ELSŐ SZÓLÓLEMEZE 1977 tavaszán jelent meg. Zorán intellektuális popzenei stílusa semmit nem kopott. Negyven esztendeje dalszövegírója a testvére, Dusán. Dalainak zeneszerzője Presser Gábor. Zorán a napokban volt 75 éves. Egyetlenként a nagy generációsok közül évente körbeutazza az országot új produkciójával. Turnéja az előző héten indult – az arénabeli tízezres koncertje után.

Kólót a rosszkedvre - Zorán újra körbeutazza az országot produkciójával

– Sosem volt régi csibész.

– Ajjaj.

– Mi a baj?

– Szoktam tiltakozni a jófiúságom ellen.

– Nem az?

– Olykor dúlnak bennem indulatok, csak gyakorlom az önmegtartóztatást. És van, amikor nem megy.

– Én csak arra gondoltam, hogy nem bontott rendet, nem törte össze a gitárját a színpadon.

– Azért nem egészen így van.

– Volt, hogy balhézott?

– Gitárt ugyan nem törtem, de amikor zenélni kezdtünk a hatvanas években, és jött a világot felrázó beatmozgalom, mindannyian felvettük a lázadás ritmusát. Hosszú haj, gitár a kézben, rajongó lányok, habzsoltuk az életet. Nem voltam snájdig úri fiú. Ráadásul szerb vérem van. Ha ideges leszek, a jó modor elillan, könnyen felcsattanok. Aztán gyorsan magamba szállok, már bánom is a dolgot, helyre akarom hozni minél hamarabb.

– Belátó?

– Igen. És tudok bocsánatot kérni a felesleges bántásért. A koncertpremierek után rendszerint köszönetet mondok a családomnak, hogy hónapokig elviselték a lelki hullámveréseimet, a huszonnégy órás zaklatottságaimat, azt a rengeteg gyakorlást, amíg az új előadást összeraktuk a csapattal. Ilyenkor ugyanis még többet tépelődöm, folyton jár az agyam, sokat beszélgetek az egészről a zenészkollégáimmal, de a családommal is. Gyanús is nekem az olyan ember, aki kizárólagosnak tartja a saját véleményét, meg sem hallgatja a másikat. Nem szeretem a kinyilatkoztatásokat. Én fürkészem a dolgokat, kíváncsi vagyok, szeretném megérteni, mi miért történik. Sokszor elidőzök a részleteknél.

– Voltaképpen egy felfedező nyugtalansága hajtja?

– Lehet. De abban majdnem biztos vagyok: a kérdésekkel előbbre jutunk, mint az ítéletekkel. Másfelől számomra a zene kimeríthetetlen és korlátlan, akár a természet.

– Van ebben azért valami tudós zenészmentalitás, nem?

– Kétségtelen: rajongtam az elméleti fizikáért, és nem is szűnt meg ez a lelkesedés. Eleve műszaki pályára készültem, villamosmérnöknek.

– Eltérítette a zene?

– Épp ez az, hogy mégsem teljesen. Az elején ugyan tartottam attól: vajon a tervezős és gyakorlatias énemmel lehetek-e érzékeny és szárnyaló művész? De amikor ráeszméltem arra, hogy egy tudós is folyton hezitál, kételkedik, s még az isteni befolyás, a „felsőbb szférák” is megérinthetik, ha a valóságra nem talál meggyőző racionális magyarázatot, megnyugodtam: ebből az irányból nem fenyegeti veszély a zenésszé válásomat, hiszen a tudományokban sincs semmiféle földhözragadtság. Aztán az élet úgy hozta: a hobbinak induló zenélés a hivatásom lett, a tudományos érdeklődésem meg a passzióm.

– Máskülönben Teller Ede atomfizikus – aki remekül zongorázott – úgy tartotta: a zene az emberi megismerés folyamatát példázza.

– Ez jó. Galilei pedig eleinte arról ábrándozott, hogy maga is zenész lesz. Látja, a fizika és a zene kölcsönhatása is mutatja, mennyire összefügg minden mindennel. A zenében ott van a fizika a végtelenség variációival. Amikor rájöttek arra, hogy az összes hangszer – hangjuk, hangszínük – egyszerű szinusz hullámokból tevődik össze, és hogy a hangvilla, ez a kétágú fizikai test rezgéskor a legtisztább hangot adja, akkor kiderült az is: ha a sok hangvillát különböző hangra hangolnánk, úgy szólnának, mint egy szimfonikus zenekar. Úgyhogy én a tudományt is egy nagy szimfóniának veszem, amely átöleli a világot.

– Saját világának a képletét a személyes hangú és hangulatú dalai adják. Említette egyszer: minden dalával együtt tud élni, azonosak önnel. De melyik dal igazán ön?

