Tüneményes, halk szavú nő, térdig érő hajjal. Kedvesen mosolyog, finom humor és éleslátás jellemzi. Varázslatos énekhangjával ragyogó jelenség a színpadon, végtelen alázattal viseltetik a zene iránt. Az 1996-os Ki mit tud? győzteseként az egész országot lenyűgözte előadásával, majd kisebb-nagyobb kihagyások közepette a világot is meghódította, és különböző formációival azóta is sorra jelennek meg a lemezei.

Megszólal a cigánylélek

– Huszonhat éve nyerte meg a Ki mit tud?-ot népdal kategóriában. Nem sokkal utána felkerestem önt egy interjúra, ahol későbbi férje, Rostás Mihály Mazsi is jelen volt. Most meglepetésül elhoztam az akkor készült fotókat…

– Jé, voltunk fiatalok is?… Én tizennyolc, Mazsi tizenöt. A tehetségkutató sok szempontból megváltoztatta a sorsunkat. A verseny alatt lettünk egy pár, bár előtte is szerepeltünk már együtt. Cigány szokások szerint összeházasodtunk, és rá egy évre megszületett a kislányunk. Számomra nem volt kérdés, hogy minden időmet a gyermekünkkel töltsem, ezért az életemben néhány évre háttérbe szorult a zene. Mazsi nem hagyta abba a zenélést, játszott más zenekarokban. Ahogy nagyobbacska lett a lányunk, alkalmasint velük és más formációkkal is felléptem, főleg külföldön. Aztán 2004-ben a párommal megalapítottuk a Romengo együttest. Mindent a nulláról kellett kezdenünk.

– Hogy eltűntek a szemünk elől, az bizony veszélyekkel járt. Magam is azt hittem, befejezték a zenélést. Voltak ilyen hangok?

– Nem hallottunk ilyeneket. Azt viszont tapasztaltam, hogy sokan nem értették a döntésem okát, pedig nagyon is érthető. Nekünk, oláh cigányoknak ugyanis mindennél fontosabbak a családi kötelékeink, a hagyományaink. Azzal, hogy férjhez mentem és gyereket szültem, átrendeződött körülöttem a világ. Feleségként és anyaként tisztában voltam a kötelességeimmel. Mazsival egyetértésben nehezen tudtuk volna elképzelni, hogy mindent hátrahagyva koncertezzünk, és állandóan úton legyünk. Ma már sokkal lazábbak vagyunk e tekintetben, ahová csak lehet, visszük magunkkal a lányomat, a vejemet és a gyönyörű unokánkat.

– Meg tudta volna hozni a döntést, hogy végleg befejezi?

– Minden további nélkül! Mostani fejemmel persze hiányoznának azok a szép és mély élmények, melyekben az évek során részem volt. És azok az értékes emberek, barátok, akiket a zene által ismertem meg. A közönségről nem is beszélve. Számomra fontos az időközben megszerzett szakmai tudás és a színpadi rutin, hiszen erre korábban nem volt lehetőségem, mivel a mi családunkban nem voltak művészek, egészen más közegben nőttem fel.

– Kiktől kapott támogató segítséget?

– Az énekeket édesapámtól és a közösségem tagjaitól tanultam. Tinédzserként unokatestvéreimmel zenélgettünk, sőt zenekart is alapítottunk, de azt csak játéknak gondoltuk. Valahogy Malgot István, a Holdvilág Kamaraszínház igazgatója látókörébe kerültünk, aki a tudtunkon kívül benevezett bennünket a Ki mit tud?-ra, és segített a felkészülésben is, mivel a színházban tartottuk a próbáinkat. Igazából fel sem fogtuk, hogy kategóriagyőztesként milyen lehetőséghez jutottunk. A férjemet több zenekarba hívták gitározni, később megtanulta a menedzseri feladatokat is. Mindketten szerettük, amit csináltunk, úgy gondoltuk, miért ne lehetne a hobbink a hivatásunk?

