Nem vagyok hős, és nem is akarok a hős szerepében tetszelegni; azok a hősök, akik vére pirosra festette a macskakövet – így gondolja a 83 esztendős Wittner Mária. Tizenegy évet ült. Még a börtönben megesküdött társainak: ha életben marad, ahol és amíg csak lehet és bírja, beszélni fog róluk és ’56-ról.

„Nagyon kemény harcokat láttam...”

Hogy mi vitt a barikádokra másokkal együtt engem is? Nem hiszem, hogy határozottan körvonalazódott volna bennem valamilyen tudatos politikai kép arról a rendszerről, amiben éltünk, de voltak benyomásaim arról a nyomorról, ami körülvett bennünket.

Apámra, anyámra gyerekkoromból egyáltalán nem emlékszem – legkorábbi élményem a Maglódi úti karmelita otthon. A nővérek em­ber-, haza-, Isten-szeretetre neveltek, tőlük kaptam azt az erkölcsi értékrendet, amivel elindultam az életbe. Tizenhárom éves voltam, amikor 1950-ben a rendet feloszlatták, és minket „államosítottak”, vidéki gyermekotthonokba kerültünk. Tizennyolc évesen egy fiúgyermek édesanyja lettem, egyedül.

1956 januárjától Pestre jöttem, ideiglenes tartózkodási engedéllyel alkalmi munkákból próbáltam megélni: mostam, takarítottam, havat hánytam, ami jött, még az építőiparban is próbálkoztam. Aztán krónikus májbetegséggel két hónapra kórházba kerültem, onnan nem volt hová mennem. Az a háromgyerekes asszony fogadott be, akinél mostam; szoba-konyhás lakásuk volt a szuterénban, náluk lettem ágyrajáró. Ott ért a forradalom. Ebből az elkeseredett helyzetből egyenes út vezetett a barikádra.

Nem hívott senki. Mondták, hogy a Corvin közben megalakult egy felkelőcsoport. Máris arrafelé vettem az irányt. Nem ismertük egymást korábban, de szorosan összekapcsolt bennünket a közös cél. Le akartuk rázni magunkról a félelmet gerjesztő uralmat. Terror alatt éltünk, de a lelkünket nem tudták megnyomorítani.
A Corvin közben találkoztam először a „bűntársammal”, Havrilla Béláné Sticker Katival. Elvált asszony volt, orsózómunkás. Végig együtt maradtunk a forradalom idején.

Nagyon kemény harcokat láttam, kapualjtól kapualjig, háztetőről háztetőre. Emlékszem, hogy egyfolytában temettünk, a parkokban és a tereken. Szinte gyerekembereket, akiknek vére pirosra festette az utcák macskaköveit. Szembeszálltak a túlerővel, a világ egyik legerősebb hadseregével, egy szál puskával, Molotov-koktéllal.

A Corvin-köz 1956 október végén.

Ahogy visszagondolok a forradalom napjaira, nem volt bennünk semmi félelem. Valahogy nem is gondoltunk a veszélyekre, arra, hogy meg lehet halni, eltalálhat egy golyó. Vitt a lelkesedés, nem éreztem magam forradalmárnak. Sokkal inkább a börtön és a börtön utáni évek tettek azzá.

November 4-én hajnalban elkezdődött az orosz invázió. Katival lőszerért rohantunk, amikor a Vajdahunyad utcába becsapódott egy aknavető, és megsérültem. A Péterfy Sándor utcai kórházba szállítottak, a robbanószerkezet legnagyobb szilánkjait kioperálták a combomból. Nem tudtam, hogy a lábamban és a gerincemben kisebb darabok bent maradtak, beágyazódva…

Amikor 9-én a kórházból a Corvin közbe mentem, már senkit nem találtam ott. Többen kimentek külföldre, úgyhogy én is megpróbáltam. A bizonytalanság miatt. De aztán Ausztriából hazajöttem, a gyerekem miatt, nem tudtam itt hagyni. Kint hallottam Kádár nyilatkozatát, büntetlenséget ígértek. Katit is hazahívta Svájcból a vőlegénye azzal, hogy nem lesz semmi bántódása. Elhittük.