– Szinte az összes.

– És ha mégis ki kellene emelnie egyet?

– Az a Volt egy tánc. Leonard Cohen zenéjére Dusán olyan gyönyörűen írta meg a családi történetünket, hogy mindig meg tudok hatódni a színpadon, amikor énekelem. Egyik szülőnk sem él már. Korábban azt hittem, ha egyszer meghal a papánk, biztosan az Apám hitte lesz az a dal, amely a legmélyebben megérint. Nem így történt. Papánk halálakor a Volt egy táncnál bicsaklott meg a hangom a színpadon, annál a sornál: „És a mama az ablaknál állva – újra évekig apámra várt.” Ez a pár szóba tömörített szomorúság nekem színtiszta költészet. Noha Dusán most tiltakozásképp biztosan ingatná a fejét.

– Nem is kell beszélgetniük egy dal megszületése előtt?

– Nem. De mindig tartogat nekem meglepetéseket Dusán. Megesik, hogy koncert közben csodálkozom rá egy sorára, amelyet évek óta énekelek, mégis csupán akkor értem meg igazán a mögöttes tartalmát – nyilván a hangulatomtól is függően. Például nagyjából tíz évvel ezelőtt tudtam meg Dusántól, hogy a sokat cikizett „rózsaszínű káddal” – még a Metró együttes időszakából – ő a Kádár-rendszerre utalt. Én meg úgy vittem a dalt a koncerteken, mintha valaki az átmulatott éjszakáját áztatta volna ki a kedvesen színes kádban. Dusánnak minden szövege tele rejtett gondolatokkal. De nem lehet nála rendelni. Nem is kell, ő pontosan érez engem. Hasonló az együttgondolkodásunk Presser Gáborral is. Mamánk mindig azt mondogatta, hogy ő a harmadik fia. És mi Dusánnal erre szívesen rábólintottunk. Nincs is példa rá, hogy ennyi évtizeden át egyben maradjon egy alkotóközösség. Elfáradnak, irigyek lesznek, elharapják egymás torkát.

– Megbillenéseik sem voltak?

– Egyikünk sem könnyű természet, úgyhogy akadtak feszültségeink. De sikerült megoldanunk kellő belátással a másik iránt, és ez erősebbé tette a kapcsolatunkat. Tiszteljük és inspiráljuk egymást alkotóként, ami megvéd minket attól, hogy elfáradjunk. Persze szeretet is van mindebben.

– Meg morális, emberi tartás is. Mindhármukban. Nem megvásárolhatók. Nem kikezdhetők. Nem hozzák magukat kínos helyzetbe, amitől kopna a minőség, a művészet.

– Tény: soha nem kerestük az aktuális hatalmasok kegyeit, nem akartunk belesimulni semmilyen trendbe. Óvjuk a privát életünket is. Szerencsére mi, hárman nagyon hasonlóan gondolkodunk a világról. Túl azon, hogy az évtizedeken át tartó alkotói folyamatok közben az érzéseink is összecsiszolódtak. Nem véletlen, hogy a Kóló című számunk különösen üzenetértékű mindhármunknak. Csodálatos a konstellációja a szövegnek, dalnak, ritmikának. Én táncoltam régen kólót, ezt az összekapaszkodós balkáni táncot: olyan felszabadító, hogy képes bárkit átemelni a nyűgös köznapokon. Gyógyír a rosszkedvre.

– Néha úgy érzem, vannak a magányos dalok, amelyeket legszívesebben egyedül hallgatunk, és vannak az egymás felé fordulás dalai – ilyenek az önéi –, amelyeknek a hallgatásához kell másik ember.

– Van benne valami, amit mond. Nekem fontos, hogy a dalainkat egyszerre sokan hallgassák, és az érzések közösségben is hassanak. S bár a műfaj sajátosságai miatt nekem inkább a zárt terek állnak jól, nem tudom elképzelni, hogy másként énekeljek – más intenzitással, más átérzéssel – tízezer embernek az Arénában, mint kétszáznak kisebb helyen. Ám azért egy tízezres Aréna közönsége elé lépni – mellbevágó érzés. Az első néhány hangnál kicsit sűrűbben veszem is a levegőt. Habár nem vagyok ezoterikus típus, de valahogy mégis érzem a felém áradó pozitív energiát, amelytől megszáll a nyugalom. Egy körré válunk a közönséggel, ez adja a teljességet, és – ahogy Dusán írja a Kólóban – mintha tényleg mosolyogna az Isten, s közénk állna egy táncra.

Kövess minket a legfrissebb sportos trendekért és inspirációkért a Facebookon is.