– Mónika ösztönös tehetség, nem tanult zeneiskolában. Nehezebb így az út?

– Hadd ne válaszoljak erre, mivel nincs viszonyítási alapom. Mazsi és én is autodidakta módon sajátítottuk el a zenélést, az éneklést, azonban kottát olvasni a mai napig nem tudunk. Tehetségünket abban az egyszerűségében őrizzük, ahogyan Isten adta. Megtanultunk úgy bánni vele, hogy a legkisebb falusi helyszíntől a világ legnagyobb koncertterméig ugyanolyan színvonalon legyünk színpadképesek, hiszen közönség és közönség között nem szabad különbséget tenni.

– Nehéz megfogalmazni, mitől kivételes énekes ön. A Kossuth-díjat „az érzelmek gazdag tárházát minden mesterkéltségtől mentesen felvonultató és világszerte sikereket arató előadóművészi munkájáért” kapta… Ez így pontos?

– Nagyon megtisztelő volt hallani a parlamenti díjátadón. Cigány származású művészek, például – a teljesség igénye nélkül – Szentandrássy István, Szakcsi Lakatos Béla vagy Bangó Margit már kaptak Kossuth-díjat, de az oláh cigányok közül én vagyok az első. Ez nemcsak az enyém, hanem a családomé és a közösségünké is. Mazsi nélkül nem jutottam volna idáig, hiszen a mi kultúránkban a nőknek nem az a szerepük, hogy közönség előtt énekeljenek, de nem azért, mert bárki is megtiltaná nekik. Sokan vannak rajtam kívül is, akiknek szép a hangjuk, jól muzsikálnak, de nem vágynak színpadra.

– Nincsenek elnyomva a nők? Vagy tudják a határaikat?

– Ezt a kérdést mindig megkapom. Messziről kellene kezdenem, hiszen egy kívülállónak nehéz elmagyarázni a miérteket, melyek számunkra természetesek. Elég az hozzá, a mi tradícióink hosszú évszázadok során alakultak ki, mi magunk is az ősi normák szerint élünk. Nemcsak idehaza, hanem a fellépéseken is. Ismerjük a szabályokat, azt például, hogy férfitársaságban nincs helyük a nőknek vagy fedetlen fővel nem mehetünk közéjük. Persze ma már nem ennyire szigorú a dolog. Amíg a színpadon a zenekarral szabadon eléneklek egy hallgatót, ugyanezt egy baráti összejövetelen nem teszem meg. Ha mégis szeretnék hallani a hangomat, a család vagy a férj hozzájárulását kérik, csak ezután kezdek el egy dalt, aminek közös éneklés is lehet a vége.

– Milyen alázat szükséges ehhez! Család­anyaként és művészként egymástól élesen különböző közegben tudni kell állni a sarat. Nehéz ezt a kettősséget viselni?

– Egyáltalán nem, mert én minden helyzetben ugyanaz a cigány asszony vagyok. Családunk ugyanolyan átlagos életet él, mint bármelyik cigány család. Abból, hogy zenélünk, semmiféle előnyünk nem származik. Az pedig a munkánkkal együtt jár, ha felismernek az utcán, vagy szóba elegyednek velünk. De számunkra az a legnagyobb boldogság, hogy a közösségünk jónéven veszi a vállalásunkat, miszerint közéjük tartozva a tőlünk telhető legnagyobb odaadással átörökítjük a kultúránk értékeit, és természetesen osztoznak a sikereinkben, az örömeinkben is.

– Nagyra becsülöm a szerénységét, hiszen a legnagyobb sikerek sem tudták megváltoztatni. Miközben ismerünk olyan cigány származású celebeket, akik szinte kifordultak magukból.

