A napokban ünnepelte születésnapját Kovács Kokó István. Bár az ökölvívó 17 éve visszavonult a versenyzéstől, azóta is a sport közelében maradt. A maratonfutás mellett triatlon- és Ironman-versenyeken is rendszeresen elindul, és persze többször átúszta már a Balatont. Boldog, sikeres ember – akinek mégis az egyik szeme sír…

Kovács István: „Mindhalálig kitartok a sport mellett”

– Az élsportolók a visszavonulásuk után két táborra szakadnak: egyesek hallani sem akarnak többé a sportról, míg mások a sport közelében keresik az új helyüket.

– Én egyértelműen az utóbbi táborba tartozom, mindhalálig kitartok a sport mellett. Nincs olyan nap, hogy ne legyen jelen az életemben: vagy a munka révén – hol műsort vezetek, kommentálok, hol a profi ökölvívásban tevékenykedem –, vagy szabadidősportként: úszom, biciklizek, futok, de elfogadhatóan síelek, szörfözöm és vitorlázom.

– Még mindig a vérében van a versenyszellem, ez nem múlik el?

– Az a fajta maximalizmus, ami az élsportolói pályafutásomat jellemezte, az már nincs meg. Ezzel nincs semmi baj. Reálisan felmérve a képességeimet, tudom: ha két órán belül úszom át a Balatont, ami nem rossz eredmény, attól még nem leszek versenyképes. Az emberi teljesítőképesség határa egyébként bámulatos.

A maratoni táv lefutása úgy húsz éve elképesztő sportteljesítménynek számított, manapság csak Magyarországon sok tízezren mondhatják már el ezt magukról, sőt megjelentek az ultratávok, az Ironman-távú versenyek. Úgyhogy amit én csinálok, az a testmozgástól idegenkedő ember számára nagy teljesítménynek látszik, de az élsportolók szemében hétköznapi.

Viszont az igaz, hogy bár már nem feszegetem a határaimat – feszegettem eleget! –, ha belevágok valamibe, azt komolyan veszem, nem indulok versenyen felkészületlenül.

– Emlékszem, hogy élsportolóként azt nyilatkozta: nem született kimagasló képességekkel, hanem a hite és az ökölvívásba tett energiája vitte a csúcsra.

– Egyszer régen valahol hallottam egy mondást, amit ars poeticaként használtam: olyannak lenni, mint bárki más, de olyat tenni, mint senki más. A tehetségem és a lehetőségeim nem biztos, hogy kiemeltek volna a nagy átlagból. Az a pálya, amit befutottam, jelentős részben annak köszönhető, hogy én ezt akartam.

Nem görcsösen, hanem élveztem: a győzelmen kívül az edzést, a fáradtságot, még a vereséget is. A sport egy önképző módszer: nemcsak a bennünk rejlő határokat keressük, hanem megismerjük és ideális esetben jó irányba formáljuk a személyiségünket. A sokirányú fejlődéshez a csúcs és a mélység megélése egyaránt szükséges. Mindez együtt tett ilyen emberré, aki vagyok.

Névjegy

Kovács István, ismert becenevén Kokó 1970-ben született Budapesten. Ökölvívó-pályafutása során három különböző súlycsoportban (lég, harmat és pehely) ért el kimagasló eredményeket. Többszörös magyar, Európa- és világbajnok, 1996-ban az atlantai olimpián is a dobogó legfelső fokára állhatott. 1997-től a profik között, az Universum sportolójaként Hamburgban folytatta, meg sem állt a World Boxing Organization világbajnoki címéig.

Amatőrként 297 mérkőzésből 282-t győzelemre vitt, profiként a mérlege: 23 mérkőzésből 22 győzelem, ennek fele K. O. 2002-ben vonult vissza a versenyzéstől, azóta sportdiplomataként, televíziós műsorvezetőként és üzletemberként tevékenykedik. Idehaza a Magyar Olimpiai Bizottság felügyelő-bizottsági és a Magyar Olimpiai Bajnokok Klubjának elnökségi tagja. A Lidl Balaton-átúszás „arca”, az Ökumenikus Segélyszervezet jószolgálati nagykövete. Nős, három fiúgyermek édesapja.

– Példaértékű ember, aki jószolgálati és sportnagykövetként nemes ügyek mellé áll.

– Annyi jót kaptam ettől az országtól, annyian szurkoltak nekem, hogy kutya kötelességem ebből valamit visszaadni. Egy nemzetet nevelni, felemelni nem egyemberes feladat, de ha ehhez egy hangyányit hozzátehetek – mondjuk úgy, hogy a példám hatására mások rátalálnak a szabadidősportra vagy támogatnak egy segélyszervezetet –, akkor boldog vagyok, megszolgáltam a bizalmat, a szeretetet.

A hírnév felelősséggel is jár. Úgy kell élni, ahogyan az emberek elvárják egy olimpiai bajnoktól.

– Láthatóan kerek az élete.

– Nincs okom panaszra. Egy hosszú és szép házasság ért véget 2016 elején, ahol harmóniában neveltük fel a két fiunkat, Gergőt és Bencét, és békében, barátságban váltunk el. Egy évvel később egy új szerelem érkezett az életembe: 2017-ben eljegyeztem Katát (Garami Katalint – a szerk.), 2018 februárjában megszületett Zalán fiunk, és idén májusban megvolt az esküvőnk is. Rendkívül büszke vagyok a közgazdász feleségemre, aki kiváló maratoni futó.

