Nem kalandvágyból érkeztek hozzánk, nem is a könnyű megélhetés csábította őket, hanem egy véres polgárháborúból menekültek, ahol éveken át görög gyilkolta a görögöt. Alig hetvenesztendős a Fejér megyei falujuk, amelynek pártháza már az első perctől volt, de temploma csak az utóbbi időben van.

Itthon (is) otthon vannak Beloiannisz lakói

A Duna-parti Ercsi után jobbra térvén és elhagyva Iváncsa települést, az éles útkanyarból szokatlanul hirtelen tárul szemünk elé Beloiannisz, mintha véletlenül pottyant volna ki Isten hóna alól ide, a pusztaszabolcsi pusztaságba.

Azért is szokatlan falu, mert a Szavariszról (a görög néphadsereg egykori alezredese) elnevezett főutcája végén sem a magyar településekre jellemző templom emelkedik a központban, hanem az 1946–49-es görög polgárháború elől menekülő kommunisták, partizánok és családjaik emeletes pártháza szürkéllik, amely kellő politikai igény híján mostanság könyvtár.

Körülötte az önkormányzat apró, földszintes épülete meg a kolónia féltetős házacskái most is úgy sorakoznak, akár félénk naposcsibék az oltalmazó kotlós körül. A rendszerváltás után egyéni tervezésű házak épültek, a falu legelején pedig egy görögkeleti templom.

Idén világszerte április végére esett az ortodox húsvét, a feltámadás pedig a május 1-jei munkásünnepre. Beloianniszban nagypénteken, Jézus sírba tételének napján már délelőtt dr. Katona László, a felvidéki Nyitra ortodox görög papja és a templom kántora közösen tartottak hangos imaórát, igaz, rajtunk kívül mindössze ketten hallgatták. Egyikük, Kariofilli (magyarul Szigonyos) Krisztina gondnok szerint a délutáni liturgián sem lesz majd több 5-6 hívőnél, mégis örvendeni kell, mert csaknem 50 esztendeig templom sem volt a településen.

– Alig múlt 70 éves a falunk, kevés történelmét 1950-től nekem is édesapám mesélte el – mondja Papalexisz Kosztasz polgármester, aki a beosztásához jó korban és karban van.

– Kilencéves volt apám, amikor a nagyszüleim jobbnak látták a testvéreivel együtt kimenekíteni az országból a vérengzés elől. Apám mindig azt mondta nekem, csak átmenetileg vagyunk itt, de én már nem tudnám elképzelni azt, hogy valaha is máshol éljek. Itt születtem, itt nőttem fel, a magyar feleségemmel itt alapítottam családot, nekem már ez a hazám. Persze, ahogy az őseinktől megtanultuk, szilveszterkor mindig Görögországra koccintunk, de magyarul gondolkodunk.

Papalexisz Kosztasz polgármester már Magyarországon született. Fotó: Németh András Péter

Hát ilyen hűséges magyar gyerek vált az egykor kilencesztendősen a görög Lefki falucskából elmenekülő Papalexisz Hrisztov fiából, akit sok ezer sorstársával együtt fogadtak be az akkori kommunista országok, például a Szovjetunió, az NDK, Lengyelország, Bulgária és Magyarország. A polgármester apját kalandos megérkezése után a Mátyás Laktanyában (Budapest, Tüzér utca) szállásolták el, ahol alapos fertőtlenítést követően, az 1912-es személyi sorszám tulajdonosaként kezdte meg kamaszéveit.

A Szabad Nép 1948. április 8-i számában 840 görög gyerek befogadásáról tudósított, akiket „a hős görög népre leselkedő imperialista és reakciós veszélyek elől menekítettek hazánkba”. Valójában a polgárháború évei alatt a Papandreu-féle királypárti, jobboldali és a vörös szegfűs, baloldali kommunista görögök ölték, irtották egymást.

Korabeli cikkek számolnak be arról is, hogy 1950-ben több mint 10 ezer menekült érkezett hazánkba, akik közül 400 család a Kőbányai úti dohánygyár átalakítását követően költözhetett oda. Az apró, 6-12 négyzetméteres szobákban annyian aludtak, ahány szalmazsák elfért, közös konyha és vizeshelyiség a folyosó végén volt. Ebben a zárt kolóniában zajlott a menekült görögök élete, olykor hangosan, balhésan, sőt törvényellenesen.

