Ha azt is számoljuk, hogy tizenhárom esztendősen már tévéfilmben játszott, akkor éppen hatvan éve színésznő. Számára mindig a család volt az első, de ezt nem tartja önfeláldozásnak. Hetvenen túl főszerepet kapott a Pilátus című filmben, ezért az alakításáért nemrég a milánói fesztiválon megkapta a legjobb női alakításért járó díjat. A Kossuth-díjas Hámori Ildikóval beszélgettünk.

Jól kell szeretni!

– Még a koronavírus felbukkanása előtt vehette át a milánói filmfesztiválon a legjobb színésznőnek járó díjat. Volt már hasonló ünneplésben része?

– Még nem. El kellett jutnom a hetvenharmadik életévemhez, hogy ez megtörténjen. A legutóbbi kerek születésnapomon készítettek velem egy interjút, melynek végén megkérdezték, mi az, amit még szeretnék elérni a pályámon.

Nem nagyon tudtam erre mit válaszolni, hiszen amennyi tőlem telt, azt megpróbáltam teljesíteni, és el is értem bizonyos dolgokat, de aztán hozzátettem, ha véletlenül úgy hozná a sors, egy filmszerepet még szívesen eljátszanék.

– Szerencsére meghallotta valaki… Elég sokáig kellett várnia erre a főszerepre!

– Hajdanán szép számmal készültek televíziós filmek, ezek közül sokban játszottam. Mozifilmekben viszont valóban kevesebbszer tűntem fel. Hogy miért? Színházi előadásokat nem gyakran néztek a filmrendezők, így aztán nem is tudtak „felfedezni”. Talán nem találták elég érdekesnek a fejemet vagy az alkatomat.

Bizonyára egyik sem volt elég szélsőséges. És voltak évek, amikor – kényelemből vagy isten tudja, miért – ugyanazokat az arcokat láthatták a nézők a filmvásznon.

– Most hogyan találtak önre a fiatalok?

– Mára más lett a divat: eddig nem vagy kevésbé ismert arcokat szeretnének látni a nézők is. Talán két éve láthattak az Átrium Színházban, a Chicago című musicalben, melyben a Konferansziét játszottam. Később Dombrovszky Lindával, a Pilátus rendezőjével hosszan elbeszélgettünk, hogy mit gondolunk a filmbeli anya-lánya és egyáltalán a szülő-gyerek kapcsolatról, és persze a regényről is.

Ezután választott engem. Bízott bennem, és én is benne, az első perctől fogva. Rendkívül felkészült volt, pontosan tudta, mit szeretne, kitűnő színészvezető. Sokat próbáltunk, akár egy színházban. Csodálatos kollégákkal játszhattam, Györgyi Annával, Kovács Zsolttal, Lőrinczy Attilával, Máhr Ágival, Terhes Sándorral, Martin Mártával. És a stáb! Csupa-csupa fiatal. Mindenki érzékeny volt a témára, nagy szeretettel vettek körül.

– Dombrovszky Linda első nagyfilmje, a Szabó Magda regényéből készült Pilátus tarolt a milánói fesztiválon, öt díjat kapott. Minek köszönhető a siker?

– Gondolom, mindenekelőtt Szabó Magdának. Az egész világon imádják. Most jelent meg Amerikában az Abigél új fordításban, állítólag őrült nagy siker. Szabó Magda regényeiben és színdarabjaiban is olyan örök érvényű gondolatokat, érzéseket találunk, amelyek mindenkit megérintenek, mindannyiunkról szólnak, és azt gondoljuk, hogy „igen”, „aha”, velem is ez történik éppen.

– Ismerte az írónőt személyesen?

– Igen. A Nemzeti Színházban 1999-ben mutattuk be a Régimódi történetet, melyben Rickl Máriát játszhattam. Ekkor kerültünk közelebb egymáshoz. Gyakran vitt magával író-olvasó találkozókra, ahol minden alkalommal elvarázsolta a hallgatóságot a személyiségével, a történeteivel és különleges világlátásával.

Én pedig felolvastam az írá­sai­ból, a regényeiből, a verseiből. A Kossuth rádióban pedig a Megmaradt Szobotkának című, férjéről szóló életrajzi könyvét mondtam végig. És most a film kapcsán újra találkoztunk!

Hogy regényei mennyire időtál­lóak, hozzánk, XXI. századi emberekhez szólnak, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy napjainkban egymás után készülnek belőlük filmek, hogy csak Az ajtót, a Pilátust említsem. És Dombrovszky Linda a következő filmjét a Für Eliséből forgatja.

Hámori Ildikó színművésznő. Fotó: Németh András Péter

– A Pilátus rádöbbent bennünket arra, hogy szembe kell néznünk életünk kibeszéletlen rezdüléseivel…

– A regény szerint a fővárosba kerülő doktornő felhozza magához vidékről a magára maradt, idős édesanyját, aki nem találja a helyét, legfőképpen azért, mert nincs dolga a világban, és a lánya is rossz irányba terelgeti. A történet lényegét így fogalmaztam meg: nem elég szeretni, jól kell szeretni!

Az idősek elmagányosodása, egyáltalán életük utolsó szakaszának méltóságteljes befejezése a földkerekség bármely szegletében eleven társadalmi probléma, ezért is ítélik nemzetközi szinten hitelesnek és kiemelkedőnek a filmet.

