A magyar kultúra napját 1989 óta ünnepeljük meg január 22-én, annak emlékére, hogy Kölcsey Ferenc 1823-ban ezen a napon tisztázta le és jelölte meg dátummal Szatmárcsekén a Himnusz kéziratát. Ciki-e ma verset mondani? Jó irány-e a Harry Potter? Hábermann Lívia határozott válaszokkal bír napjaink kihívásaira, hiszen színészként építi, műsorvezetőként közvetíti kultúránkat, drámapedagógusként pedig „kultúrafogyasztásra” is neveli a gyerekeket.

Legfontosabb a gyermeki kíváncsiság megőrzése

Engedjen meg egy személyes emléket önről: évekkel ezelőtt az egyik nyílt drámafoglalkozásán a tíz év körüli tanítványai azt játszották el szavak nélkül, rendkívül kreatívan, szellemesen, hogy kibontják a karácsonyi díszdobozt, és benne a legvágyottabb ajándékot találják.

Egy kisfiú kivételével – aki kutyát szeretett volna – minden gyerek képzeletben a legszuperebb mobiltelefont kapta. A szülők sorra sápadtak, míg ön könnyedén továbblendítette a játékot.

– Talán ilyen töménységben kicsit sokkoló lehetett a szülőknek ez az egyébként csipetnyi kortünet. Tisztában vagyok a jelenséggel, hogy a mai gyerekek számára a mobiltelefon jelenti a levegőt. Mindig őszintén beismerem nekik: én is mobilozom időnként, töltöttem le – igaz, hogy logikai, fejlesztő – játékokat, nincs ezzel semmi gond, mindössze a megfelelő helyét és idejét kell megtalálni.

Töretlenül hiszek abban, hogy nem elvenni kell tőlük, hanem a választás lehetőségét felkínálni, egy másik opciót érdekessé tenni. Ennek felelőssége a felnőttek vállát kell nyomja. Bizony, ehhez nekik is fejleszteniük kell a fantáziájukat, hogy legyenek ötleteik, impulzusaik a gyermekeik számára.

A történetnél maradva, engem ebben nem a mobiltelefon ragadott meg, hanem amit ön is látott: ezek a gyerekek egy drámaszakkörös csapat, egy közösség részeként kreatívan, szellemesen játszottak. És addig nem otthon, az ágyon elterülve a kütyüjüket nyomogatták! Annyiféle probléma felszínre tud bukkanni egy-egy foglalkozáson, ami nyomasztja őket!

Kérem, mondjon egy példát!

– A gyerekek gyakran panaszkodnak az iskolára, pláne hajlamosak egy fizikadolgozat előtt! Szoktam mondani nekik, hogy a „nemszeretem” tantárgyak ugyan­olyan fontosak, mint a kedvencek; az iskola ugyanis hasonlít egy ruhaboltra, ahol sorra felpróbálhatjuk a farmereket, a szoknyákat, a blúzokat, a pulóvereket, és megnézzük, hogy mi áll jól nekünk. Ezt mi felnőttként útkeresésnek hívjuk.

Anno az ön „ruhapróbája” hogy sikerült?

– Hosszú, kacskaringós úton érkeztem meg ide, ahol ma tartok. Szemüveges és pufi, ­emiatt is zárkózott kamasz voltam, ezért a szüleim törték a fejüket, hogyan lehetne kinyitni engem – ilyen megfontolásból kerültem Földessy Margit színjátékstúdiójába, ahol aztán később tíz évig drámapedagógus-asszisztensként foglalkoztam gyerekekkel.

Elkezdtek filmekbe, színházakba hívni; szabad­úszó színész lettem, de mellette civil állást is vállaltam; elvégeztem angolul egy üzleti főiskolát és a Színművészeti Egyetemet; tanultam nyelveket és pszichológiát – sokáig kerestem a helyemet, ez a későn érés hozta meg számomra a bizonyosságot. A színművészet az én utam.

Ehhez képest most is három nagy pilléren nyugszik az élete: színésznő, műsorvezető és drámapedagógus.

– Büszkén mondom, hogy most több nagyszerű, elhivatott csapathoz tartozom: a Magyar Televízió oktatási, ismeretterjesztő és kulturális csatornájához, valamint a Magyar Színházhoz. Az említett három hivatás egy fontos találkozási ponton egyesül az életemben, amire a legjobban az M5 csatorna szlo­genje illik: „Minden, ami érték”.

Nincs könnyű dolga! Ebben a korban, amikor egy kereskedelmi csatorna bugyuta vetélkedője sokkal több nézőt vonz a képernyő elé, mint egy kulturális műsor vagy egy színdarab, értéket adni, közvetíteni szinte szélmalomharc.

– Kérdezze meg Don Quijotét, reménytelennek érzi-e a küzdelmét! Én komoly értékrendet kaptam otthon a szüleimtől, ezt vittem tovább szellemi örökségként, és adom át magam is a gyerekeknek, akikkel foglalkozom.

