Ló, lovas, lovasnemzet (1.)

Ma ugyan már nem járunk lovon – mint ahogy azt a vasfüggöny leomlása előtt tengerentúli ismerőseim feltételezték –, ám a lovak mégis fontos részei maradtak a kultúránknak. Bár Magyarország sokat megtesz azért, hogy végre megszabaduljon a kizárólagos Piroska-puszta-gulyás-csikós képtől, azért a lovasturizmus, a túralovaglás vagy a ménesbemutatók nélkül nehéz lenne elképzelni egy magyarországi túraajánlatot. Ezen nincs is mit csodálkozni, hiszen az elmúlt 2000 évünk a lovak vonzásában telt.

Őseink, akik harcos lovas népként érkeztek több mint ezer éve a Kárpát-medencébe, nemcsak maguk mellé temettették lovaikat, de hitükben, kultuszaikban is központi helyet adtak nekik. A honfoglalás után még évtizedekig a lovak hátáról riogatták Európát, hiszen olyat tudtak, amit más nem: a lovon vágtatva hátrafelé nyilazni, a ló hátán szablyát, fokost használni. A rettegésben tartott, rémületbe fagyott Európa pedig szállóigévé ismételte a fohászait: „a magyarok nyilaitól ments meg, Uram, minket”. Ugyancsak a lovakhoz kötődik egyik legelterjedtebb legendánk a nyereg alatt puhított húsokról, amelyet őseink állítólag így készítettek elő a sütésre. Bár azóta sokszor és sokan cáfolták, hogy az izzadt, tajtékos állatokról bárki szívesen megette volna a húst – sokkal inkább a kisebesedett bőr kezelésére alkalmazhatták –, a nyereg alatt puhított hús legendája már velünk marad, kalandos és dicsőséges múltunk bizonyítékaként.

Aztán véget ért a kalandozások kora, jurtás őseink házakba, lovaik pedig istállókba költöztek, ám így is „lovas nemzet” maradtunk.  Az első huszárról már 1400 körül beszámolnak a régi iratok, ő az a vitéz, aki páncél nélkül száll szembe az ellennel a lova hátán. Utoljára pedig a második világháborúból hallunk róluk, amikor már tankokkal és modern fegyverrel viaskodnak – ám a szemtanúk szerint bátorságuk mit sem változott a közben eltelt 500 év alatt.

A puszták ugyancsak fontos lovas alakjai a betyárok voltak, valamikor a XIX. században, akik amolyan magyar Robin Hoodként fosztogatták a gazdagokat. Hogy mennyire voltak hősök vagy mennyire gazemberek, azt már nehéz eldönteni, tény azonban, hogy sokan közülük már életükben romantikus hősökké magasodtak.

Nem lehet teljes a sor azok nélkül a sportolók nélkül sem, akik ugyancsak magyarként és ugyancsak a lovakkal kapcsolatban adtak valami fontosat a világnak. Mindenekelőtt itt a fogathajtás, ahol a magyaroknak tucatnyinál is több világbajnoki címük van. Vagy Széchenyi Dénes gróf, aki Kégl Károllyal lefektette a modern díjugratás elveit. Vagy Némethy Bertalan, akit a világ legeredményesebb lovas edzőjének választottak. Vagy… a sort még nagyon sokáig lehetne folytatni.

Ám ahhoz, hogy a magyar lovasok ilyen hírt szerezzenek a világban, szükség volt azokra a nagyszerű állatokra is, amelyek a magyar ménesbirtokokon nemcsak névadói, de alapítói is voltak számos gyönyörű fajtának, mint amilyen például a bábolnai shagya arab fajta vagy a hortobágyi nóniusz. És meg kell emlékeznünk azokról a nagyszerű lovakról, amelyek azóta legendává váltak, mint például a Kincsem vagy az Imperiál, akik igaz, hogy nagyon szeszélyesek voltak, de minden idők legeredményesebb magyar versenylovai lettek.

A XXI. századra eltűntek a szekerek és a hintók, megszűnt a könnyűlovasság és nincsenek már betyárok sem. De a lovak – ki tudja hányadszor – újra reneszánszukat élik: nemcsak a turisták indulnak útnak, hogy túralovagolhassanak vagy fogatot hajthassanak, hanem az országon belül is virágzik a hagyományőrzés: lovasíjászok idézik fel nomád őseink világát és ügyességét, és modernkori huszárok fedezik fel újra nemcsak a csillogó egyenruhát, de a velejáró szellemiséget is. És persze mindannyian tartják a mondást, miszerint „lehet, hogy a kutya az ember legjobb barátja, de a ló volt az, amellyel létrehoztuk a civilizációt”.

Nagy Anna

A sorozat hamarosan folytatódik – de addig is rengeteg érdekes cikket találhat a Horizon aktuális számában.