Napok óta forgatta magában a szót, hogyan és mikor mondja meg a fiáéknak, hogy összepakolja a kevés kis motyóját és hazamegy. Nincs oka panaszra, nem arról van szó, csak éppen idegen itt.

Köd előttem, köd utánam

 

Amikor még Marcsika, a felesége élt, akkor se jöttek sokszor, leginkább valami ünnepre és előzetesen egyeztetve az időpontot. A kismenye nem olyan, mint náluk a faluban az asszonykák, hogy csak úgy be lehetett hozzájuk nézni, mi újság van.

Városi lány – gondolta –, rendes a maga módján. „Akármilyen kedves vendég, három napig untig elég” – ezt mondta annak idején a nagyanyja. Egyszer valami katonacimbora a nagyapja szakaszából úgy befészkelte magát hozzájuk, hogy hetekig etették-itatták, s még válogatott is, zsörtölődött mindenért, osztotta az észt.

Egy hétfő reggelen mamóka szépen összepakolta a holmiját, kirakta az udvarra, és amikor nagy ásítozva a vendég kijött az udvarra, odamutatott, és annyit mondott: – Na, adjon az Isten jó utat, el lehet menni, mind a vízig szárazon – és behúzta a konyha ajtaját, hallani lehetett, ahogy elhúzta a reteszt.

Ők meg öten, gyerekek úgy nevettek, hogy el kellett szaladniuk a mező felé, nehogy kapjanak az ostorral a meztelen lábszárukra. Az emlék könnyeket csalt a szemébe. Mióta öregszik és egyedül maradt, egyre érzékenyebb.

Engedett egy pohár vizet a csapból. Szép a konyha, meg kell hagyni. Az egész lakás gyönyörűen berendezett, igaz, az ablakon alig mer kinézni innen a hetedikről. Szerencse, hogy az ócska kis rádióját magával hozta, legalább azt hallgatja.

A fia ugyan megmutatta, hogyan kell kezelni a tévét, de ő ahhoz nem nyúl, annyi gomb meg csatorna között nem igazodik el. Még csak az kéne, hogy elrontson valamit! Akkora a képernyője, mint náluk régen a kis moziban a vászon.

Néha este bemegy, nézi egy darabig, de mindig kapcsolgatják, hogy ezt is látták, azt is, ő meg nem szól, pedig a múltkor valami régi film ment, jó lett volna megnézni. A hűtőt se nyitogatja, nem vesz ki belőle semmit. A fia csak a fejét csóválja, amikor esténként megjönnek, hogy nem evett egész nap semmit, csak a kenyereskosárból a serclit.

Úgy beszélték meg, hogy amíg ellátja magát, marad a kisházban, a téli hónapokat meg itt tölti. Minek kint bajlódni favágással, rosszul szelelő kéménnyel, itt központi fűtés van, folyik a meleg víz, csupa kényelem. A gyerekszobát átrendezték, nem volt annak lakója sose.

Hiányzott neki a tág udvar, a műhelye, ahol mindig talált valami matatnivalót, meg Zsemle, a kis korcs kutya is ott lábatlankodott körülötte. A szomszédasszony vállalta, hogy tavaszig vigyáz rá, de ő úgy gondolta el, hogy hazamegy. Még ma.

Gondosan megírta, hogy köszöni a szíveslátást, nagyon jó volt, majd tavasszal várja őket, akkor már felszárad a bekötőút. Rá ne legyen gondjuk, ellátja magát a megszokott helyén. Végül odaszorított még egy sort: „Édes fiam, öreg fát már nem lehet átültetni, csókol apád.”

A buszmegállóban csak egy órát kellett várnia, de türelmes volt, s mire elhelyezkedett az ülésen, a leszálló ködtől nem látta tisztán a hatalmas lakóházakat, csak itt-ott villant fel az ablakban valami halvány fény. – Köd előttem, köd utánam – dudorászta halkan, és elfogadta a mellette ülő termetes asszonykától a hájas tésztát.

Ismerős íze volt, házi szilvalekvárral töltve.

Hozzászólások

Kövess minket a legfrissebb sportos trendekért és inspirációkért a Facebookon is.