KIGYULLADT A PÁRIZSI NOTRE-DAME tetőszerkezete. Az anyagi és eszmei kár jelentős. A tűz okát még vizsgálják. Ereklyék nem vesztek oda, mert a katedrálist előkészítették a restaurálásra, de az orgona megsérült, kóruspadok égtek el.

Lángoló katedrális

ANÁRKH – vagyis végzet. Görög szó. Mielőtt Victor Hugo közreadta volna A párizsi Notre-Dame című regényét, a könyv előszavában megemlíti a végzetet. Állítólag egyszer ezt a kézzel írt szót látta az egyik torony homályos zugában, ami később eltűnt a falról. A francia író 1831 februárjában így írt erről (Antal László fordításában): „Eltűnt az a szó is a templom faláról, s meglehet, hamarosan eltűnik a föld színéről maga a templom is.”

Ez persze csak írói fordulat, de a végzettel mindig illik óvatosan bánni. És nem azért, mert 2019. április 15-én este kigyulladt és leégett a párizsi Notre-Dame tetőszerkezete, ledőlt az épület Huszártornya, és nem túlzás, de emberek milliárdjai nézték vagy olvasták megrendülve a katedrális tragédiáját, hanem azért, mert Victor Hugo mindig is ámulva tekintett a múlt építészeti örökségére, különösen a gótika remek példányára, a párizsi Notre-Dame-ra. Ő tudta, hogy amit az ember egyszer megépített, azt idővel a természet – legyen az emberi vagy isten által teremtett – visszaveszi. Különösen úgy, ahogyan azt Hugo megírta, hogy ember és idő folyamatosan pusztította – mert „az idő vak, az ember ostoba”; és az idő bűnrészessége ráadásul jóval csekélyebb az emberénél.

A pusztítás mindig akkor a legfájóbb, ha hirtelen és látványosan érkezik. Arról nem is szólva, hogy milyen történelmi korban és milyen társadalmi hangulatban. Franciaországban hónapok óta tart az úgynevezett sárga mellényesek mozgalmának akciósorozata: eredetileg az üzemanyag árának emelése miatt tiltakozva vonultak utcára, de idővel úgy látták jónak, hogy talán a jelenlegi hatalmi, politikai elitet is elzavarhatják. Európa ugyanakkor választásra is készül, a nemzetállamok polgárai arról dönthetnek, kik képviseljék őket az uniós döntéshozatalban, törvény- és szabályalkotásban, és a választási kampány témái közül messze kiemelkedik a migráció, a bevándorlás ügye, valamint az ehhez kapcsolódó vallási, ideológiai és szociális elosztások kérdése. Vagyis az, mivé váljon Európa a jövőben, az milyen következményekkel járjon, és legfőképpen ki és miből fizesse meg az árát. Ebben a nem éppen nyugodt légkörben, amelyben a keletről és délről érkező, évek, évtizedek óta tartó, ám mostanában felgyorsuló menekültáradat következtében maga Európa is kettészakadni látszik, de Franciaország – köszönhetően történelmének – már sok-sok éve a multikulturális társadalom rendje szerint működik, hol emberségesebben, hol kirekesztőbben, kigyulladt Párizs és a keresztény világ egyik legszentebb és legrégibb temploma. És nem sokkal azután, hogy a párizsi Notre-Dame felújításra váró tetőszerkezetében felcsaptak a lángok, az égő katedrális láttán az emberek lelkében felgyulladt minden félelemtől és féltéstől szunnyadó parázs. Az utcán emberek rogytak térdre, kezüket imára kulcsolták, szentséges dalokkal töltötték meg az égbe szálló füstöt és hamut, nem mintha a lángok ettől kihunytak volna, de ha létezik teremtés, márpedig az életet látva, tele érzelmeivel és tárgyaival, akkor miért ne lehetne úgy, hogy a gondolat és az ima ereje kioltja a lángokat, de legalábbis reménnyel tölti meg a hitre vágyó lelkeket. Másokból viszont előtört a rettegés, a gyűlölet, mert úgy hiszik vagy csak úgy magyarázzák, hogy ez valami égi jel, de legalábbis büntetés, mert az nem lehet, hogy Párizsban Isten háza éppen a keresztények legnagyobb ünnepe, húsvét előtt, nagyhétfőn borul lángba. De ezért nem lehet kárhoztatni egyetlen lelket sem, mert az emberben lakozó rettegés és rémület legtöbbször a szeretet hiánya, de legalábbis az utána való vágyakozás állapota, ami idővel a felismerés, a megértés és az elfogadás erejével alakítható. Éppen úgy, ahogyan a megsebzett templom teste is újjáépíthető, gyógyítható.