A „valamit kezdeni kell velük” parancsra Ercsi település szomszédságában, közel a vasúthoz szemelték ki azt a szántóföldet, ahol aránylag olcsón és gyorsan fel is építettek több mint 400 egy-, illetve kétszobás, komfort nélküli barakklakást: Görögfalvát. Nevét 1952-ben az egyik Athénban perbe fogott, majd kivégzett vörös szegfűs, kommunista vezető, Nikosz Beloiannisz iránti tiszteletből változtatták meg, az utcákat pedig például Delcsevről, Sztefa­noszt­ról, Gavrilidiszről később Rákóczira módosították vagy Petőfi Sándorról keresztelték el.

A régi utcák képe leginkább Salgótarján vagy Ózd munkás- és bányászkolóniáira hasonlít azzal a különbséggel, hogy itt a sorházak gyakran nem csak szürkék, de kékek, sárgák vagy éppen vörösek. Nikolett asszony vállrándítással és mosolyogva mondja, hogy szerinte nem olyan nehéz hozzászokni az ilyen „mediterrán fílinghez”.

– Nekem a férjem görög, én nem vagyok idevalósi – kerülgeti a babakocsival az idő ette betonjárda gödreit. – Két gyereket nevelünk, a férjem dolgozik, elég jól keres, és ezért még a 94 éves Evangelos nagypapája is velünk lakik, aki annak idején menekültként ezeket a házakat is építette. Nemrég volt nálunk a locsolkodós húsvét, most pedig az ortodoxot tartjuk. Megszoktuk már, hogy mifelénk kétszer festünk piros tojást, kétszer ünneplünk.

Akár a mélykék Égei-tenger valamelyik szigetének partján fekvő településen is lehetnénk. Fotó: Németh András Péter

Evangelos bácsi meg Dimitrioszné Cani néni visszaemlékezései szerint 1950 májusában azzal kezdődött a munka, hogy átmenetileg csak addig laknak majd itt a menekültek és a családegyesítés során ideérkező rokonok, amíg otthon nem rendeződnek a politikai viszonyok, és visszaköltözhetnek. Az építtető a szocialista magyar állam volt, de sok menekült is keverte itt a maltert, akik az Ercsi cukorgyár munkásszállóján laktak. Hétvégén pedig kék-fehér színekkel felzászlózott vonatok szállították a Kőbányai úti kolóniáról azokat, akik később be is költözhettek. Elsőként a konyha épült fel, mert a dolgos falut etetni kellett, aztán a hat tantermes iskola, a kultúrház, végül az emeletes szürke pártház, amely leginkább most is egy német vonatállomásra hasonlít.

A babakocsis Nikolett asszonnyal ellentétben Dimopulosz Szonjának, aki húsz évig naponta kézbesítette az óhazából küldött leveleket a sorstársainak, a férje magyar, asszonyneve Gregus Andrásné. Most is ötven gázszámlát szorít a hóna alatt, segít a postásoknak kihordani, pedig már nyugdíjas. Meséli, öt éve járt legutóbb Görögországban, de sohasem gondolt hazatelepülésre, neki görög útlevele sincsen. Azt mondja, minek, otthon úgyis lemagyarozzák, itt meg legörögözik.

– Négyéves voltam, amikor 1956-ban Albániából ide költöztünk a nagypapához, aki jóval előttünk menekült ide és a Szavarisz utca 59. számú házban lakott – ülünk le egy kis disputára a főteret övező platánsor alatti padra.

– Emlékszem, akkor nagy mozgalmi nyüzsgés volt a faluban, főleg a pártházban zajlott az élet, mert itt mindenki baloldali érzelmű kommunista volt. Megmondom magának őszintén, én húsvétkor sem megyek a templomba, mert engem nem arra neveltek. Munkásmozgalmi indulókon, nagygyűléseken nőttem fel, az én nagyapám és apám is partizánok voltak, a pártházban éltek, és ha nem volt rendezvény, akkor sakkoztak, kártyáztak. Apám, Dimopulosz Iliász elvtárs neve fogalom volt – néz maga elé, és annyira elgondolkozik, hogy az iskolából jövő gyerekek köszönését sem hallja meg.

