vagyok teljes és egész. Nem tehetek arról, hogy nincsenek lábaim, hogy a kézfejem nem nőtt ki rendesen – ezeket nem tudom megváltoztatni, ezért így fogadtam el magam. Sajnos a sorstársaim többsége otthon rejtőzködik, egy láthatatlan réteget alkotnak, míg én nem zárkózom be a négy fal közé, szeretek társaságban lenni, emberekkel beszélgetni.

– Hogyan lett ön a hátránya ellenére ilyen nyitott?
– Elsősorban attól, ahogyan a szüleim neveltek: pontosan úgy, mint egy ép gyereket. Integrált óvodába és iskolába járattak, még úszni is ép húgommal együtt kezdtem, az utcánkban a patak partján játszottam a többiekkel, sőt gördeszkáztam is. Ilyen elfogadó, támogató közegből érkezve egyszerűen sosem hagytam, hogy valaki azt éreztesse: kevesebb vagyok, kevesebbet érek.

Hálával tartozom mindazoknak, akik a majdnem harminc év során mellettem álltak és segítettek – és köszönetet kell mondanom azoknak is, akik lemondtak rólam, mert ha ők nincsenek, akkor valószínűleg nem alakul ki bennem ekkora dac és bizonyítási vágy, hogy megmutassam: márpedig lesz belőlem valaki!

– Bizsergetően jó érzés most paralimpiai bajnok úszóként rácáfolni a kételkedőkre?
– Igen! Furcsa érzés, hogy már az első ember, aki meglátott a születésemkor, és aztán újraélesztett, maga az orvos is lemondott rólam. Ugyanis azt tanácsolta az édesanyámnak, hogy inkább ne is nézze meg az újszülöttet, hagyja ott a kórházban. Szerencsére nem így történt: a szüleim az első sokk után összeszedték magukat, visszamentek értem, és hazavittek. Rékát és engem egyaránt már kezdettől fogva az önállóságra neveltek, teret adtak nekünk.

Az emberek jó része mégis úgy gondolkodik, ha meglát engem az utcán a kerekesszékben lábak nélkül, hogy valószínűleg képtelen vagyok az életre, és sajnálják a családomat, a páromat, azokat, akik mellettem vannak. Találkozom ilyen szánakozó tekintetekkel, megjegyzésekkel élőben is, de az internet világában ez még gyakoribb. Nemrég például egy kétgyermekes anyuka azt írta az egyik közösségi oldalon a kommentjében, hogy az ilyeneknek, mint én, meg se kéne születniük; egy srác pedig azt elemezgette hosszasan, miért szeretkezik ve­lem valaki, és egyáltalán, hogyan lehet…

– Ezek a sötétség legmélyebb bugyrai! Miért olvas el ilyen hozzászólásokat?!
– Hogy tudjam, pontosan milyen sztereotíp felfogásokat kell ledönteni! Egyébként sem vagyok konfliktuskerülő ember, bárkinek a negatív kritikáját elfogadom, ha jogosnak érzem. Nyilván az nem negatív kritika, hogy lábak nélkül születtem – ez tény, amin nem tudok változtatni, és őszintén szólva nem is szeretnék.

Pláne most, amikor végre az olimpiai aranyéremmel megfordult az arány: az utcán az emberek többsége most már inkább rám mosolyog, mert felismer, és nem szánakozva kapja el rólam a tekintetét.

– Jól értettem: ha újraszülethetne, nem szeretne lábakkal a világra jönni?
– Igen, jól értette, én tényleg szeretek így élni. A fogyatékosságom és az úszás nélkül szerintem sokkal nehezebben találtam volna meg az utamat az életben, és teljesen más ember lennék. Én a bántásoktól még jobban megerősödtem, a sértéseket pedig az előnyömre fordítottam.

A humor, az önirónia is sokat segít; például, amikor lábatlannak neveztek, kitettem Lábatlan település tábláját a netes felületemre nyitóképnek, és juszt is sokat használtam a „lábatlankodom” szót magamra.

– Mikor kezdett el úszni?
– Tizenkét évesen orvosi javaslatra, gerincferdülés miatt vitt el édesapám a közeli Hévízre. Eleinte zavarban voltam az uszodában, törülközőkkel takargattam magam, hogy ne keltsek feltűnést. Aztán hamar elengedtem a gátlásaimat, és elképesztő ütemben fejlődtem: három hét alatt megtanultam három úszásnemben úszni, úgyhogy egy év múlva felmerült, érdemes lenne versenyszinten is foglalkozni a sporttal.

