Levél, haza

„Megy a vonat Belényesre, Ripeg-ropog a kereke, Az van az oldalára írva, Hogy nem szabadulok meg soha…” Talán ezt a nótát fújták száz éve a hadba vonuló tenkei bakák is, köztük Orbán Károly, az Árpád utca 515-ös szám alól, akiről addig semmit nem tudtam, míg kezembe nem került dr. Kemény Gyula katonaorvos első világháborús naplója. Kemény Gyula Zala megyében született 1884-ben, a budapesti orvostudományi egyetem elvégzése után 1910-ben avatták doktorrá. Katonaorvosi ösztöndíjas volt, a diploma megszerzése után is maradt a seregben. A nagyváradi 37. közös gyalogezredhez 1914 tavaszán került, velük ment a frontra is. Végigharcolta a világháborút, halált megvető bátorságáért, odaadó gyógyító munkájáért számtalan elismerésben részesült, megkapta az egyik legmagasabb kitüntetést, a Ferenc József-rend lovagkeresztjét is.

A doberdói fennsíkon és az isonzói csaták poklában ceruzával papírra vetett sorait 1915 őszétől, nem sokkal korai halála előtt a nagyváradi ezrednél katonatársára és legjobb barátjára, Hary Józsefre bízta, aki a számára is legtragikusabb részeket legépelte, és a második világégés idején igyekezett azokat megóvni. Az ő halála után a legépelt kéziratot unokája őrizte, majd a rendszerváltás után felajánlotta a Nagy Háború Kutatásért Közhasznú Alapítványnak. A napló így került fel a mindenki által hozzáférhető Nagy Háború blogra.

Két éve hosszabb riportot írtam az 1915 júniusában kezdődő és 1917 őszéig tartó véres isonzói csatákról. Akkor bukkantam az említett blogra és a naplóra. Hátborzongató élmény volt olvasni a szenvedéseket megörökítő történeteket, de talán egyik sem volt olyan megindító, mint az 1916 júniusában papírra vetett sorok: „9-én reggel rettenetes dörejekre ébredünk. Felettünk 200 lépésre robbannak az ellenség gránátjai. Minden percben várjuk, hogy belénk üt. Ha csak egy centiméterrel jobbra céloznak, oda vagyunk…. Úgy 10 óra körül egy gránátdarab fején találja Orbán Károly őrvezetőt (…) feleséges ember. Most itt hörög mellettünk, mindent megpróbálok vele. Zsebében egy elavult erszény, benne papírba csomagolva van 10 korona. A  szerencsétlen tán érezte szomorú sorsát, mert a papírra, amibe a 10 korona be van csomagolva, a következők vannak írva: »Orbán István Bihar megye, Tenke, Árpád u. házszám 515. fija Orbán Károly. Kedves barátom írd meg haza a szüleimnek, feleségem Orbán Zsuzsika.«” A napló e sorokkal folytatódik: „Most én lettem a kedves barátom. A társai szerint mindig csak a gránátoktól félt, ez is lett a vége. A zsebében levelezőlapok a feleségétől. Egyiken írja, hogy otthon egészségesek (…) hogy a gyermek nagyon rossz, nem akar aludni, csak dalolni stb. Ma már az anya sírni, s a gyermek tovább is boldog tudatlanságban dalolni fog, míg apja elnémulva örökre itt nyugszik az olasz határán a Sleme csúcs tövében, közel oda, ahol halálos sérülését a bal halántékán kapta.”

Sajnos Kemény doktor a továbbiakban nem ír többet Orbán Károlyról semmit, ami érthető, hiszen aratott mellette a halál. Az is csoda, hogy megemlékezett egy halálesetről. Minden bizonnyal ezt is a honvéd zubbonyzsebében talált levélnek és az abba bugyolált tíz koronának köszönhetjük. Engem pedig nem hagyott nyugton Orbán Károly sorsa. Pontosabban levelének, és a mai értékét tekintve nagyjából tízezer forintnak megfelelő tíz korona sorsa.