– Tudja, mifelénk húsvétkor szokás kimenni a halottainkhoz és a sírjukra tenni valami olyat, amit az életükben nagyon szerettek, például süteményt, ételt vagy italt. Én is kimegyek az apuhoz egy doboz Kőbányai világossal, azt a sört szerette a legjobban.

Nikolovszki Hrisztov. Már nyolcvanhat éves a macedóniai pásztorfiú. fotó: Németh András Péter

A polgármester kolléganőjét szalasztja értem a platánok alá, hogy menjek vissza gyorsan, mert csak azért csoszogott el a hivatalba a 86 esztendős Nikolovszki Hrisztov bácsi, hogy gyerekkori menekülésének igaz történetét elmesélje a nyilvánosságnak. A macedóniai pásztorfiút 1948-ban görög kommunista agitátorok tanácsára a szülei, hogy mentsék az életét, több mint száz kis sorstársával együtt útra bocsátották egy szebb jövő felé. A szálkás arcú, szikár öreg vasalt ingben, nyakkendősen tiszteli az idegent, és a beszédén mindvégig igényes fogalmazás érződik.

– Nem tudtuk, hová megyünk, csak élve jussunk át a határon, aztán Isten hírével tovább, lesz, ami lesz – emlékszik faragott fejű botját szorongatva a macedón, magyarul Krisztus Miklós bácsi, aki akkor 13 évesen több, hasonló korú társával arra is felügyelt, hogy a négy- meg a hatévesen velük menekülők se maradjanak le, vesszenek el.

– Bujkáltunk, sodródtunk, fáztunk, éheztünk, de két nap után szerencsére élve jutottunk át a határon Jugoszláviába. Ott adtak néhány szelet kenyeret és sok édes lekvárt, aztán kivittek a vonatállomásra. Úgy megijedtünk a mozdonytól, hogy el akartunk szaladni, mert addig mi csak birkát láttunk. Aztán Novi Sadban fehér port öntöttek a nyakunkba a tetvek ellen, és legalább öt egész kenyeret tördelhettünk százfelé… Késő éjszaka érkeztünk a Keleti pályaudvarra, mi, nagyobbak azt hittük, Németországba hoztak, amikor megláttuk az orvosokat meg a fehér ruhás ápolókat.

Krisztus Miklós az első magyar ebédjével, a má­kos­ tésztával is kirohant a csaphoz, hogy megmossa, mert azt hitte, hangyás. Csoportosan vitték őket fel a Várba fürödni meg filmet nézni. Amikor a vetítővásznon megláttak egy medvét, a görög pásztor nagy ellenségét, kimenekültek a teremből. Hasonló élménye volt akkor is, amikor egy másik, a balatonlellei gyári üdülőben látogatta meg őket két görög ezredes Nógrádi Sándor partizán elvtárs kíséretében. Amikor rájuk nyitották a szobaajtót, éppen imádkoztak, ahogy otthon tanulták, amiért a Balaton partján mégis nagyon leszidták őket, mert a leendő kommunista sosem imádkozik.

– Beloianniszba már édesanyámmal költöztünk, aki 1956-ban jöhetett utánam, és akkor vettem el feleségül Vangéliát, aki szintén macedón leányzó volt. Akkor léptem be a pártba is, de ma már nem azt gondolom a kommunizmusról, mint fiatalon, remélem, érti – néz rám kesernyés mosollyal. – Voltam kertész, kazánfűtő, csiszoló, csomagoló, trágyakihordó, később pedig Bulgáriában az egyetem elvégzése után történész, de 1995-ben mégis visszajöttem, mert ide tartozom. Amit szegény apám és anyám nem tudott megadni, azt Magyarország megadta nekem.

Virágkorában még 1850 kizárólag görög és macedón lakott a tavaly hetvenesztendős faluban. Napjaink­ban 1200 alá csökkent a lélekszám, közülük is erős jó­indulattal 250-280 fő az egykori menekült vagy leszármazott. Annak idején a Béke téeszben, a varrodában meg a géprongygyártó részlegben találtak munkát az emberek, aztán eljártak dolgozni, a környező váro­sokba, olykor Budapestig, akárcsak napjainkban.

