Kígyómentés a Kunságban

Kunadacs és Kunpeszér határában tíz éve kezdték meg a kihalófélben lévő rákosi vipera visszatelepítését eredeti élőhelyére. A különleges misszióra felfigyelt a világ: kétszer kapták meg a legjobb természetvédelmi programnak járó elismerést.

Ország-világBorzák Tibor2020. 06. 06. szombat2020. 06. 06.

Kép: Kunpeszér, 2020. április 28. Péchy Tamás és a rákosi viperák. Fotó: Ujvári Sándor

Kígyómentés a Kunságban
Kunpeszér, 2020. április 28. Péchy Tamás és a rákosi viperák. Fotó: Ujvári Sándor

Jól meggondoltad, hogy mérges kígyók közé akarsz menni? – aggódnak a környezetemben, amikor közlöm, szétnéznék a rákosi viperák földjén. Tisztában vagyok vele, hogy nem veszélytelenek, de harapásuk nem halálos, persze nem árt az óvatosság.

Többször jártam már a két kiskunsági falu határában félúton létrehozott telepen, és amikor beléptem a veszélyzónába, mindig az volt az első kérdésem, hogy van-e kéznél ellenszérum. A válasz rendre meg is érkezett némi grimasz kíséretében, ugyanis antitestre nincs szükség, gyenge rosszullét esetén elég egy kalciuminjekció.

Azért az nem mindegy, mekkora az állat és milyen méretű a foga, illetve mennyire mély a harapása és mennyi mérget adagol belénk, amit egyébként inkább zsákmányszerzésre tartogat.

Péchy Tamás eddig hét marást szenvedett el. Egyszer fényképezéskor történt a baj: éppen befejezte a műveletet, amikor az izgatott állat hirtelen visszaharapott. Mérés közben is gyakorta érte támadás, ilyenkor a hüllők kiszakadnak a megszokott életterükből, nem is csoda, hogy ellenségesen viselkednek.

A viperaszakértő a legutóbbi eset után vérmérgezést kapott, de nem akart belőle nagy ügyet csinálni, sajnos súlyos csonthártyagyulladás lett a vége. Amputálni akarták az ujját, de ezt szerencsére megúszta. „Most már jobban vigyázok magamra” – jegyzi meg somolyogva, és mutatja a ha­ra­pás­biztos munkakesztyűjét.

Péchy Tamás. Fotó: Ujvári Sándor

Mindig lenyűgöz a kiskunsági táj. Ha csak tíz-húsz évvel korábbi állapotára gondolunk vissza, ez idő alatt is sok változást tapasztalunk. Leginkább az a szembeötlő, hogy egyre szűkülnek a vizes élőhelyek, például a kerekegyházi határban már régen kiszáradt a szikes tó.

Ezek az átalakulások visszafordíthatatlanok, akárcsak az állat- és növényvilág egyedeinek kipusztulása. Rákosi viperák közt járva jó tudni, hogy Herman Ottó 1892-es felfedezése óta drasztikusan csökken az állományuk, és ha nem történik a megmentésük érdekében semmi, akkor ez a faj teljesen eltűnhet, és Európa legveszélytelenebb mérges kígyója, Magyar-ország legveszélytelenebb gerincese csak a szakirodalomban marad fenn.

Érthető hát, hogy világviszonylatban is nagy jelentőséget tulajdonítanak a védelmének.

– Hazánkban a Kiskunságban kilenc, a Hanságban két populáció található, régebben Budapest környékén is éltek, de mára teljesen nyomuk veszett – sorolja Péchy Tamás. – Az egyre nagyobb léptékű építkezés, a gyepek művelésbe vonása, a vizes területek lecsapolása, a klímaváltozás továbbra is kedvezőtlenül hat életterükre.

Az is megtizedelte az állományt, hogy a nemzetközi feketepiacon jó pénzért lehetett egy-egy szép példányt értékesíteni. Mindezek következtében a Kárpát-medencében ötszáz alá csökkent a számuk. Amíg a boldog békeidőkben egy nap alatt ötven viperát is befogtak a gyűjtők, addig manapság ötven nap alatt egyet sem lehet látni.

