Más szemmel a harcmezőn

Csípőre tett kézzel, mosolyogva néz az objektívbe. Jobb vállán gépfegyver, bal vállán hátizsák. Nyakában fényképezőgép lóg. A portré Vietnamban készült róla, 1970-ben. Ritka pillanat ez, hiszen nem azért ment oda, hogy ő maga pózoljon a kamera előtt. Hatalmas elszántsággal, az amerikai katonák között elvegyülve és sorstársukká válva örökítette meg az eseményeket – mindig a frontvonalban. Sosem félt. Ha félt volna, nem születnek meg azok a képei, amelyeket ma a vietnami háború leghitelesebb dokumentálásának tartanak.

Az erdélyi származású Kondor László 77 évesen is energikus, szenvedélyes. Ahogy pergeti élettörténetét, mintha egy filmet mesélne. Viszont a legdrámaibb epizódokról is képes úgy beszélni, hogy szavai életörömet sugározzanak. Először az 1956-os magyar forradalom kerül szóba. Tizennyolc éves bátyja budapesti gimnazistaként sodródott a harci eseményekkel, ő pedig a forradalom hírei hallatán kaposvári középiskolás társaival együtt lefűrészelte az iskola oromzatáról a vörös csillagot. Mindezek fényében édesapjuk jobbnak látta, ha a fiúk elhagyják az országot, mert itt nem terem számukra babér, nem lesz egyetem, ahová valaha is felveszik őket.

– Bátyámmal 1956. november végén léptük át az osztrák határt – emlékezik vissza Kondor László. – Bécs mellett, Traiskirchen menekülttáborában kötöttünk ki. Lelkesen fogadták a magyarokat, a világ szeme rajtunk volt. Számos országba lehetett továbbmenni, jelentősen felemelték a befogadottak kvótáját. Én a táborhoz legközelebbi, új-zélandi konzulátust választottam, ahol alig várakozott valaki. Gondoltam, jó lesz ott nekünk, birkapásztor mindenhol kell. Aztán nagyot fordult az életünk! Járta a hálótermeket egy jezsuita pap, olyanokat keresett, akik szeretnék befejezni a gimnáziumot. Jelentkeztünk. Hamarosan az innsbrucki Osztrák–Magyar Gimnáziumban találtuk magunkat. A testvérem érettségi után Rómába ment egy ösztöndíjjal, majd kivándorolt Amerikába, én pedig az innsbrucki egyetemen modern európai történelmet tanultam. Ekkoriban kezdett érdekelni a fotózás, autodidakta módon ismerkedtem meg vele.

Kondor László 1961-ben úgy döntött: bátyja után megy a tengerentúlra. Az emigránsoknak munkát kellett vállalniuk, ő egy Chicago melletti gyárban robotolt. Ahogy mondja: élete legszörnyűbb időszaka volt! Szeretett volna tanulni, de hiába küldött levelet a nagyobb egyetemeknek, sehonnan nem kapott választ. Végül Chicagóban felvették, ahol egy új koncepció jegyében külföldi fiatalokat toboroztak, még ösztöndíjat is adtak nekik. Így sikerült diplomát szereznie 1964-ben a nemzetközi kapcsolatok szakon. Kedvenc tanára – aki Kennedy és Johnson elnök külpolitikai tanácsadója is volt – mint titkárt foglalkoztatta maga mellett. Szabadúszóként sokat fotózott. Csőre töltött géppuskák karéjában örökítette meg például az 1968- as chicagói demokrata elnökjelölt gyűlésén kirobbant tüntetés pillanatait. Erre a fotósorozatára a tömeg védelmét ellátó rendőrök is felfigyeltek, hálásak voltak érte.

– Akkoriban érte el tetőpontját a vietnami háború, fotós szemmel is nagy kihívásnak számított. Civilként egyetlen újságnál sem kaptam megbízást, ezért önként jelentkeztem az amerikai hadseregbe, hátha ott sikerül közelebb kerülnöm a célomhoz. Huszonnyolc évesen vágtam bele. Az alapkiképzést Missouri államban tartották. Két hónap hóban, sárban, fagyban. Mindennél megrázóbb élmény volt. Összetörik az embert, majd újraépítik. Dél-Vietnamban a legnagyobb létszámú, több mint húszezer fős hadosztályhoz kerültem. Egy hét akklimatizálódás után puskát kaptunk, újabb kiképzés következett. Sárdagasztó, vagyis gyalogos lettem. Feltűnt egy srác a bázison, fényképezőgéppel a nyakában. Odamentem hozzá, mondtam, hogy fotós vagyok. Mint kiderült, az információs irodát tudósította, pár hét múlva befejeződött a szolgálata. Megörült nekem, ugyanis nem volt fényképésze, kényszerűségből maga kattintgatott. Csakhogy engem már beosztottak az egyik századhoz, megvolt a menetparancs is, méghozzá a legöldöklőbb hadszíntérre. Azért egy próbát lehetne tenni az őrnagynál, gondoltuk. Valamit mondani kellett a múltamról, Richard Daley chicagói polgármester fotósának adtam ki magam. Az „akció” sikerült, elintézték az áthelyezésemet. Ezzel talán az életemet is megmentették. És mivel később valóban én lettem Daley személyes fényképésze, utólagosan a trükk is igaznak bizonyult.

