Ha tudni akarod, hogy egy nemzet mennyire becsüli a múltját, nézd meg a temetőit – vallotta Széchenyi István. Az emberek többsége nem szeret temetőbe járni, mert ott a saját halála jut az eszébe. Walton Eszter fotográfus biztosan nem tartozik közéjük.

Másképp jelen lenni

Mindenért a gyerekek a felelősek, szám szerint hatan – röviden így összegezhetnénk az indulást. Walton Eszter ugyanis vérbeli építészdinasztiából származik (édesapja Kossuth-díjas, édesanyja többszörös Ybl-díjas, ahogy a nagybátyja is), aki maga is vitte tovább a tradíciót, ám a kisgyerekek mellett egyre nehe­zebben.

Tulajdonképpen ezért fordult a kötetlenebb fényképezés felé. Fo­tográfusiskolákban tanult, kipróbálta a műfaj szinte minden ágát, végül mégiscsak maradt az „almafa” közelében: művészi látásmódról árulkodó képeivel gyakran fordul az építészet és a természet, a környezetünk és a mindennapi életünk felé.

Amelynek szerves része a halál és a temető. Egy kiállításra készülve Walton Eszter egy ideje sokat foglalkozik a témával.

Walton Eszter. Fotó: Vajda József

Walton Eszter. Fotó: Vajda József

Vadon nőtt virág Nógrádban, a szentlőrincpusztai elhagyott temetőben. Részletek Miskolcon, a műemléki védettségű, ősi avasi református temetőben. Sombokor ága télen a Farkasréti temetőben. Gyermekek a Kozma utcai izraelita temetőben. Drégelypalánk, 2015, Kaszás Józsefné temetése, élt 96 évet…

– A legtöbb kultúrában a temetetlenség borzasztó szerencsétlenségnek számít ma is. Elhunyt szeretteinknek megadni a végtisztességet, a méltó nyughelyet, ez lehet az utolsó gesztus tőlünk, élőktől. A sírok megmutatják az ember lelkének gazdagságát.

Amióta nagyobbak a gyerekek, minden nyáron elmegyek egy távolabbi idegen városba, egyedül. Korábban ilyenkor rajzoltam, mostanában csak fényképezek. Így jártam az elmúlt években Berlinben, Párizsban, Ljubljanában, Helsinkiben, Tallinn­ban, Lisszabonban és Londonban. Sokat kutatok előtte itthon, aztán nem szállodában, hanem nagykövetségeken, művészeti akadémiákon vagy apácáknál lakom, igyekszem „beleízesülni” az ottani életbe.

Másképp jelen lenni

Egyiptomi Lisszabon. Fotó: Walton Eszter

Pont ezért a temetőt is mindig megláto­gatom. Családi sírboltok, sírkövek, sírhantok, fejfák, keresztek, szobrok, sírfeliratok. Gondozottak és elhagyottak. Élet és halál nyomai.

A márianosztrai rabtemető esetében az őrzőket és az őrzötteket egy helyre temették. A temetőt a női fegyintézet megnyitásakor, 1858-ban alakították ki az irgalmas nő­vérek a börtön szomszédságában. A rabok sírhelyét csak egy jeltelen földkupac jelezte.

A nővérek sírhantján egykor akácfa kereszt állt a rendi nevükkel. A szélben lengedező elszáradt fűszálak közt az egyforma sírhantok azt jelképezik, amit egy nővér így fogalmazott meg: „A halállal megszűnt a különbség köztük és köztünk…”

A prágai régi zsidó temetőben a mintegy 12 ezer sírhelyen több mint százezren fekszenek. Zsúfoltságának magyarázata, hogy a többi felszámolt zsidó temetőből is ide kellett hozni a sírköveket, a szűk terület miatt kénytelenek voltak több, akár 12 rétegben elhelyezni a koporsókat.

A londoni Highgate temetőben az úgynevezett Libanoni Kör fogta meg leginkább a fotográfust: a XIX. században egy százéves libanoni cédrus köré húsz családi kripta épült, amelyekben 12 koporsó fér el kétoldalt a kőpolcokon. A kovácsoltvas ajtókon a lefelé fordított fáklyák a kialudt élet jelképei.

Egyébként kultúránként változnak a szimbólumok (liliom, koszorú, borostyán, pálma, pipacs, galamb, kígyó, kavics), amelyek a gyászoló ember lelkére reflektálnak.

Másképp jelen lenni

Walton Eszter szerint a lisszaboni Örömök Temetojében nem a szomorúság uralkodik – különös, élettel teli atmoszférája van. Fotó: Walton Eszter

– Talán mind közül a lisszaboni temető hatott rám a legjobban. Mintha egy élő mediterrán kisváros ut­cáin, fehér házai közt sétáltam volna. A halál az élet természetes része, ezt üzente a Prazeres temető hangulata. A portugál elnevezés is azt jelenti, hogy az Örömök Temetője.