Először az 1990-es évek közepén merült fel a viperafaj megmaradt állományainak és élőhelyeinek megmentése. Fotó: Ujvári Sándor

Hogy tenni kell valamit, az nem kétséges. Először az 1990-es évek közepén merült fel a faj megmaradt állományainak és élőhelyeinek megmentése. Péchy Tamás évtizedeken át elkötelezett munkát végzett a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesületnél, volt titkárságvezető és igazgató is.

Aztán elege lett a fővárosból, és családjával együtt vidékre költözött. Apaj­pusztán talált új otthonra. Hamar befogadták a helyiek, két cikluson át alpolgármesterként is dolgozott a faluért.

Kígyókkal 1993-ban kezdett behatóbban foglalkozni, a rákosi vipera tenyésztésének szükségességét 1996-ban vetette fel. Ehhez szabadtéri terráriumokat képzelt el, ahol tíz különböző élőhelyről befogott egyedek párosítása történhet minél természetesebb, ellenőrizhetőbb körülmények között.

Aztán az álomból valóság lett. De hogy 2004-ben a kunadacsi és kunpeszéri közös határban megnyithatta kapuit a Rákosi Vipera Védelmi Központ, ahhoz néhány akadályt is le kellett küzdeni. Meggyőzni a kételkedőket, elfogadtatni a misszió jelentőségét.

A természetvédőkkel és a gazdákkal igazából csak akkor sikerült egyezségre jutni, amikor európai szinten kimondták, hogy a védelemre szoruló faj, a rákosi vipera minden gazdasági és természeti értékkel szemben előnyt élvez.

Jól álcázzák magukat, de a hüllők közelről megfigyelhetők. Fotó: Ujvári Sándor

A központot uniós pénzből építették fel, üzemeltetője a Kiskunsági Nemzeti Park Igazgatóságával karöltve a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület, az állatorvosi felügyeletet a Fővárosi Állat- és Növénykert látja el, a genetikai vizsgálatokat pedig a Magyar Természettudományi Múzeum Molekuláris Taxonómiai Laboratóriumában végzik. A farm kapuján jól látható a felirat: „Vigyázat, mérges kígyók!”

– A viperák négyéves korukban válnak tenyészéretté, elevenszülők – magyarázza az igazgató. – Áprilisban kezdődik a párzás, és július végén fialnak. Utódaiknak száma négy–tizenhat, de a nőstény korának előrehaladtával lehet húsz–huszonhét is.

Legfőbb táplálékuk az egyenesszárnyú rovarok, sáskák, tücskök, de megeszik a madárfiókát, a pockot, a gyíkot is. Ez a kígyófaj az első évben havonta vedlik, később már csak évente háromszor. Október közepén fagymentes helyre bújik – erre a célra kifejlesztettünk egy kerámiából készült, cső alakú telelőüreget –, s a téli álomból áprilisban kúszik elő a felszínre. Aztán folytatódik a körforgás.

Az újszülöttek szüleik mintázatát viselik, a pikkelyek elhelyezkedése, a fejükön található pajzs egyedi azonosítóul szolgál, ezért nem kell chipet ültetni beléjük, néhány „portréfotó” elegendő a nyomkövetéshez, ezek alapján be tudják azonosítani őket a későbbi vizsgálatok során.

Minden egyedről külön feljegyzést vezetnek. Viccesen akár azt is mondhatnám: a projektvezető névről ismeri az összes kuncsaftját. Ami amúgy szép teljesítmény lenne, hiszen évente 340 újszülöttel találkozik. Azt viszont már kiismerte, melyik a jó anya és melyik a jó apa, s ránézésre meg tudja mondani, melyiküket kell lecserélni, ha valamiért nem felelnek meg a szaporítási elvárásoknak.