Először is meg kellett tudnom, hogy emlékszik-e még valaki Tenkén az Orbán családra. A reménybeli rokonok talán elirányítanak az Árpád utca 515. szám alá, ahol a szomszédok útba igazítanak. Tenkén senkit nem ismertem, ezért felhívtam Budapesten az egyik legnevesebb magyar kartográfus ismerősömet, segítsen kideríteni, merre lehetett Tenkén az Árpád utca. Kisvártatva megjött a válasz: nem tudnak segíteni, nem lelnek semmiféle adatot. Amit talán az is magyaráz, hogy 1940-ben, mikor Észak-Erdély visszatért az anyaországhoz, Tenke a románoknál maradt, akik nem bántak jól a magyar iratokkal. Később, egy Kolozsvár melletti vásárban összeismerkedtem egy Tenke melletti magyar faluból származó kereskedővel, aki megígérte, kideríti, mi lett a levél és az Orbán család sorsa. Hamarosan telefonált is: baj van. Tenkén ugyanis minden harmadik ember Orbán, lehetetlen köztük kiigazodni. De azért próbálkozik. Fél év után adta fel. Már-már én is, amikor most a tavaszon a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetemen járva összebarátkoztam dr. Győrbíró András adjunktussal, aki megígérte, hogy kiterjedt baráti köre, valamint tanítványai segítségével megpróbál közelebb vinni a megoldáshoz. Nemsokára jött is a válasz: az egykori Árpád utca a református templom utcája, ma Avram Janku nevét viseli.

Így jutottunk el végül Tenkére, ahol egy vasárnap délelőtt, magyar idő szerint tíz órakor a református templom előtt próbáljuk szóra bírni az idősebbeket. Tenke ma ötezer lelkes település. A nagy háború kitörésekor még színmagyar volt, de magyarok ma már csak nyolcszázan vannak. Helyüket elfoglalták a románok. A település szélén jelentős cigány kolónia is kialakult, ma már többen vannak, mint a magyarok. A község belsejét hatalmas, pár tízéves ortodox templom uralja. Előtte valami emlékmű áll, a betonkockákon két gyerek ugrándozik. Nagyanyjuk, sokszoknyás cigány asszony a kerítésnek dűlve figyeli őket. Meglepően jó magyarsággal igazít el bennünket a református templomhoz. Itt található a község ősi magja, utcáját a magyarok ma is Nagy utcának hívják. Hadba vonulása előtt valahol errefelé élhetett Orbán Károly őrvezető is, akiről indulásunk előtt megtudtunk egy fontos információt. A budapesti Hadtörténelmi Levéltár igazgatója, dr. Bonhardt Attila ezredes ugyanis kérésünkre levelet küldött a szerkesztőségünkbe. Sajnálattal közölte, hogy „az 1850 és 1900 között született magyarországi legénységi állományú katonák katonai anyakönyvi lapjai a II. világháború idején megsemmisültek. A levéltárban rendelkezésre álló veszteségi adatbázis szerint azonban Orbán Károly (1890. Tenke) a cs. és kir. kecskeméti 37. gyalogezred 15. századának gyalogos címzetes őrvezetőjeként 1915. jún. 9-én gránáttalálattól fejsérülést szenvedve az isonzói hadszíntéren lévő Nova Planina-magaslaton hősi halált halt. Temetésére még aznap sor került.” A levéltár mellékelte a halotti anyakönyvi bejegyzés másolatát, de a keresett Árpád utcát nem tudta beazonosítani.

