Tizenegy évesen találkozott először a cimbalommal, mára világhírű művész lett. Meggyőződése, hogy a lelki görcsöket is feloldják a lágyan pengő dallamok. Zenekaraival sokféle műfajban jeleskedik, több mint száz lemeze jelent meg. Balogh Kálmán cimbalomművésszel beszélgettünk.

„Mindig csak muzsikálni akartam...”

– Egyik zenekara a Cimbalogh Trió. Tényleg összeforr a neve a cimbalommal!

– Úgy is mondhatnánk. A zenélés és a tanítás teljesen kitölti az életem.

– Hány hangszere van?

– Legalább tíz. A különböző zenei feladatokhoz többféle méretű és hangzású instrumentumot használok. Reneszánsz muzsikát a régi asztali cimbalmommal legjobb játszani. Hasonló szerepe van a háromlábú hangszeremnek, aminek súlya 15 kiló, tehát gond nélkül magammal tudom vinni a próbákra is. A testesebb cimbalmok 35 és 55 kilósak, utóbbi a klasszikus zenétől a dzsesszen át a népzenéig minden igényt kielégít.

Kollekcióm legrégebbi darabját az 1870-es években gyártották, ez a legnehezebb, 70 kilót nyom. Mindhez kötődöm érzelmileg, de azért néha kölcsön szoktam adni. Sajnos a cimbalom elhasználódik, életkora hetven–száz év, a tíz-tizenkét tonnás nyomásnak megfelelő húrfeszültség tönkreteszi a faszerkezetet.

– Két értelemben is nehéz eszköz a cimbalom: a súlyáról már esett szó, ám kívülről nézve játszani sem lehet könnyű megtanulni rajta.

– Abban az értelemben könnyű megtanulni, hogy a cimbalmon – úgy, mint a xilofonon – adott helyen találhatók a hangok, „csak” mindig a megfelelőt kell megütni. Némi ügyességgel két óra múlva már hat dallamot játszhat a tanuló. Vonós vagy fúvós hangszerek esetében sokkal nehezebb eljutni egy olyan tudásszintre, ahol a hangképzés elviselhető formában történik.

– Az nem gond, hogy van vagy százhúsz húr?!

– Húrból lehet százharminchárom is, viszont négy oktávval számolva hangból csak ötvennyolc van. Az elrendezés bonyolultnak tűnik, de egy közepes értelmi szintű ember is megjegyzi egy-két óra alatt. Ami pedig a nagyszámú húrokat illeti: a cimbalmon egy-egy hangnak nem egy húr felel meg, hanem három vagy négy húrból álló húrcsoport, az úgynevezett húrkórus.

Hogy mégis nehéz rajta profi szinten megtanulni, azt nehezíti a négy oktáv elhelyezkedése, illetve azoknak a tizenkét hangnemben való kigyakorlása, és akkor a négyféle alapharmóniáról még nem is tettem említést. Rengeteg akkord van tehát, és mindnek más a kézrendje. Kell hozzá jó pár év, hogy ezt a tudást az automatizmus szintjére fejlessze az ember.

– Befejezve az alapfokú szemináriumot, az is érdekelne, hogy az ütőkkel miért verik oly nagy vehemenciával a húrokat?

– Valóban látványos a cimbalomjáték. Lenyűgöző, ugyanakkor követhetetlen. Önmagában már az is bravúr, ahogyan a zenész az ütőivel a hangszer felületét erőteljesen, ördögi gyorsasággal végigpásztázza és varázslatos hangokat csal elő belőle.

Ahhoz ugyancsak hosszú évekre van szükség, hogy valaki könnyedén, gyorsan és hosszú ideig üsse a cimbalmot. Át kell állítania az idegrendszerét, ki kell lazítania az izomzatát. Egy hegedűs vagy trombitás is játszhat ilyen dinamikusan, csak az a hangszer jellegénél fogva nem annyira tűnik fel. A cimbalom viszont mindenre alkalmas, igazi látványkonyha.

– Ön már tizenegy évesen uralta a hangszert. Lejátszott a nagybátyja valamit, amit hangról hangra vissza tudott adni. Ezt nevezzük őstehetségnek?

– Alapvetően jó volt a ritmusérzékem és a kézügyességem. De azt nem gondolnám, hogy őstehetség lettem volna. Ha valakit annak nevezhetünk, az a nemrég elhunyt Kossuth-díjas Ökrös Oszkár, aki hatévesen kezdett cimbalmozni, tényleg a csodájára jártak.

Budapesti nagybátyám, Balogh Elemér azt látta meg bennem, hogy egy teljesen ismeretlen hangszeren milyen hamar megjegyeztem és visszajátszottam azt a bonyolult dallamot, amit előzőleg nekem bemutatott. Tehetségesnek tartott, tanulásra biztatott.

– Befolyásolta a sorsát, hogy volt a családban egy világjáró cimbalmos?

