Mert a haj is fontos!

A természeti népek állítólag csábítónak találták, hogy az agyagtól, netán tehéntrágyától nehéz hajkorona hátrahúzza a lányok fejét, s a szájuk ettől hangsúlyosabbá válik. Az is megmosolyogtató – derül ki Rudolf Broby-Johansen Az öltözködés története című kötetéből –, hogy a hullámos hajúak mindent megtettek, hogy kiegyenesítsék, a szöghajúak pedig azért, hogy göndörítsék a tincseiket.

Ha nem tetszett a saját hajköltemény, legfeljebb elrejtették: gyapjúból és emberi hajból készített parókát már az ókori egyiptomiak is viseltek, s éltek hajápoló szerekkel is. Csatokat, hajsütőket és egyéb eszközöket szintén használtak – ezt az a legenda támasztja alá, miszerint Kleopátra halálát nem is kígyó, hanem egy mérgezett hajtű okozta. Az egyik mezopotámiai királynő sírjában pedig egy koronával felérő díszes és súlyos parókát találtak.

A hajfestéssel is hamar megpróbálkoztak eleink, a kultúrtörténészek szerint a germán rabnők szőkesége adhatott ehhez ötletet a római császárkor hölgyeinek. Az uralkodók a fürtjeikre aranyport hintve emelték ki rangjukat. A fodrászok a rabszolganőik voltak, akiket súlyosan megbüntettek, ha félresikerült a végeredmény.

A római nők hajkoronája legendás: a feljegyzések szerint, amikor Hannibál a városállam közelébe ért, az imádkozni sietők a leeresztett, földig érő hajukkal söpörték tisztára a templomot. Hasonlót látunk később Botticelli Vénuszánál is: olyan hosszúak a tincsei, hogy azokkal intim testrészeit is eltakarhatja.

Arra nem volt kőbe vésett szabály, milyen legyen a két nem frizurája. Akadt például indián törzs, ahol a férfiak kiváltsága volt a hosszú haj, míg a nőkét rövidre nyírták. Athénban egykor fodrásziskola működött. Az ókori görög fiúk előszeretettel fonatták varkocsba a fürtjeiket és szalagokkal díszíttették, mint a lányok.

A fér­fiak tekintélyt sugárzó varkocsa visszaköszönt a kínai mandarinoknál, sőt a székelyeknél is. Jókai Mór írja, hogy egy időben vita kerekedett, okos dolog-e copfot viselni: „Divat ellen azonban, bármilyen nevetséges volt légyen is, küzdeni sohasem lehetett, a varkocs ott maradt a férfiak nya­kacsigáján, mire aztán a szent filozófok egy keserű epigrammal bünteték a copfjához ragaszkodó férfivilágot” – elmélkedik az író.

Az ókori férfiak állítólag azért nyiratkoztak meg, mert a háborúban az ellenség könnyebben beléjük akaszkodhatott volna. Ugyanezt tették a középkor hajnalán is – amikor már borbélycéhek működtek –, háborús időkben leborotváltatták az üstöküket és a szakállukat.

Igaz, a XIV. században újra divatba jött a pogány módinak tartott arcszőrzet, egy krónikás arra panaszkodott, hogy a férfiak ábrázata így a kutyákéhoz és macskákéhoz hasonlatos. A fiatal lányok kezdetben bátran mutatkoztak leengedett hajjal, az asszonyok viszont szemérmesen főkötőt viseltek, ami olykor a nyakukat, mellüket is takarta.

Az ázsiai nők nem óvakodtak a túlzásoktól. A japán gésák és a maikók – azaz a fiatal jelöltek – derékig érő hajzuhatagukból meleg viasz hozzáadásával, aprólékos gonddal művészi kontyot készíttettek. A hölgyek aludni is csak kényelmetlen nyaktámasszal mertek, nehogy tönkremenjen a frizurájuk. Az ágy fejéhez rizst szórtak, s ha a lány feje álmában véletlenül lecsúszott a támaszról, a szemek beleragadtak a hajába, újra kellett alkotni a kontyot. Nem csoda, hogy az idősebb gésák inkább parókát tettek a fejükre.

A rizsporos parókák Európában a rokokó idejére olyannyira eluralkodtak, hogy a hajukat sokan leborotválták. Érdekes, hogy a franciák világos színűt hordtak, ám Németalföldön, ahol inkább szőkék az emberek, a sötét vendéghaj dívott. A dámák egész műalkotásokat cipeltek a fejükön. Napokig nem is tudtak fésülködni, legfeljebb óriási tűkkel vakarták viszkető fejbő­rüket.

A francia forradalom korszakától a nők lassan a saját lábukra álltak. Az emancipálódó lányok fodros főkötő helyett kalapban jelentek meg, a társadalmi változást merész és egyre kurtább hajviseletükkel is kifejezték. Később a fiúk is vágattak polgárpukkasztó formákat – gondoljunk csak a gombafejű Beatles-tagokra vagy az Illés együttes számára, melyben világgá kiáltották: „Az ész a fontos, nem a haj.”

Borotválás vágtában

A Budapesti Fodrászmesterek Szövetsége 1929-ben versenyt rendezett, amelyen borbélymesterek és tanoncok is összemérték a tudásukat. Ez akkora eseménynek számított, hogy kétezren szurkolták végig. Izgatottan nézték, ki hogyan vág, fest, fésül, ondolál. A legizgalmasabb a borotválóvetélkedés volt: egy 65 éves mester nyerte meg, aki 45 másodperc alatt szabadította meg modelljét a kétnapos szakállától. Sajnos az idős versenyzőt később kizárták a mezőnyből, mert kiderült, hogy a nagy sietségben kósza szőrszálakat hagyott modellje arcán.

Tarolt a bubifrizura

Az 1900-as években szenzáció volt, ha új viselet jött divatba. A férfiak persze elméleteket gyártottak, hogy mit üzennek a tincsek: a lesimított, hátul szigorú kontyba kötött haj korlátolt elmét, de jó háziasszonyt sejtetett, míg a zabolátlan, fésületlen lobonc művészkedő lelket.

A hajmosás ekkorra már könnyű lett, ugyanis 1903-ban por formában megjelent az első sampon.

Fekete Irénről, a híres aradi tragikáról megírta a sajtó, hogy a térdéig érő, súlyos hajzuhataga volt az egyik legfőbb éke. Egy amerikai hajkenőcs-gyáros gáláns ajánlatot tett neki, hogy legyen a termékei reklámarca, de ő nemet mondott.

A drámai hősnő aztán 1927-ben azzal hívta fel magára a korabeli újságok a figyelmét, hogy „megadással hajtotta fejét a borbély ollója alá”: jött a bubifrizura, s ő bátran mondott búcsút a hajfonatainak.

A hírességek diktálják a módit: sokan koppintják, hogyan hordta a haját például Greta Garbo vagy Diana hercegnő, aki híressé tette a fodrászát.