Emmanuel Macron francia köztársasági elnök a tragédia estéjén éppen a sárga mellényesek miatt intézett volna néhány szót a franciákhoz (jelentős nyugdíjkiegészítésre készül azok számára, akik kétezer euró – mintegy 600 ezer forint – alatt kapnak nyugdíjat), de látva a pusztítást a Szajna partján, a Notre-Dame égő tetejét, ezt mondta: „Ez az egész nemzetnek megrázó. Együttérzek minden katolikussal és minden franciával. Mint minden honfitársamnak, nekem is szomorú azt látni, hogy lángok mardosnak minket.” Majd azt is megígérte, hogy közös erővel öt év alatt újjáépítik a katedrálist. Öt év nem sok idő, a francia tűzoltók, építészek és statikusok bizonyosan nem szabtak volna ilyen rövid határidőt egy ekkora mértékű tűzvész ismeretében. A kivezényelt tűzoltók parancsnoka szerint ugyanis nem sok kellett ahhoz, hogy ne csupán a tetőszerkezet és a Huszártorony semmisüljön meg, hanem maga az épület is. Ez ugyanis egyszerű fizika: a tűz felmelegíti a követ, amiből a falak épültek, a víz pedig, amellyel a tüzet oltják, lehűti a követ. Az átizzott tartószerkezet statikai tulajdonságai megváltoznak, ezért van az, hogy a kő hiába nem ég el a tűzben, szerkezete, illesztése tágul, meggyengül, majd beomlik. A francia tűzoltóknak a tartószerkezet hűtésével ezt sikerült megakadályozniuk, de hogy milyen terhet és hogyan bírnak el ezt követően, ahhoz vizsgálatokra, és ha kell, szerkezeti megerősítésre lesz szükség. A franciáknak arra biztosan nem kell gondolniuk, hogy miből újítsák meg az 1905-től állami tulajdonban lévő katedrálist, hiszen a világ szinte minden tájáról érkeznek a felajánlások. Szeged városa például az elsők között küldött tízezer eurót (mintegy hárommillió forint), és indított el ezzel együtt adománygyűjtést a helyreállításra. A Tisza-parti város így jelezte, soha nem felejti el, hogy a 140 évvel ezelőtti nagy árvíz idején Párizs is segítséget nyújtott Szeged újjáépítéséhez. Szeged példáját azóta több magyar település is követi, Székesfehérvár például ezekkel a szavakkal ajánlott 10 ezer eurót: „Ha van város, amely átérzi egy katedrális elvesztésének tragédiáját, az Székesfehérvár. A keresztény magyar nemzet bölcsője a történelem viharai okán ma már csak – bár reményeink szerint nem örökké – romjaiban létezik.” Debrecen pedig, a magyar protestantizmus egykori fellegvára, amiért nevezik kálvinista Rómának is, 30 ezer eurót küld a párizsi Notre-Dame újjáépítésére. Becslések szerint legkevesebb egymilliárd eurós a kár, de az egyéni adományok és felajánlások olyan tempóban érkeznek Párizsba, hogy nem kétséges, a végén annyi összegyűlik majd – csak a tragédia másnapján délre már félmilliárd euró –, hogy abból egy vadonatúj templomot is fel lehetne építeni.

