A kolozsvári Babeș-Bolyai Tudományegyetem néprajzos képzését a szakemberek a legjobbnak tartják a Kárpát-medencében, sok diák Magyarországról is itt tanul. Több évtizedes kényszerszünet után az 1990-ben újraindított képzés alapemberének számító Keszeg Vilmos kolozsvári egyetemi tanárral mezőségi és aranyosszéki kutatásairól és a néprajzképzés mai kihívásairól beszélgettünk.

Mindennapjainkra világít rá a néprajz

– Az 1970-es években magyar–francia szakos bölcsészhallgatóként kezdte el bejárni a Mezőség falvait, az 1989-es rendszerváltás óta néprajzkutatóként foglalkozik a térséggel. Mennyire vonzza az embereket a népzenéjéről és néptáncairól híres erdélyi tájegység?
– A Mezőséget úgy szokták emlegetni, mint a városok között elhelyezkedő 300 falu régióját, a Mezőségnek ugyanis városa nem volt. Néprajzi szempontból a tájegységről továbbra is töredékes a tudásunk: vannak divatos kutatott témák, de sok a fehér folt is. Megnyugtató, hogy működnek regionális szerveződések: helyi értelmiségiek fognak össze, hogy a Mezőség számos települése közül egy-egy mikrorégiót népszerűsítsenek a turizmus számára.

Igazából napjaink­ban a tájegység újrafelfedezése folyik. Szülőfalum, Detrehemtelep a Mezőség peremén helyezkedik el, ami gyerekkorom óta meghatározó élmény, innen származik szoros kötődésem a vidék iránt. Később kutatóként is bejártam a tájegységet: a kultúrának és a mentalitásnak egyik sajátos formáját, a hiedelemtudatot vizsgáltam. Azt, hogy milyen szerepe volt a hiedelemnek a gazdálkodásban, a napi életvezetésben, a világ értelmezésében és a tájhoz való kötődésben.

– Népzenéje és néptánca miatt egyféle mítosz lengi körül a régiót. Az idelátogató turistát valójában a magyarság vészes szórványosodása, illetve a vidék elmaradottsága, nagy szegénység fogadja. A kutató számára milyen a Mezőség?
– Tonk Sándor történész fogalmazta meg találóan, hogy az egész magyar nyelvterületen a Mezőséget érintette a legnagyobb erózió. Nagyon erős a táj megváltozása: kipusztultak az erdők, feltöltődtek, eltűntek a tavak, és felerősödött a növényzet sztyeppei jellege. A demográfiai és a történelmi erózió még súlyosabb: a középkorban a járványok és háborúk következtében a Mezőség elnéptelenedett, amit a román etnikum beköltözése, majd számbeli fölénye követett.

Napjainkban nagyon ambivalens a magyarságban élő Mezőség-kép: miközben a pusztulást, a szórványosodást, intézményeink visszaszorulását és megszűnését látjuk, a másik oldalon hangsúlyos a Mezőség mítosza. A XIX. században Orbán Balázs megdöbbenve írja le benyomásait, amikor a székelyföldi hegyek közül, a polgáriasodó Marosszékről a mezőségi dombok közé érkezik… A Mezőség értékeinek – az archaikus nyelv és tárgyi kultúra, a díszítőművészet, a zene és tánc – felfedezése igazából Trianon után indult el. A táncházmozgalom idején, az 1970-es években fordult át a Mezőség reprezentációja a mítosz területére.

– A rendszerváltásig tordai középiskolában oktatott magyar nyelvet és irodalmat. Innen származik kötődése a másik nevezetes erdélyi régió, a Mezőséggel szomszédos Aranyosszék iránt?
– Fiatal tanárként Aranyosszék szélén, Tordán telepedtem le, ez a tájegység is életem részévé vált. Sok aranyosszéki fiatal járt akkoriban a tordai magyar tannyelvű osztályokba. Számomra a régió mindmáig megmaradt fontos kutatási terepnek. Aranyosszékről éveken át néprajzi konferenciákat szerveztünk, így készült el egy részletes tanulmánykötet, amely a régió és lakosságának mai körülményeiről és állapotáról tudósít. A népköltészetét különböző forrásokból és egy kortárs terepjárás alapján kétkötetes kiadványba gyűjtöttem össze.

– A székely székek legnyugatibb tájegységeként napjainkra Aranyosszék mit őrzött meg sok évszázados örökségéből?
– A kézdiszéki székelyek a XIII. században telepedtek itt le, azonban egy sáv elválasztotta őket Marosszéktől, ami a Székelyföldtől történő elszigetelődésüket és eltávolodásukat okozta. A régió korán elindult a polgárosodás irányába, a kényszerszövetkezetesítés pedig elindította a hagyományos életforma, a gazdálkodás felszámolását. A helyi magyar őslakosság elköltözése, valamint a más vidékről érkezők beköltözése jelentősen megváltoztatta Aranyosszék etnikai arculatát.