A paraúszás világában igazán jól érzem magam, jelenleg a Vasas SC versenyzője vagyok. A tokiói ötkarikás játékok már a negyedik az olimpiák sorában, ahol részt vettem.

Illés Fanni és Szabó Álmos. Forrás: Családi archívum

– És itt végre bezsebelhette minden sportoló vágyát, aranyérmet szerzett 100 méteres mellúszásban SB4 kategóriában. Sportpszichológusok szerint gyakori az ilyen csúcs­sikerek után a melankólia, a depresszió, a céltalanság. Mi a helyzet önnél?
– Én is megismertem ezt az érzést. Az olimpiai döntő napján, aranymedállal a nyakamban felhőtlen örömöt éreztem. Legfőképpen azt élveztem, hogy lement rólam az az óriási teher, amit itthon az elvárásokkal pakoltak rám mint esélyes versenyzőre. Aztán másnap reggel valahogy céltalan lettem, kissé kialudt bennem a tűz, és ez többé-kevésbé azóta is tart.

De naponta járok edzeni, nem engedem magam belesüllyedni ebbe a depresszióba, és nem hagyom fizikailag sem leépülni a testem. Az úszás sokkal többet ad nekem, mint hogy itt most abbahagyjam!

– A későbbi tervei közt is szerepel az úszás?
– Szerintem én a medencében fogok meghalni öregasszonyként! Edző viszont inkább nem lennék: magamat a végtelenségig tudom hajtani, de ez a szigor nem való mindenkinek. Bevallom, nagyon sokat sírok az edzéseken. Nem azért, mert fáj vagy haza akarok menni, hanem akkor, amikor nem megy jól, az elfáradt testem nem akar engedelmes­kedni…

– Mit szól ehhez az önsanyargatáshoz az edzője, Szabó Álmos?!
– Nyilván neki is magasak az elvárásai, de ő velem sokkal engedékenyebb, mint én saját magammal szemben. Álmos évek óta a párom az életben is, Tokió után megkérte a kezem, terveink szerint jövőre összeházasodunk, családot szeretnénk alapítani.

Boldog, egyenrangú társak vagyunk, de azt el kell fogadnom, hogy naponta 5-6-7 órában, az edzések során ő a főnök, ő adja a feladatokat, amiket nekem végre kell hajtanom.

– Milyen álmokat dédelget a vízen kívül?
– Sokáig azt hittem, azért születtem lábak nélkül, összenőtt ujjakkal, hogy majd egyszer paralimpiai bajnok legyek, és sikerült. Tizenhét nagyon kemény évem van ebben az éremben, mégsem ezt tekintem létezésem fő céljának, hanem azt, hogy kapocs legyek a sorstársaim és a többségi társadalom között.

Az ELTE szociális munkás szakán tanulok, motivációs előadásokat szeretnék tartani, fogyatékossággal élő embereket, elsősorban gyerekeket ösztönözni, kitörési pontokat keresni számukra.

– Ebben mennyire fontos kapaszkodó a sport?
– Óriási, pláne az úszás! Olyankor egy sérült ember nemcsak az utcai ruháját cseréli úszódresszre, hanem a gátlásait is le kell vetkőznie – ez pedig rengeteget segíthet elfogadni és megszeretni magát. Én is folyamatosan tanulom az önelfogadást; például csak néhány éve döntöttem úgy, hogy nem viselem többé a műlábat, merthogy a ke­re­kes­székben sokkal kényelmesebbek és felszabadultabbak a mindennapjaim. De bőven akad tanulnivalója a többségnek is!

Nem kell messzire menni a példáért: egy nívós budapesti kávézóban beszélgetünk, ahol a vécé fent van az emeleti térben; oda én kerekes­székkel nem tudok feljutni. A múltkor vonattal utaztam; tudta, hogy az első osztályra nem lehet kerekesszékesjegyet venni?! De az akadálymentesítést igazából előbb fejben kell elkezdenie mindenkinek.

Hozzászólások

Kövess minket a legfrissebb sportos trendekért és inspirációkért a Facebookon is.