Mindörökké kérdőjel?

Töredezett szélű, négyrét hajtott papírlap, jobb felső sarkában a lapszámozás (75) arra utal, hogy egy hosszabb kézirathoz tartozhatott. A verssorok fölött X. olvasható, ami valószínűleg római számmal írott 10. lehet vagy utalás egy versfüzér tizedik darabjára. A végén az aláírás: Petőfi Sándor őrnagy, illetve a dátum: Vengerszka- Szélo, 1851. május 20. Így szól a vers:

Én vagyok az örök kérdőjel,
Messiást hordó nagy ígéret,
Balzsamkenőcse az időnek,
Mely folyton fogy és mégsem fogy el!
… Kiáltó vagyok a pusztában;
Szomjazó lelkek üdítője, –
Üldöző hordák méregkútja,
Magyar igéknek örök hirdetője!

Ezen apokrif fotóját egy 1930–40-es évekbeli magyar újságban találta meg Balajthy András, aki 1985 körül eredt a szibériai Petőfi-legenda nyomába. A kópia eljutott kutatótársaihoz, a munkácsi Vaszilij Pagirjához és a budapesti Kéri Edithez is. Nemrég pedig Fuksz Sándor, a Magyarok Világszövetsége elnökhelyettese, a szervezet Petőfi-bizottságának koordinátora kapta meg a vers másolatát, aki a következőket mondta:

– Ha elfogadjuk a barguzini teóriát, akkor szinte elhanyagolható annak a valószínűsége, hogy hamisításról van szó. Hiszen Vengerszka-Szélo, vagy ahogyan a korabeli térképeken szerepel: Vengerka, minden bizonnyal a szabadságharcos hadifoglyok egyik gyűjtőhelye lehetett, a nevét is innen kapta, és Petőfi is ott tartózkodhatott 1851-ben. Kicsi az esélye, hogy valamelyik fogolytársa hamisítványa lenne a vers és aláírás. Ha viszont azok szempontjából vizsgáljuk a dolgot, akik máig állítják, hogy költőnk meghalt a fehéregyházi csatában, 1849. július 31-én, akkor nem az volna a természetes hozzáállás, hogy hagyják egy kicsit megingatni eddigi merev álláspontjukat, és a verset mint egy új hajtást kezelnék a szibériai legendák sűrűjében?

Tudomásunk szerint az 1851-es vers másolata a Magyar Tudományos Akadémia Kézirattár és Régi Könyvek Gyűjteményében lelhető fel. Hogyan került oda? Mit lehet róla tudni? Van-e még hasonló kézirat? Vizsgálta-e szakértő? Miért nem hozták nyilvánosságra? Tóth Gábor osztályvezető-helyettes írásban feltett kérdéseinkre elöljáróban azt válaszolta, hogy az MTA-t érintő felvetésekre illetékesség hiányában nem áll módjában válaszolni.

Az eredeti kézirat a mikrofilmtár cédulakatalógusa és az 1982-ben kiadott nyomtatott katalógusa szerint is magántulajdonban(!) van, ők csak a kézirat 75. oldalán (75. fóliáján?) olvasható X. vers mikrofilmcsíkon őrzött másolatával rendelkeznek. A dokumentum tulajdonosáról, illetve annak hollétéről nincs információjuk.

A szibériai Petőfi-irodalomban egyébként említenek a költő által magyar nyelven írott verseket, melyeket Varga nevű rabtársának családja őrzött, sőt valahogy el is juttatta Magyarországra a Petőfi Társasághoz vagy az akkori Honvédelmi Minisztériumba. A folytatást azonban jótékony homály fedi. Fuksz Sándor megkeresett egy írásszakértőt, aki közölte vele, hogy Magyarországon nem fog találni olyan szakembert, aki a „szibériai vers” elemzését elvállalná – mert félnek. Mi magunk is több elutasítást kaptunk. A fővárosi Grafológiai Intézet vezetője, Agárdi Tamás nem válaszolt, az egri Országos Írásszakértő Intézet igazgatója, Katona Ágnes pedig máshoz irányított.

Több, magánpraxist végző igazságügyi írásszakértő, grafológus mondott nemet. Hakkel Hedvig a szakmaiságot szem előtt tartva azt jelezte, hogy a rendelkezésre álló vitatott kéz- és aláírást tartalmazó irat többszörös átvitelű, mikrofilmen rögzített (helyenként homályos) másolati példánya alkalmatlan a hitelesség egyértelmű megállapítására. Emellett bizonyíthatóan Petőfitől származó összehasonlító minták is nélkülözhetetlenek a kézeredet vizsgálatához.

A kérdéses kézirat jelzett minősége azonban még hiteles összehasonlító minták rendelkezésre bocsátása esetén is pusztán közvetlen megfigyelés útján tenné lehetővé a vizsgálat lefolytatását, ami a „nem kizárható”, esetleg a „valószínűsítő igen/nem” kategóriájú válaszadáshoz adhat megfelelő szakmai alapot.

Eljutottunk Szabó József István többdiplomás mérnökhöz, aki írásszakértőként, grafológusként készségesen vállalta Petőfi Sándor feltételezett 1851-es és 1849-es ismert írásainak összehasonlítását. Az általános sajátosságok közt szerepel például, hogy mindkettő szélessége és összetettsége azonos, hajlított vonalvezetésű és balsodratú.

A szakértő megállapította a különös sajátosságok egyezőségeit és különbözőségeit, statisztikai számításokat végzett. Az eredményeket figyelembe véve arra a következtetésre jutott, hogy a két írásminta nem egykezű, vagyis az 1851-es kézirat nem Petőfi Sándortól származik. Szinte végszóra érkezett meg Fuksz Sándor idevágó értesítése: – Külföldi írásszakértőkkel is beszéltem. Egyikük mondott határozott véleményt: a verset Petőfi írta. Megtudtam azt is, hogy az MTA őriz még hasonló jelölésű kéziratokat Szibériából Petőfi aláírásával. Lassan minden kiderül – a magyar tudományosság szégyenére. Gondoljunk csak bele: ha más nemzet legnagyobb fiának kerülnének elő életműfoszlányai, mindent megtennének a tisztázás érdekében.

És végül az általunk felkért Szabó József István is meglepő fordulattal rukkolt elő! Tavaly az interneten talált egy cirill betűs, kézzel írott névsort, mégpedig a barguzini expedíció résztvevői, Csank Csaba és Nehéz Mihály által szibériai levéltárakban fellelt, a Bajkálon túli terület állami (köztörvényes) és politikai száműzött bűnözőinek jegyzékét, amely a számukra az 1855-ben fejadagra és ruházatra kiadott összegeket tünteti fel.

A szakértő „önszorgalomból” összevetette ezt az írásmintát Petőfi Sándor latin betűs írásaival, és megdöbbentő értékelésre jutott: „Az általános sajátosságok, a Frazer-féle szögek és a statisztikai számítások kategorikusan bizonyítják a cirill és a magyar írásminták egykezűségét.” Vagyis ezt a listát száműzött költőnk vetette volna papírra? Ez sem elképzelhetetlen, hiszen Petőfiről oly sok minden kiderült már. Például az, hogy ő az „örök kérdőjel”...