Kétszer nyert Irongirl-versenyt, áprilisban nagy fölénnyel diadalmaskodott a bécsi félmaratonon, és ő tartja az idei magyar félmaratoni rekordot. A mostani maratoni idejével, 2 óra 42 perccel pedig kijutott volna a négy évvel ezelőtti riói olimpiára. És a pályafutásának még nincs vége, a Honvéd versenyzőjeként napról napra fejlődik!

A munkámban is jól érzem magam, tálcán kaptam egy szép sportvezetői karrier lehetőségét: amikor ugyanis 2002-ben befejeztem a profi ökölvívói pályafutásomat, az utolsó mérkőzésem utáni banketten megkeresett és állást ajánlott a World Boxing Organization elnöke. Ezen az úton indultam el, és azóta is kitartok mellettük.

A szervezet európai alelnökeként a munkatársaimmal minden európai versennyel kapcsolatos teendőt ellátunk, a rendezési feltételektől a bírók beosztásán és a ranglista összeállításán át a bajnoki cím kihirdetéséig. Mióta másfél évvel ezelőtt megszületett Zalán, tudatosan kevesebbet utazom, de így is évente 15-20 hétvégét külföldön töltök. Furcsa, de többször jártam Belfastban vagy Jekatyerinburgban, mint Zalaegerszegen…

ökölvívás, sport, életcél,

Kovács „Kokó” István. Fotó: Vajda József

– Élhetne bárhol Európában. Miért maradt?

– Lehet az ember bármekkora világcsavargó – rajongok például Hamburgért vagy San Franciscóért –, de otthon akkor is csak egy van. Nekem Magyarország a szülőföldem. Az a kredit, amit én ebben az országban kivívtam, amiért megharcoltam, az csak itt érvényes, sehol másutt. Itt élnem s halnom kell.

Egy tavalyi Facebook-bejegyzésében azt írta: reméli, a magyar bokszvilág legendája, Papp László az égben nem olvassa az újságokat és nem látja, jelenleg mi folyik a színfalak mögött. Miért távolodott el idehaza a sportágától?

– Haragszom azért, ahová jutott, ahol most tart. Az ökölvívásban a legelképesztőbb folyamatok zajlottak az elmúlt tizen-huszon évben. Csodákat lehetett volna csinálni az államtól kapott milliárdokból! Bátran kijelenthetjük, jelenleg több edzőterem és zsák van, mint ahány bokszoló; vagyis infrastrukturális beruházásra már rég felesleges több forintot fordítani. Ezenkívül hiába akadnak tehetségek, ha nem kiváló szakemberek kezei közt nevelkednek, belőlük sosem lesz bajnok.

Az előző elnök, Csötönyi Sándor alatt elképesztő mélyrepülés zajlott szakmai és morális téren egyaránt. Gyakorlatilag tönkretett egy egykori sikersportágat. Milliárdok folytak és folynak el anélkül, hogy a sportág bármivel hozzájárulna a magyar sport célkitűzéseihez. Nem szerez örömet a szurkolóknak, nem öregbíti a nemzet jó hírét, nem segít az integrációban, nem nevel, nem mutat jövőképet.

Én ehhez nem adom a nevemet. Évekig üvöltöttem, hogy ez így nem mehet tovább, végül 2013 szeptemberében lemondtam a Magyar Ökölvívó Szakszövetség tiszteletbeli elnöki posztjáról és kivonultam teljesen. Azóta egyetlen amatőr bokszrendezvényen nem voltam.

– Mi történt 2013 szeptemberében?!

– Betelt a pohár. Egy válogatott versenyző súlyos fegyelmi vétséget követett el, Csötönyi pedig el akarta tussolni az ügyet a sajtó és a MOB előtt, sőt a srác tovább folytathatta a felkészülést, mintha semmi nem történt volna. A következő elnökségi ülésen Szántó Öcsi bácsival közösen felálltunk, mert ezt már nem vette be a gyomrunk.

– És a jelenlegi elnökkel, Erdei Zsolttal sem működik a közös munka?

– Erdei pontosan tudta, hogy mit gondolt Papp Laci bácsi és én is Csötönyiről, sőt ő is hasonló véleménnyel volt róla. Azt is pontosan tudta, hogy én nem vagyok hajlandó leülni vele egy asztalhoz. Papp Laci bácsi 1988-ban egyszer már kitiltotta a sportágból, most is ez lett volna a megérdemelt büntetése – ehelyett az őt megbuktató Erdei első intézkedéseként tiszteletbeli elnökké nevezte ki utánam.

Hogy miért, milyen paktum eredménye ez, azt valószínűleg soha nem tudjuk meg. Mindenesetre szégyen és gyalázat. Az, hogy milyen elnök Erdei, alkalmas vagy sem a feladatra, még a vak is látja. Tévedés ne essék: bár mélyen megsértett a sportágam, de tiszta lelkiismerettel elfogadom, hogy az egyéniségem, nyíltságom és gerincességem miatt nincs helyem a szélhámosak között.

Ha majd egyszer a sportágam hajlandó a múlttal való szembenézésre, a bűnösök megnevezésére és kiebrudalására, ha képes az alapokig lerombolni és újraépíteni mindent, akkor ebben nagy örömmel segítek, számíthat rám a magyar ökölvívás.

Hozzászólások

Kövess minket a legfrissebb sportos trendekért és inspirációkért a Facebookon is.