Hábermann Lívia. Fotó: Zih Zsolt, MTVA

A kultúra napja előtt beszélgetünk; ez számomra egy ünnepnap, amikor talán a hétköznapoknál nagyobb figyelmet szentelünk évezredes hagyományainknak, gyökereinknek. A Kult´30 – Az értékes félóra műsorvezetőjeként látom csak igazán, hogy a magyar kultúra egy kimeríthetetlen kívánságkút, amiben egészen biztosan mindenki megtalálja a saját szájízére valót.

Ünneprontó leszek: az ilyenkor rendhagyó iskolai szavalóversenyre idén először nem jelentkezett a tízéves lányom, és a negyedik osztályból senki; azt mondja, már ciki. Beszélgettünk erről, hiába. Nem erőltettem.

– Nagyon nehéz döntés lehet ez, szülőnek és gyereknek egyaránt. Türelemmel meg kell várni, amíg elmúlik a „cikiség”-érzés, és segíteni, hogy egy gyerek később ki merjen majd állni a saját értékei mellett, tudjon nemet mondani az értéktelenségre. Na, ehhez kell egy bizonyos szellemi-érzelmi védőháló, amit otthonról hoz a gyerek.

Erről az a vita jut eszembe, amely újra és újra fellángol Lackfi János Fiúk dala című verse körül, ami az egyik negyedik osztályos tankönyvben is szerepel.

Az M5 honlapján is olvastam, hogy a József Attila-díjas költőt a közösségi médiában szülői kritikák érték azért, mert a fiúk-lányok ősidők óta tartó csúfolkodásáról durván fogalmaz. Míg mások úgy vélik, ez csupán szellemes, ironikus élcelődés. Vagyis szülő és szülő védőhálója közt óriási nézetkülönbség van. Hol lakik az igazság?!

– Én végtelenül örülök annak, ha az emberek verseket olvasnak és vitatkoznak róla, pró és kontra! Maga Lackfi is úgy reagált a kommentáradatra, hogy íme, a mai vers él és hat. A kérdésére válaszolva: a kultúra fogyasztását, értelmezését meg lehet és meg kell tanulni.

A gyerekek pedig rendkívül nyitottak, fogékonyak. Egyébként megdöbbentő számomra, hogy mennyire nem vagy keveset olvasnak. Úgyhogy én Romhányi-verseket adtam a kezükbe, és támogatom, hogy olvassák a Harry Pottert; hisz az a legfontosabb, hogy kapjanak rá az olvasás ízére, hogy élvezettel habzsolják a lapokat, hogy a könyvek fel tudják venni a versenyt – még ha csak ideig-óráig is – a mobiltelefonnal.

A témához tartozik a Magyar Színház pedagó­giai programja is: a foglalkozások célja, hogy fiatal nézőink az előadások után együtt beszélgetve, továbbgondolva, elmélyülve dolgozzák fel az élményt.

Például a Valahol Európában egy fantasztikus előadás, ami egy háborús élethelyzetről szól – a mai gyerekek szerencsére ezt nem élték át, ám a foglalkozáson jobban megérthetik.

– Amikor Szabó István 2012-ben filmet forgatott Szabó Magda Az ajtó című regényéből, ön nem csupán színésznőként kapott lehetőséget, hanem a rendező kérésére az Emerenc szerepét alakító Helen Mirren személyi asszisztense volt. Milyennek találta fiatal kollégaként „közelről” az Oscar-díjas brit színésznőt?

– A tartás és a kedvesség lenyűgöző párosítása egyesül a személyiségében. Nincsenek sztárallűrjei, mindenki iránt tisztelettel volt. Túlzás nélkül mondom, hogy mindenki szerette őt. Mai napig példaként emlegetem, többek között a felkészültségét: utánanézett a regény történelmi hátterének, minden részletre ügyelt.

Az egyik ruhapróbán azt javasolta, hogy kicsit tömjék ki a felsőtestét, mert szerinte túl törékeny a filmbeli erős asszonyhoz képest, aki az egész életét keményen a két kezével végigdolgozta. Helen mellett azt éreztem, hogy folyton szembejön az emberrel valami megismernivaló, valami tanulnivaló.

Egyébként is azt vallom, hogy az élet állandó körforgásban van. Ahogy a test változik, úgy a lélek is más lesz – a vágyak, álmok, igények, ambíciók, kapcsolatok, körülmények és események hatására. Imádom Márai Sándort, ez az idézet pont idekívánkozik: „Önmagunk megismerése a legnagyobb utazás, a legfélelmetesebb felfedezés, a legtanulságosabb találkozás.”

– Láthatóan szépen halad a felfedező úton.

– A gyermeki kíváncsiságot értékként őrzöm, fenntartom magamban. Ha már kultúra napja, akkor ide válaszul ez a Pilinszky-vers illik: „Kimondhatatlan jól van, ami van. / Minden tetőről látni a napot.”

Hozzászólások

Kövess minket a legfrissebb sportos trendekért és inspirációkért a Facebookon is.