– Ahogyan az ön alakítását is. Saját tapasztalataiból is tudott építkezni?

– Pár évtized után mindenkinek van erről az élethelyzetről tapasztalása. Édesanyám hosszan tartó betegségét az orvosok akkor még nem tudták gyógyítani. Nagy megpróbáltatás volt végignézni a szenvedését, a fizikai-mentális leépülését. Szembesülnöm kellett a saját tehetetlenségemmel is, hogy nem tudok rajta segíteni.

Egyet tehettem csak: szeretni, vagy inkább jól szeretni. Megtalálni a szeretet módját. De talán legfontosabb, hogy ne hagyjuk magára az idős szerettünket. Hogy tudja valakinek megfogni a kezét, megérinteni a másikat, legyen kire mosolyogni.

Nagymamám, akivel együtt éltünk, rendkívül agilis, erős lelkű, filigrán asszony volt, sosem betegeskedett. Halála előtt három nappal esett ágynak, a karjaim közt halt meg a 95. születésnapján. Csodaként fogtam fel, hogy vele lehettem, s láttam, ahogy lehunyja a szemét. Én ezekkel az emlékekkel élek, bennem vannak; a megfelelő időben előhívhatók.

– Egyébként gyakran visszaidézi a régi emlékeit?

– Mostanában egyre inkább. Római-fürdőn születtem, itt éltem több mint ötven évig. Aztán kis időre elköltöztünk, de most újra ezen a környéken lakunk, Csillaghegyen. Szembejön velem a múltam. Előfordul, hogy kettesben ülünk a férjemmel a nappaliban, és felidézzük a hajdani színházi, televíziós történeteinket.

Tudja, mi ebben a szomorú? Az, hogy a régi kollégáink és barátaink közül sokan elmentek már. De nem tudunk ellene tenni, múlik az idő. Egyszer egy díj kapcsán azt mondtam: érdemes megöregedni. Most sem tagadom le a koromat, mindazonáltal jó érzéssel tölt el, hogy még mindig „egyben vagyok”, tudok szöveget tanulni, mozogni, és múlhatatlan az érdeklődésem a fiatalok és a világ iránt.

– Azt hiszem, a veje mondta önről, hogy nagymamaként is bombázó.

– Ő meg bombázó apuka és vej! Nagy öröm, hogy együtt élünk, mint régen, több generáció. Amikor házkeresésben voltunk, sokan nem értették, hogy vannak, akik összeköltözni szeretnének, amikor mindenki az ellenkezőjét teszi. Három csodálatos unokám van, 23, 12 és 2,5 évesek. Hétvégeken megbeszéljük a következő napok időbeosztását, ami aztán rendre felborul.

– Régebben is első volt a család, és miatta háttérbe szorult a színészet?

– Minden ember életének lehet fontossági sorrendje. Igen, előfordult, hogy úgy ítéltem meg, nem a színészet a legfontosabb, hanem a családom. Visszagondolva ezekre a helyzetekre, a sors engem igazolt. Nem hinném, hogy hőstettet hajtottam végre, egyszerűen így vagyok összerakva, így találtam jónak. A mi családunkban ez a tradíció, úgyhogy követtem a szüleim és nagyszüleim példáját.

– Ha ön került szóba, legtöbbször hozzátették, hogy a „Szinetár Miklós felesége”, majd a „Szinetár Dóra anyukája”. Zavarta ez?

– Jaj, dehogy zavart! Büszke vagyok rájuk. Hogy milyen emberré váltak, abban nekem is van részem. A férjemmel ötven éve vagyunk együtt, jó érzéssel tölt el, hogy biztonságos családi hátteret tudtam neki teremteni, hogy mindig mellette lehettem, amikor szüksége volt rám, és ez ezután is így lesz.

Dóri pedig mindig is önálló egyéniség volt, nem lehetett neki tanácsot adni a színészettel kapcsolatban, kezdettől fogva a saját útját járta. Még a gyanúját is el akarta kerülni, hogy művész szülei miatt bármiben is könnyebb lenne neki. Ennek ellenére persze kapott megjegyzéseket, ez kivédhetetlen. Aztán, amikor kiderül, hogy valaki saját jogon az, aki, akkor újabb célpontokat találnak.

– Az ön életében voltak hullámvölgyek?

– Természetesen. Fenn és lenn. De a férjemtől megtanultam: sosem szabad kétségbeesni. Azért a Nemzeti Színházban voltak izgalmas időszakok. A Nemzeti Stúdió tagjaként 1966-ban léptem először a Hevesi Sándor téri színpadra, később a Thália és a Népszínház után 1983-ban lettem a társulat tagja, a 2000-ben történt átnevezés után pedig a Pesti Magyar Színházban folytattam.

Hosszú évtizedek ezek… De már régebben is igazgatók jöttek-mentek, a társulat pedig mindig a jobbat várta. Sosem felejtem el Fishy nénit, a portást, aki egy kis krejcliben ülve húzta a strigulákat, így adminisztrálta az érkezőket és távozókat. Egyszer ráripakodott valakire: „Maga kicsoda?” Az illető megszeppenve válaszolt: „Én vagyok az igazgató!” Majd rávágta: „Azt mindenki mondhatja!”

Hozzászólások

Kövess minket a legfrissebb sportos trendekért és inspirációkért a Facebookon is.