– Őszintén szólva elég későn találkoztunk. Előtte nem tanultam zenét, nem is terveztük, hogy erre a pályára menjek. Édesapám gáz-, fűtés- és vízvezeték-szerelő volt, engem mérnöknek szánt. Anyai ágon ismertünk zenészeket, de amikor beköltöztünk egy olyan miskolci lakótelepre, ahol mi voltunk az egyetlen cigány család, elszakadtunk tőlük.

Amikor pedig az említett nagybátyám „felfedezett”, a szüleim kerestek egy nekem megfelelő zeneiskolát. Mivel Miskolcon nem volt ilyen, apám minden pénteken felhozott Budapestre Szöllős Beatrix tanárnőhöz. A nővérem is velem tartott, mivel ő is szeretett volna megtanulni cimbalmozni. Két év alatt négy év anyagát sajátítottuk el.

Ekkor már játszottam a miskolci Avas Táncegyüttes zenekarában, szakmailag és emberileg is sokat kaptam tőlük. Világosan tudtam, hogy cimbalmozni akarok. Elvégeztem a miskolci konzervatóriumot, majd a zeneművészeti főiskolát.

– Hihetetlenül gazdag pályát futott be, ma már a világ legjobbjai között emlegetik.

– Gyerekkoromtól kezdve zenélek, megszoktam a színpadi szereplést. Túlságosan is egyszerűen és természetesen jöttek a lehetőségek, az elismerések. Ezt a különleges hangszert a világ minden táján érdeklődéssel fogadják.

Az is köztudott, hogy a magyar cimbalmosok évszázadra visszamenően meg­állták a helyüket a hazájukon kívül is, és virtuóz játékukkal mindenhol lenyűgözték a hallgatóságot. Hogy én is beléphettem a hírességek sorába, azt a véletleneknek köszönhetem.

Amikor a Méta zenekarral egy németországi város utcáján muzsikáltunk, odajött hozzánk egy neves kiadó főnökének a felesége, és megkérdezte, volna-e kedvünk lemezt készíteni. Naná, hogy volt! Végül még egy szólóalbumot is felvettek velem, amit az egész világon terjesztettek. Eredeti cigány népzenét játszottam cimbalmon, amire mindenhol felkapták a fejüket, mert addig csak a klasszikus városi cigányzenét ismerték.

„Mindig csak muzsikálni akartam…”

Balogh Kálmán cimbalomművész. Fotó: Raffay Zsófia.

– Ettől kezdve a legnevesebb zenészek akartak önnel muzsikálni. Ha jól tudom, a rocklegenda, Frank Zappa is felkérte.

– Igen. Amikor a kilencvenes évek elején Budapesten járt, Mandel Robi tekerős barátommal üzent, hogy szívesen venné, ha muzsikálnánk neki valamit. Egy dunai hajón találkoztunk.

Zappa lelkesen beszélt arról, hogy szeretne összehozni egy száztagú nemzetközi zenekart. Tetszett neki a játékom, és mivel cimbalmos is kellett a bandába, rögtön le is csapott rám. Aztán visszament Amerikába, hirtelen ledöntötte a lábáról egy betegség, és nemsokára meghalt. Nagyon sajnáltam, közös álmunkat ma is őrzöm.

– Ezzel szemben a világhírű filmrendezővel, Francis Ford Coppolával sikerült együtt dolgoznia. Hogyan talált önre?

– Egy román író romantikus könyvét filmesítették meg Youth Without Youth címmel. Amikor a zenei felvételek tartottak, megcsörrent a telefonom, hogy ki tudnék-e menni a bukaresti stúdióba, mert velem szeretnék felvenni a betétdalokat.

Romániában rengeteg jó cimbalmos van, mondtam nekik, biztosan tudnak közülük is választani. De nem, Coppola líraibb hangzást képzelt el, a film zeneszerzője pedig ismerte a felvételeimet, ezért hozzám ragaszkodtak. Nagy élmény volt, kivetítőn néztük a jeleneteket, így vettük fel a cimbalomszólókat. Néha odajött hozzám a rendező is, kért valamit, én pedig improvizáltam.

– Manapság is hívják?

– Egyre ritkábban. Kitágult a világ, hatalmas a kínálat. Ettől függetlenül sok olyan szép feladat megtalál, ami nem kötődik világhírű alkotókhoz vagy nagy produkciókhoz.

– Elmúlt hatvanéves. Mindent elért? ­Boldog?

– Soha nem voltak kitűzött céljaim. Amit elértem, azt ajándéknak tekintem. Mindig csak muzsikálni akartam. Élvezni, szeretni a zenét. Játszani, jönni-menni. Ezeket mind elértem. És azt is, hogy a szakma legjobbjaival zenélhetek.

Hálával tartozom a szüleimnek, a tanáraimnak, a zenésztársaimnak és a közönségnek. Nekik köszönhetően a pályám során mindig is boldog lehettem. Pál apostol szavait magaménak érzem: „Szolgálok az emberek vagy az angyalok nyelvén, ha szeretet nincs bennem, csak zengő érc vagyok vagy pengő cimbalom.”

Hozzászólások

Kövess minket a legfrissebb sportos trendekért és inspirációkért a Facebookon is.