Czimermann Csaba gondnok görög lányt választott élettársnak. Fotó: Németh András Péter

A me­nekültstátuszt az 1980-as évek elején sikerült megnyugtatóan felszámolni, miután a Görögországban megalakult baloldali kormány lehetővé tette, hogy aki akar, az hazamehet, sőt magyar és görög kettős állampolgárságot is kaphat. Kosztasz polgármester szerint akkoriban települhetett vissza a falu több mint 40 százaléka az őshazába.

– Meggyőződésem, egyik ősünk sem gondolta azt, hogy ez a történet ilyen hosszan fog íródni. Mindenki csak ideiglenesen rendezkedett be a faluban – győzködi magát is a polgármester –, hiszen a görögök nem a könnyebb megélhetés reményében, hanem a biztos halál elől mentették az irhájukat…
A családtámogatások bővülése óta ismét felkapott hely lett Görögfalva. Egy átlagos telek egy még átlagosabb házzal akár 20–25 millióba is belekerül, ha egyáltalán lehet kapni, mert sok a városi fiatal vevő még Pestről is. Nincsen távolság, amióta megépült az M6-os autópálya, és a felújított síneken szélsebes a vasparipa.

Érződik a fészekrakás haszna, hiszen a kis falu iskolájában 100 tanuló pallérozódik, miközben a településen nincsen munkanélküliség, sőt Fehérvár, Százhalombatta, de Dunaújváros is állandóan embert keres. Amikor kissé kötözködésképpen szóvá teszem, hogy a hivatalban semmi sincs görögül kiírva, a ­polgármester mosolyogva mondja, mert nincs rá igény, viszont az iskolában a gyerekek megtanulnak görögül írni és olvasni. Az otthoni és az itthoni nemzeti ünnepek egyike sem maradhat el a faluban, a múltat három tánccsoport és két zenekar is állandóan fényesíti.

– Néha előjön otthon, amikor a család ebédel, hogy mégiscsak Görögbe kellene költözni – sóvárog Kosz­topulu Olga, akinek, ma már ritkaság, a férje is görög. – Nekünk, sőt a 18 éves fiunknak is volna kedve szerencsét próbálni, de az utóbbi években a Görögországot sújtó gazdasági válság miatt kivárunk.

– Nekem eszem ágában sincs oda költözni – mondja Szekula Szilvia fodrász, akinek csak a férje görög származású. – A gyerekem most középiskolás és tanul is görögül, de előtte itt van a jövő. A férjem rokona Athénban lakik, hozzá látogatóba szívesen megyünk, de végleg soha.

Az ortodox templomhoz vezető lépcső jobb oldali vaskorlátját piros-fehér-zöld, a bal oldalit kék-fehér szalaggal díszítették, mintegy jelezvén, hogy ez az Isten háza, nemcsak a görögök előtt áll nyitva. Görög élettársa, Czimermann Csaba karbantartó miatt költözött a faluba évekkel ezelőtt, most az egyház körül hasznosítja magát. Fából készült kis piacot (agorát) hoznak tető alá néhány önkéntessel az udvaron. Meséli, hogy noha még kevés az igazi hívő, az utóbbi esztendőkben már a templom elől indulnak a népviseletbe öltözött atyám­fiai, a körmenet tagjai, kezükben felszentelt piros tojással, kerek kenyérrel, mandulás kaláccsal és virágokkal teli kosárkákkal bejárni a környéket.

Virágkorában még 1850 kizárólag görög és macedón lakott a tavaly hetvenesztendős faluban. Fotó: Németh András Péter

– Régebben csak akkor keresték az egyházat megkeresztelkedni, ha görög útlevelet szerettek volna kapni, mert az őshaza keresztlevél nélkül nem adott nekik – mondja kicsit haragos őszinteséggel Kairofilli Krisztina gondnok, és dr. Katona László nyitrai papra mosolyog cinkosan. Ő telve tervekkel az udvari agorát is vallási, kereskedelmi, közösségi találkozóhelynek szánja, ősszel pedig megindul egy 60 férőhelyes idősotthon építése, több száz milliós támogatással.

Fiatal polgármester, fiatal pap, és a magyar települések rangsorában ugyancsak fiatal falu. Engem is mandulás kaláccsal meg piros tojással engednek utamra.

Hozzászólások

Kövess minket a legfrissebb sportos trendekért és inspirációkért a Facebookon is.