Tenkén javában tart az istentisztelet, amikor a templomba lépünk. Hatalmas, neogótikus hajó, a padokban velünk együtt negyvenegy hívet számolunk. Berke Sándor tiszteletes hirdeti az igét, magyar nyelvű prédikációját német és holland vendégei tiszteletére időről időre németül is összefoglalja. A szeretet, azon belül is a szülőföld szeretetének erejéről és fontosságáról beszél, s mivel közel vagyunk a gyászos trianoni évfordulóhoz, arról is megemlékezik. Egy romániai lelkészi konferencián, a nap végén szándékosan egy román ortodox pópa zakóját vette fel, aki korábban lelkesen szónokolt a trianoni döntés mellett. A pópa nem hagyta szó nélkül elveszni látszó kisujjasát, figyelmeztette a magyar lelkészt, hogy az ő zakójában akar távozni. Mire Berke Sándor szelíden csak ennyit mondott: „Tudom. De ez a jobb kabát…” A román pópa meghökkent, de megértette a célzást.

Az istentisztelet után a férfiak a parókia kertjében gyülekeznek. Itt találkozunk a tiszteletessel is, akinek feszes a programja: ma még négy helyen kell szolgálnia. De amint megtudja, miért jöttünk, nyomban híveihez fordul, tud-e valaki valamit az Orbán családról. Ám a történet olyan régi, és annyi változás ment át Tenkén az elmúlt száz évben, iszonyatosan gyors volt a kivándorlás, hogy reménytelennek tartják a nyomozást. Berke Sándor pontokba foglalja a sorsfordító éveket. A háború előtt Tenkéről huszonöt család ment ki Amerikába, kettő jött vissza. Trianon után a két magyar lelkész kivételével szinte a teljes magyar értelmiség elmenekült a románok elől Magyarországra, majd miután 1940- ben, a második bécsi döntés értelmében Tenke maradt a románoknál, ötszáz fiatal tenkei ment át Magyarországra, és a háború után csupán heten tértek haza. Az 1956-os magyarországi forradalom után, 1960- ban sokan az erőszakos kollektivizálás miatt hagyták el a községet, mentek Nagyváradra, Temesvárra, Kolozsvárra, valamint a Petrozsény környéki bányavidékre. Ami pedig a reformátusokat illeti: számuk 1960- ban még 1660 volt, 1970-ben már csak 750. Ma pedig 372.

Lehorgasztott fejjel hallgatjuk a tiszteletes úr szavait, akit tősgyökeres tenkei polgárként és lelki vezetőként kétszeresen is sújt a magyarság tragikus fogyása. Valamikor három nagy család, a Köteles, a Berke és az Orbán família alkotta a községet. Ma is ők vannak a legtöbben. Közülük M. Köteles Péter és Orbán Péter is beszélget velünk, de nem tudnak semmit a mi Orbán Károlyunkról. A Nagy utcán megszólított emberek is csak fejüket rázzák, így már-már azt gondoljuk, hiába jöttünk Tenkére, amikor telefonál a tiszteletes asszony: menjünk vissza a parókiára, találtak valamit. A lelkészi hivatalban az asztalon sorakoznak a vaskos anyakönyvek, egyikük nyitva áll 1914 márciusánál. S mit látunk? Gyöngybetűkkel Kassay Béla akkori lelkész bejegyzését: 1914. március 25-én egybekelt az akkor huszonöt éves Orbán Károly és a huszonegy éves Orbán Zsuzsa. A következő bejegyzés már azt tartalmazza, hogy 1915. február 3-án megszületett fiuk, Károly, aki 1927. június 19-én konfirmált a tenkei református templomban.

Itt azonban megszakadtak a nyomok. Anya és fia később elköltözhettek a faluból. Talán éppen Belényesre, ahová Orbán Károly is vonatozott, amelynek az volt az oldalára írva, hogy „nem szabadulok meg soha”. Szegény nem is szabadult. Ott alussza örök álmát az Isonzó fölötti sziklák alatt. Levelének sorsát sem sikerült kideríteni, de legalább annyit elértünk, hogy száz év után újból beszéltek róla Tenkén.