A halottakat nem a föld alá, hanem az élőkkel egy szintben helyezték végső nyugalomra ezekben a csaknem egyforma kriptákban, amelyek szigorú „szabályozási terv” alapján készültek, csak díszítésükben eltérők.

A kulccsal zárható bejárati ajtók üvegén át belátni a koporsókat kétoldalt tartó polcokra, a szemközti kis ablak alatt kialakított kis szentélyre a Krisztus- vagy Mária-szoborral; ide jár imádkozni a család. Ebben a temetőben is egyértelműen megnyilvánult az, amit máshol is tapasztaltam, hogy a halálhoz való hozzáállás mennyire tükrözi a közösség jellemét.

Rettegünk attól, hogy megszűnik a létünk, személyiségünk végképp megsemmisül. Ez ellene van emberi mivoltunknak, mert mindannyian magunkban hordozzuk az Örökkévalóság magját. Én is rettegek, de van egy reményem. A képekkel megpróbálom átadni az embereknek meggyőződésemet, hogy a halál nem a végső szó.

 

Tudni szeretnénk, hová megyünk

Legutóbb ősszel az Ars Sacra Fesztivál keretében nyílt kiállítás a temetőfotókból a fővárosban. Quo vadis? – ezt a címet kapta a tárlat, merthogy Walton Eszter szerint „temetőben sétálva akarva-akaratlanul is eszünkbe jut az, hogy hová és meddig mehetünk”.

Másképp jelen lenni

Drégelypalánk. Fotó: Walton Eszter

Képei megihlették Hegyi Zoltán költőt, aki haikukat írt hozzájuk (a japán költészet egyik jellegzetes versformája; rendkívül szigorú, alakilag kötött verselés – a szerk.). Ezenkívül a fotográfus a témához kapcsolódó idézeteket is választott egyházatyáktól, teológusoktól, íróktól-költőktől, Szerb Antaltól Petőfi Sándoron, Saint-Exupéryn és Maxim Gorkijon át Milan Kunderáig; ezekből idézünk néhányat.

– A halál ezért köszöntött be, és továbbra is jön, és sötétbe borít, mert az ember elfordult és elfordul az Élőtől. A halált saját végzetszerűsége erősíti meg, amely nem
hiteles létezésre ösztönöz bennünket, s emiatt a szorongástól a hazugságba menekülünk. (Olivier Clement)

Jobb a jó név, mint a jó olaj, és a halál napja, mint a születés napja.

2Jobb olyan házba menni, ahol gyászolnak, mint ahol mulatnak, mert minden embernek ez a vége, s aki él, itt elgondolkodik.

3Jobb a szomorúság, mint a nevetés, ha komoly az arc, rendben a szív. 4A bölcsek szíve abban a házban van, amelyben gyászolnak; hanem a balgák szíve a vigasság házában. (Prédikátor könyve 7, 1-4)

Másképp jelen lenni

Szemben Szentlőrinc. Fotó: Walton Eszter

– A civilizált társadalomban a halál egészben véve a tabufogalmak közé került. Nem illik beszélni róla, a nevét körülírják, mint valami disznóságot, és a halottból, a hullából megboldogult, elköltözött és néhai lesz, mint ahogy az emésztés aktusait körülírják. És amiről az ember nem beszél, arra nem illik gondolni sem. Ez a civilizáció védekezése a szörnyű veszedelem ellen. (Szerb Antal)

– Majdnem minden áldott nap kisétálok valamelyik temetőbe. És megbékülve és alázatosan arra gondolok ilyenkor, hogy egyszer majd nem fogok visszasétálni
többé. (Juhász Gyula költő)

Másképp jelen lenni

Kettő fehér szingli. Fotó: Walton Eszter

– Van egy nap, amikor kimegy a falu a temetőbe, virággal és fénnyel, ami elmúlik, és békével, szeretettel, ami nem múlik el. Nincs már ezen a napon fájdalom, csak enyhe távoli szomorúság úszik a táj felett, mint maga az ősz bánatos, ködös álomra készülő ragyogása. (Fekete István író)

Esőben a temető a világ legszomorúbb látványa, mert az eső könnycseppekre emlékeztet; de a behavazott temető hívogató. Télen a halottak is bölcsőben
fekszenek. (Thornton Wilder amerikai dráma- és regényíró)

Másképp jelen lenni

Kereszt haikuval, Szentlőrinc. Fotó: Walton Eszter

válaszd ki saját
örök időkre szóló
megsüppedésed?

suttogd tele a
felejtést – amikor
megszólaltat a szél

(Hegyi Zoltán)

 

Hozzászólások

Kövess minket a legfrissebb sportos trendekért és inspirációkért a Facebookon is.