Kilenc hónap Vietnamban, teljes hadműveleti területen. Kondor László úgy fotózhatta az amerikai katonákat, ahogy külső személyek nem. Maga is egyenruhát hordott, gépfegyverrel járt, részt vett a bevetéseken. Velük élte át a legszörnyűbb tragédiákat és a legvidámabb pillanatokat. Mindig rájuk fókuszált, megszerette őket. Köztük vált amerikaivá, az állampolgárságot is a támaszponton kapta meg, egy szövetségi bíró előtt tette le az esküt.

Rokonszenvvel viseltetett a vietnami nép iránt is. Élményt jelentett számára az egzotikus táj, a sok barátságos ember, a finom konyha. „A harcmezőn lőttünk egymásra, de gyűlölet nem volt köztünk” – szögezi le a hajdani haditudósító, aki ’56- os múltja miatt hamar felfogta, milyen is az, ha egy nemzet a függetlenségéért harcol. Nyilván a vietnami katonák is tisztában voltak azzal, milyen fizikai és lelki változásokon mentek keresztül a velük farkasszemet néző amerikai egyenruhások.

– Számos végzetesnek tűnő helyzetet éltem át járőrözés vagy harc közben. Egyszer egy magyar helikopterpilóta segített ki a bajból. Mélységi felderítőként voltam odakinn, aknavetőtűz alá került a század, amelyiket támogattunk. Mindenki lapított. Végül találtam egy sokkos állapotban lévő rádióst, bejelentkeztem a készülékéről. Egy kód miatt vitába keveredtem a pilótával, és elkáromkodtam magam – magyarul. Ekkor derült ki, hogy honnan jöttünk. Meghozta az erősítést. Nélküle nem menekülhettünk volna meg. Óvakodni kellett a piócáktól, a bogaraktól, a bambuszkígyóktól. Ez utóbbit ötlépéses kígyónak hívtuk, mert ha a faágakról ráesett valakinek a vállára vagy az arcára, azt megmarta, és nem volt rá ellenszer. Az volt a mondás: ha a bambuszkígyó megmar, öt lépést tehetsz még meg, utána heveredj le a földre és méltósággal halj meg. A rossz víztől bélfertőzést lehetett kapni. Gyakori volt a malária; jégkockákkal teli kádba ültették, akinek nem ment le a láza. A monszuneső miatt állandóan izzadtunk, sótablettát szedettek velünk, hogy ne legyen izomgörcsünk. Amikor eluralkodott rajtam a reménytelenség, Petőfi verseit mondtam: „Még nyílnak a völgyben a kerti virágok...” Mindent túléltem, itt vagyok! És éjszaka sincsenek rémálmaim. Mélyre kerültek a vietnami emlékeim.

Volt még egy második „vietnami szakasz” is Kondor László életében. 1970-ben áthelyezték Hawaiira, és a Kennedy elnök által alapított DASPO (Amerikai Hadsereg Különleges Fényképészeti Hivatala) hadifotós tisztje lett, vizuális dokumentációt készített egyebek közt a Pentagon számára. Munkája során bejárta a világot. Amikor 1972-ben leszerelt, visszament Chicagóba. Felvette a kapcsolatot Richard Daley polgármester korábbról ismert sajtótitkárával, aki szívesen alkalmazta. Hat évig követte az örökmozgó Daleyt, akiről sikerült egy olyan nevetős portrét készítenie, amelyet éveken át használtak mindenhol. A fotográfus számos hírességgel találkozott, például Karol Wojtylával, Margaret Thatcherrel, Henry Kissingerrel, Leonard Bernsteinnel, Frank Sinatrával, Luciano Pavarottival. Nagy hatással volt rá Chicago építészete, külön sorozatot készített a modern épületekről, felhőkarcolókról.

Kondor László Richard Daley halála után saját stúdiót nyitott, divat-, portré- és aktfotózás mellett megélhetését reklámfotózással alapozta meg. Amikor az analóg technikát felváltotta a digitális, befejezte a fényképezést. Az már nem érdekelte. Van neki digitális gépe, de ritkán használja. Inkább kertészkedik. Amerikai feleségével, Lindával 1996-ban költöztek Magyarországra. Eleinte Budapesten laktak, majd Kapolcsra költöztek. Valóságos édent teremtettek, szépen felújított házuk teraszáról rálátni a Balatonfelvidékre.

Elhatározták, hogy a páratlan életművet, a felbecsülhetetlen értékű fotókollekciót – köztük a vietnami anyagot – valamelyik múzeumnak ajándékozzák. Rendszeresek a kiállítások is, legutóbb a kecskemétiek láthatták a fotóművész képeit. „Nem tartom magam fotóművésznek, én egyszerűen csak fényképész vagyok” – igazít ki végül szerényen.

FOTÓ: KONDOR LÁSZLÓ, © LASZLO KONDOR COLLECTION, MINDEN JOG FENNTARTVA, UJVÁRI SÁNDOR FELVÉTELE