Péchy Tamás kezdetben attól tartott, nem lesz eredményes az általuk tenyésztett rákosi vipera eredeti élőhelyére történő visszahelyezése. Azóta több mint hatszáz egyedet engedtek el a hatezer hektáros füves pusztán. Megpróbálják követni a kígyók sorsát, de ezt a rejtőzködő életmódjuk nagyon megnehezíti.

Talán nyolc-tíz százalékukat látták viszont, ez pedig kevésnek tűnik. A nemzeti park területén fokozottan védett állatfajok élnek, például a túzok, ezért a terepbejárást sem vihetik túlzásba. Sok problémát okoznak a ragadozók, az egerészölyv, a vaddisznó, a róka, a borz előszeretettel fogyasztja a viperát, ennek bizonyítékául az egyik élőhelyen hatvan kígyómaradványt találtak.

Péchy Tamás mindenhol természetközelben érzi magát. Fotó: Ujvári Sándor

A kisélőhelyek védelmét, az egyensúly fenntartását csak tervszerű és intenzív gyérítéssel lehet megoldani, ami növelheti a kígyótenyésztés eredményességét, a védett faj visszatele­pítés utáni önálló életének biztonságát.

– Programunkban újabb kihívást jelent a klímaváltozás – folytatja a „magyarsárkányok” szakértője. – Hosszú évek óta nyomuk sincs a felszíni vizes mélyedéseknek, mindenhol rettenetes szárazsággal küzdünk, ez pedig a rákosi viperát is megviseli.

Szerencsére nem pusztulnak el, hanem alkalmazkodva a körülményekhez, olyan mélyre ássák magukat, ahol a fűtorzsák nedvességét elérik. Úgy gondolom, hosszú évtizedekig lesz még dolgunk. Válaszokat kell adnunk a kérdésekre. A kígyó túléli a nehézségeket, ragaszkodik az élethez. Ha nem tesszük tönkre a környezetét, lehet esélye a megmaradásra.

Legújabban nyert pályázatunkkal 2025-ig tudjuk végezni a munkánkat. Hetvenévesen pedig az is egyre jobban foglalkoztat, hogy jön-e majd valaki, aki átveszi tőlem a stafétabotot.

Az Európai Unió LIFE-Nature dotálásával végzett rákosivipera-fajmegőrzési projektet az egész világon elismerik. Péchy Tamás és kollégái nemcsak tanulmányokat írnak, adatokat publikálnak, letudva ezzel a pályázati támogatást, hanem a gyakorlatban is végigviszik a természetvédelmi mentőakciót a tenyésztéstől kezdve az élőhelyre való visszahelyezésig.

Kevesen vállalkoznak ilyesmire, merthogy az efféle küldetés akár évtizedekig is elhúzódhat. Kitartás, lelkesedés, összefogás nélkül nem megy. A kutatótelep vezetője bevallja: soha egyetlen percre sem ingott meg. Ha adódott is nehézség, azt megoldotta. Nem ismer lehetetlent.

Az Európai Unió LIFE-Nature dotálásával végzett rákosivipera-fajmegőrzési projektet az egész világon elismerik. Fotó: Ujvári Sándor

Erre az ambícióra nemzetközi szinten is felfigyeltek már: a központ programját 2009-ben és 2015-ben Európa legsikeresebb természetvédelmi projektjei közé választották és Best of the Best díjjal jutalmazták. (A világban még egy kutatás sem kapta meg többszörösen ezt az elismerést.)

Kunadacson a rákosi vipera bekerült a helyi értéktárba. És Kunpeszérnek is sokat jelent. Nézem a két település címerét, az adacsiban kunkötést idéző hurok, ezüstbuzogány, négyleveles dohánytű látható, míg a peszériben aranyozott szarvasbangóvirág, repülő partifecske, szalmafonat szerepel.

Nem tudom, milyen bonyodalommal járna a változtatás, de lassan el kellene gondolkodniuk az érintetteknek, hogy címerükre egy kígyót is felrajzoljanak.

Ezek is érdekelhetnek