Napjainkra a magyar iskolahálózat nagyon leépült, amit a magyar lakosság folyamatos csökkenése felgyorsít. A családok nagyobb részének már nem a mezőgazdaság jelenti a fő megélhetést, holott a vidék zöldségtermesztéséről volt híres. Sokan már önellátásra sem gondolnak, hogy legalább a konyha számára előállítsák a hagyományos aranyosszéki termékeket. Igazából néhány családi és közösségi vállalkozás maradt fenn, amelyek a zöldségtermesztési hagyományokat éltetik tovább az aranyosszéki falvakban.

– Az elmúlt évtizedekben több tucat kötete jelent meg. Mennyire érdeklődnek az emberek a néprajz iránt?
– A néprajzot nem csupán mint tudományt kell elfogadtatni. Az embereket úgy kell szembesíteni a népi kultúrával, hogy ez az életük, a környezetük része, ami róluk szól. Felkérésre 1998-ban beálltam a Cimbora című gyermeklap szerkesztőbizottságába, és 20 éven keresztül minden számba megírtam a magam penzumát. Fontosnak tartom a legfiatalabb nemzedékek nyelvén is elmondani a tudomány mai álláspontját. Az egyetemen nemrég felvetődött annak a lehetősége, hogy újra szakokat társítsunk.

Nagy szükség lenne egy közös néprajz–újságíró szakra, hogy a sajtóban hitelesen jelenhessen meg több néprajzi téma is. Nemrég indítottam el Média és mindennapi élet címmel új kurzusomat. Diákjaimnak azt mondtam, ne azon csodálkozzanak, hogy a néprajz szakon erről beszélünk, hanem azon, hogy eddig nem beszéltünk róla. Amióta 1780-ban megjelent az első magyar nyelvű lap, a Magyar Hírmondó, a népi kultúra mindig benne volt a médiában.

– Ha a néprajz fontosságáról kell meggyőznie valakit, hogyan teszi?
– Kutatási területeim közül kiemelném egyik kedvencemet, a beszédszokások vizsgálatát, ami a nyelvészet és a néprajz határán helyezkedik el. Gyakran említem példaként a diákoknak: az évnek van egy napja, amikor este nem fekszünk le, hanem összegyűlünk, és csoportosan elmegyünk, hogy álmukból felébresszük legközelebbi ismerőseinket. Azt mondjuk, hírt hoztunk, és megkérdezzük, szabad-e kántálni. Elénekeljük, hogy Krisztus megszületett.

Milyen érdekes, hogy ilyenkor nem háborodnak fel az emberek, pedig kétezer éve tudjuk, hogy Krisztus megszületett. Épp ellenkezőleg, behívnak és elbeszélgetünk. Koldulunk, mert a kántálás egyik célja hagyományosan az adománygyűjtés. Udvarolunk Krisztus születésének történetével, mert a legény kántálja meg a lányt. Ezzel szociális kapcsola­tainkat ápoljuk. Kedves ismerősein­ket az év során ritkán látogatjuk meg, és mi ilyenkor kerítünk rá sort Erdélyben. Ha valaki egy nem keresztény kultúrából nézi a kántálási szokásunkat, igencsak egzotikusnak tűnhet. Az ilyen népszokások kutatásához a diákok is szívesen csatlakoznak.

– Szakmai berkekben azt tartják, hogy a kolozsvári néprajzos képzés a legjobb a Kárpát-medencében. Milyen út vezetett e sikertörténethez?
– Magyar nyelvterületen a néprajzi képzés elsőként Kolozsváron indult el 1889-ben, nálunk van a legnagyobb hagyománya. Első korszaka a kolozsvári tudományegyetem 1919-es Szegedre költözésével ért véget, a két világháború között Erdélyben szünetelt a magyar nyelvű képzés. A második bécsi döntést követően 1940-ben újraindult, de a román kommunista hatalom 1948-ban betiltotta. Nyolc év alatt termelődött ki az a magyar szakembergárda, amely a kommunizmus éveiben az erdélyi intézményekben dolgozott, elvégezte a kutatásokat és szakkönyveket írt, ez a nemzedék azonban a rendszerváltás idejére nyugdíjba vonult.

1990-ben sürgető volt a néprajzoktatás újraindítása Péntek János tanár úr kezdeményezésére, jómagam is az oktatói csapat tagja lettem. Az elmúlt három évtizedben 550 néprajz szakos végzett Kolozsváron. Erdély társadalmában ez a népes szakembercsapat kutatóintézetekben, múzeumokban, oktatási intézményekben és a médiában helyezkedett el. Jó hír, hogy továbbra is élénk érdeklődés van a kolozsvári néprajzképzés iránt.

Hozzászólások

Kövess minket a legfrissebb sportos trendekért és inspirációkért a Facebookon is.