Öt év, amit Macron elnök ígért, nem sok idő, addig ideiglenes templomot is terveznek a katedrális elé, de az ötöt alighanem kettővel-hárommal is szorozhatjuk. Ha pedig onnan nézzük, hogy a párizsi Notre-Dame mintegy kétszáz évig épült, és igazából mindig újítottak, fejlesztettek rajta valamit, valójában nem történik más, mint hogy – a tűzvész ellenére is – folytatódik a katedrális építése. Alapkövét egy jóval korábban épült templom helyére rakták le a Szajna közepén álló szigeten. Az ok az volt, hogy a városiasodás következtében egyre több ember érkezett Párizsba, és a régi templom kicsinek bizonyult. A város akkori püspöke, Maurice de Sully Szűz Mária tiszteletére 1160-ban határozta el, hogy új templomot épít, innen a katedrális elnevezése: Mi Asszonyunk, vagyis Notre-Dame. Az alapkövet 1163-ban az a III. Sándor pápa rakta le, aki az itáliai belső háborúk miatt kénytelen volt elmenekülni hazájából, és amikor a franciák földjére lépett, a korabeli krónikák szerint még egy muszlim követ is térdet hajtott előtte, így tisztelegve a római katolikus egyházfő kiemelkedő személyisége előtt. S bár a katedrális a maga korában messze túlszárnyalt minden elképzelhetőt, hiszen a gótika az ég felé törő tereivel, színes rózsaüvegeivel, a beszűrődő fénnyel éppen ember és isten kapcsolatában nyújt és nyújtott maradandó élményt, a fényés hanghatásoknak köszönhetően pedig még azok is érzik a szentély erejét, akik talán más istenekhez fohászkodnak vagy maguk is csupán keresők. De túl szép volna azt írni, hogy a Notre-Dame története mentes az emberiség történetétől. Merthogy hiába építették isten házának, a katedrális élete csakis a hétköznapi emberek, nemesek és arisztokraták, uralkodók és egyházi személyek, művészek és tudósok sorsának tükrében értelmezhető. A francia vallásháborúk idején a hugenották például ledöntötték néhány szobrát, de a dühös polgárok ugyanígy romboltak az 1789-es forradalom idején, sőt az épületet megfosztották katedrális jellegétől is, és azt mondták, jó lesz raktárnak. Amikor pedig Victor Hugo 1831-ben befejezte A párizsi Notre-Dame című regényét, már olyannyira felújításra szorult, hogy az utókor hálával emlegeti a francia író nevét, aki művével felhívta a figyelmet a katedrális állapotára – ezt követően indult meg az épület több mint huszonöt évig, 1878-ig tartó felújítása. Szűk száz évvel később a katedrálisról lemosták a történelem porát, majd megindult a sorozatos renoválás. Ez zajlott most is, 2019 tavaszán, amikor eddig ismeretlen okok miatt kigyulladt a tetőszerkezet, és a Notre-Dame elszenvedte történetének talán legnagyobb tragédiáját. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy a ledőlő Huszártorony 16 szobrát (12 apostol és négy evangelista) korábban elszállították, így csupán a mitikus lényeket ábrázoló szobrok, vízköpők tudják, mert látták, hogyan is keletkezett a tűz a tetőtérben.

Victor Hugo A párizsi Notre-Dame lapjain megírta már a katedrális lángolását, Quasimodo, a toronyőr tombolását: „A legfölső galériából, a középső nagy ablakrózsa fölött hatalmas láng csapott fel, szikraörvényt hányva a két torony közé; a szilaj, zabolátlan, hatalmas láng foszlányait a füsttel együtt el-elkapta a szél. A láng tövében, a sötét mellvéd alatt, amelynek lóhereívei tűzvörösre gyúltak, két szörnypofájú vízköpő okádta szakadatlanul ezt az égő patakot, amelynek zuhataga ezüstösen vált ki az alsó homlokzat sötét hátteréből.” De Hugo nem a Notre-Dame végzetét jósolta, hanem az emberekben szunnyadó gonoszság éledését. Mert az emberiség végzetét aligha a jóság és boldogság okozza. A Notre-Dame mostani tragédiája pedig rávilágít valami nagyon fontos dologra: az értékeket, legyenek azok emberiek vagy isteniek, a legtöbben csak akkor látják meg, ha már elveszítették. Lám, még egy lángoló katedrális is képes arra, hogy rávilágítson e felismerés fontosságára.

FOTÓ: SHUTTERSTOCK, LUDOVIC MARIN, AFP, ERIC FEFERBERG, AFP, CRAIG EASTON, ROBERT HARDING

Kövess minket a legfrissebb sportos trendekért és inspirációkért a Facebookon is.