Rejtőzködni hasznos, ha muszáj. Az ember ezt még a civilizáció hajnalán megtanulta, főként a túlélés miatt, de egy társadalom, legyen bármennyire fejlett is, mindmáig őrzi és használja a rejtőzködés művészetét. Olykor ünnepli is.

Maszkok titokzatos játéka

Farsangok, jelmezbálok, maszkok mögé bújt összejövetelek, névtelen levelek és hozzászólások. Megannyi lehetőség arra, hogy az ember elrejtse énjének lényegét mások elől. Mert a maszk, az alakoskodás az ember természetének része. Így aztán ahol csak lehet, használja is, él és visszaél vele.

Sokan úgy tartják, az emberiség első maszkjai halottakat ábrázolnak, de maszknak számított már az is, ha vadászok kifestették magukat, úgy űzték a futó, úszó és repülő állatot. Egyrészt rítus volt ez, másrészt az átlényegülés része, felkészülés az ölésre.

Számos természeti nép tagjai még a jelenkorban is magukra teszik a leölt állat bundáját, mert azt hiszik, így tisztelegnek az áldozat előtt. A honi vadászkultúrában pedig hagyomány, hogy a vadász letört gallyas levelet tűz a kalapjába, így adja meg a végtisztességet.

A maszkok szerepe azonban messze több annál, mint azt sokan gondolnák. A legtöbben már saját arcukat is maszknak érzik, ami abból az emberi alaptulajdonságból fakad, hogy mindenki másmilyen képet alakít ki bensőjének lényegéről, mint amit mások belőle látnak.

Bujkáló jótevők Vannak jóságos rejtőzködők, akik másokért tesznek. Ilyen a Johnston McCulley író által kitalált karakter, Zorro, aki ugyan csupán egy kivágott kendőt köt a szeme elé, mégsem ismeri fel senki. Fotó: Columbia Pictures/Tornado Prod, Coll. Christophel

 

Ettől amúgy nem kell megijedni, hiszen az ember önmagával tölti el életének minden pillanatát, természetes, hogy mindannak összessége, amik vagyunk, a külvilághoz képest is alakítja viszonyrendszerünket.

A gond ott szokott jelentkezni, ha az önmagunkról alkotott kép teljesen vagy a szituációkban sokszor mást mutat, mint amilyenek vagyunk, vagy mert mást is akarunk mutatni ahhoz képest, mint amit a környezetünk visszajelzéseiből kapunk.

Védelmi funkció

Bizonyára sokaknak ismerős a kép, hogy a középkorban és az újkor hajnalán madármaszkba öltözött doktorok gyógyították a pestist. Így próbáltak védekezni a kór ellen, nehogy elkapják a fertőzést. A maszk és a védőöltözet ettől ugyan nem mindenkit védett meg, de a semminél több volt, és a madárcsőrbe rejtett növények vagy fűszerek illata, valamint azok hatóanyaga elviselhetőbbé tette a kórral járó fekélyek és sebek bűzét, s erősítette az immunrendszert.

Az öltözéket amúgy Charles de Lorme, a Mediciek doktora tervezte, és aligha gondolt arra, hogy az utókor a halál egyik szimbolikus megjelenítéseként tekint majd rá.

Pestis doktor ábrázolása. Forrás: Wikipédia

Kevesen gondolnak bele, de az is álarcot visel, aki például álnéven regisztrál egy közösségi oldalra, és álneve mögé bújva kommentel, szól hozzá mások bejegyzéséhez. Ilyenkor az ember sokkal könnyebben és szabadabban képes megnyilvánulni, bátrabban fogalmaz meg bármit is, hiszen abban bízik, hogy anonimitásának, névtelen­ségének nem lesz olyan következménye, ami rá nézve rossz vagy káros.

Ez a fajta álarcviselés sokszor veszélyes lehet, mert torzíthatja az illető személyiségét, arról nem beszélve, hogy tevékenységével jelentős károkat okozhat másoknak. Ez a rejtőzködés azonosítható amúgy a rasszista, fajvédő Ku-Klux-Klan fehér csuklyás öltözékével is, annyi különbséggel, hogy a társaság tagjai nagyon is jól ismerik egymást, titkolózásuk és rejtőzködésük csupán kifelé szól, és nem is tagadják, hogy céljuk a megfélemlítés.

De visszatérve a halotti maszkokra: bármennyire bizarrul hangzik is, azok bizonyos szempontból a manapság már jól ismert fénykép szerepét is betöltötték, vagyis nem csupán szakrális értékei miatt használták.

Tény, nem mindenki vett arcnyomatot szeretett elhunytjáról, de ez még a huszadik század közepéig is elterjedt gyakorlatnak számított, sőt számos temetkezési vállalkozás kínálatában ma is megtalálható.

Azokban az időkben, amikor még nem volt ennyire fejlett a képalkotó, -rögzítő technológia, ez a szokás hasznos is lehetett, mert megőrizték közéleti szereplők, tudósok, művészek, állami nagyságok vonásait. Ez alapján lehet tudni azt is, hogyan nézhetett ki halálakor Dante Alighieri, Ludwig van Beethoven, Frédéric Chopin vagy Johann Wolfgang von Goethe (kis képen).

 

Goethe halotti maszkja. Fotó: Johann-Wolfgang-von-Goethelistal.com

Oh, titkok, titkok

A nyugati civilizációban talán Velence, a süllyedő város ismeri leginkább a maszkok viselésének kultúráját. Ennyire szépen kidolgozott, művészi álarcokat kevés helyen látni. Eredetük magyarázata, hogy éppen az álarcok szüntették meg a polgárok közti társadalmi különbséget.

Pontosabban arra a kis időre, amíg viselője az arca előtt tartotta, semmiben nem különbözött rangban, sem vagyonban attól, akivel szóba elegyedett. Viselete kezdetben nem is csupán karneválinak számított, de ahogyan az lenni szokott, olyannyira sok csalás és ármánykodás eszközévé vált, hogy viselését a karneváli, a farsangi időszakra korlátozták.

Velencei maszkból alapvetően két fajta van. A hagyományos (szellem – bauta; sötét – moretta; lárva – volto; pestis doktor – medico della peste) és a színházi (kereskedő – pantalone; katona – capitano; orvos – dottore; galamb – colombina; bohóc – arlecchino; púpos – pulcinella; intrikus – brighella; melankolikus – burattino).

Álarcban mindenki egyformán titokzatos. Fotó: Matteo Chinellato, NurPhoto

De maszkot használtak a görög, a japán drámaszínészek is; maszkot számos titkos társaság tagjai; maszkot viseltek a sámánok, a táltosok és törzsek gyógyítói, akik hitük szerint azok segítségével, természetfölötti erőt kapva léptek kapcsolatba a földi dolgokon túli világgal.

A középkori egyház talán ezért sem szerette a maszkokat, egy időben tiltották is viseletét, de a népszokások kellékeként (télűző fel­­vonulásokon, pl. busójárás, misz­­tériumjátékokon) értelmetlenné vált mindenféle tiltás.

Hozzászólások

Kövess minket a legfrissebb sportos trendekért és inspirációkért a Facebookon is.