– Ennek a kérdésnek örülök, mert én is felfigyeltem erre a jelenségre, de nem csak cigány előadóknál. Engem a férjemmel együtt úgy neveltek, sose felejtsük el, honnan jöttünk. Ez mindig a szemünk előtt lebeg. Vannak olyanok, akiket elvakít a népszerűség, és elvesztik az identitásukat. Lassan azt sem tudják, hogyan kell viselkedni, megnyilvánulni egy cigány közösségben. Előbb-utóbb kiközösítés vár rájuk. Más világ az övék, más lelkület.

– Az igazi cigánylélek a balladákból, a hallgatókból ismerhető meg?

– Már amennyit engedünk belőlük. Ezek a gyönyörű dalok általában az összejövetelek végén csendülnek fel, olyan dolgokat is közlünk általuk, amiket más szituációban nem mondanánk el. De szeretetről vagy bánatról nemcsak szomorú eseményeken, hanem mulatságokon is lehet énekelni. Ezt a saját szerzeményeink is igazolják, sőt írtunk dalokat a cigány hagyományokról, a szokások hétköznapjainkban való megéléséről, hogy a fiatal generáció is felfedezze magának ezeket a témákat és érzéseket.

– Sokszor az első „jaaaj” elhangzása előrevetíti, miféle fájdalomról szól az ének. Magyar vagy cigány nyelven hatásosabb?

– Legtöbb dalunkat cigányul adjuk elő. Nekünk könnyebb így kifejezni magunkat. Néha egy mondatból, egy szóból is tudjuk, mit akar kifejezni a szerző, nem kell megmagyarázni, mint annak, aki nem érti a nyelvünket. Az érzelmek, gondolatok közvetítésére sok metaforát használunk, ilyen a „mint a virág, mikor elhervad”, aminek átvitt értelme egyértelmű.

– Az is igaz, a külföldi publikum nyelvtudás nélkül is érzi-érti, miről énekel nekik, hiszen a zene mindannyiunk közös nyelve. Legmerészebb álmaikban gondoltak arra, hogy világhírűek lesznek?

– Dehogyis! Éltük a szokásos életünket, ilyenek nem foglalkoztattak bennünket. Legelőször egy hónapos francia turnén jártunk. Gyorsan összehoztunk egy családi zenekart, főleg tradicionális dalokat játszottunk, és elkezdtünk saját számokat is írni. Mivel a kislányunk még pici volt, nem vittük magunkkal az ismeretlenbe. Sokat sírtam utána, majd’ megszakadt a szívem. Ezután sorra jöttek a meghívások, mi is egyre nagyobb rutinra tettünk szert. Bejártuk Európát, Dél-Amerikát, Ázsiát, egyik fesztivál követte a másikat, számos különleges produkcióban szerepelhettünk. A 2020-as WOMEX-életműdíj – amit a műfaj Oscar-díjának tartanak – óta pedig külföldön valóságos „sztárként” kezelnek bennünket, ugyanakkor nincsenek sztárallűrjeink.

– Idehaza nőtt a népszerűsége?

– Igen. Fontos az internetes és a televíziós jelenlét. Felismernek a piacon, koncertek után megsimogatják a hosszú hajamat, szelfiket készítenek velem. Sokan követik a közösségi oldalamat, örülök a pozitív üzeneteknek. Azért néha vannak durvább beszólások is.

– Előítéletekkel találkozik? Bántják is?

– Nincs ráírva a homlokomra, hogy ki vagyok. Származásomat, bőrszínemet, anyanyelvemet nem tudom eltitkolni, nem is akarom persze. Elég, ha kilépek az utcára. Aki nem ismer, és csak a cigányt látja bennem, az általában ellenszenvvel fordul felém. Jó lenne, ha Isten megváltoztatná őket, hiszen mennyivel szebb úgy az emberi élet, ha nincs a szívünkben gyűlölet. Szeretnék egy ilyen világban élni!

Hozzászólások

Kövess minket a legfrissebb sportos trendekért és inspirációkért a Facebookon is.