1957 júliusában, a második nagy begyűjtés idején az egyik napon a délutános műszakból hazaérve éppen hogy elaludtam, amikor négyen jöttek, és vittek a Gyűjtőbe. A vád ellenem: az államrend megdöntésére irányuló fegyveres szervezkedés, többrendbeli, meg nem állapítható gyilkossági kísérlet, fegyveres rablás, disszidálás. Először hatod­rendű vádlottnak soroltak be, aztán elsőrendű lettem – ma sem tudom, miért.

Négy halálos ítéletet hoztak a perünkben: Wittner Mária, Havrilla Béláné Sticker Katalin, Kóté Sörös József és Tóth József. A Kisfogházban Katival végig a lépcsővel szembeni zárkában voltunk: semmit sem láttunk, de mindent hallottunk, ahogy az ablakunk alatt mentek el az elítéltek. A búcsúszavak a zsigerekig hatoltak: isten veletek, kiabálták, és bemondták a nevüket. Ezt ma is hallom, és életem utolsó percéig hallani fogom.

A másodfokú bírósági tárgyaláson az én halálos ítéletemet életfogytiglanra változtatták. Azóta ezerszer végiggondoltam, vajon miért éppen én maradtam életben. Nem tudom. A többiek halálos ítéletét aztán végrehajtották. Sokszor azt hiszem, velük bánt el kegyelmesebben az élet. Engem életre ítéltek. A mai napig bűntudat gyötör emiatt.

Sticker Kati és Wittner Mária 1956. november 3-án a Vajdahunyad utca 41. sz. ház udvarán. Fotó: MTI

A siralomházban elképesztő kegyetlenségről árulkodott például az, hogy mindig olyan könyveket kaptunk, amelyek a halállal való kokettálásra emlékeztetnek. Stuart Mária élete igazi dráma volt, és mielőtt lefejezték, levágták a hosszú haját. Egyszer Kati azt kérdezte tőlem: mondd, levágják a mi hajunkat is, mielőtt kivégeznek? Nem tudtam. Erre azt mondta: majd szólunk Bogárnak, a hóhérnak, hogy vigyázzon a hajunkra, mert most fésülködtünk.

Akasztófahumornak hittem. Aztán 1990 októberében, kint a temetőben – miután eltemettettem a három bajtársamat –, Kati sírjánál elmesélte nekem valaki, hogy az egyik smasszertől hallotta: Kati tényleg megkérte a hóhért, hogy vigyázzon a hajára, mert most fésülködött. Úgy éreztem, mindjárt összeesem. Élesen visszajött minden: Katit 1959. február 26-án végezték ki. Újra láttam, ahogy az a pici nő egyenesen, feltartott fejjel ment. Amikor becsapódott utána az ajtó, verni kezdtem az öklömmel, hogy hozzák vissza. Félőrültként püföltem, amíg el nem vesztettem az eszméletem. Ideg-összeroppanást kaptam.

Victor Hugo írja a Nyomorultakban, hogy a halál Isten dolga. Miért nyúlnak akkor az emberek ehhez az ismeretlen valamihez?!

Rettenetesen sokat szenvedtünk Kalocsán a börtönben! 1963-ban sokan amnesztiával szabadultak. Én nem. Később tudtam meg, hogy 1969 őszén megjelent egy Kádár-interjú, amit egy amerikai újságíró készített. Ebben a kommunista politikus azt hazudta, hogy Magyarországon már nincsenek politikai foglyok, mert ’63-ban mindenkit kiengedtek.

Élő cáfolatként, bizonyítékként ott voltunk bent mi hárman, akiket aztán 1970-ben „csendben” kiengedtek. De nem amnesztiával.
Amikor 11 év után végre kijöhettem a börtönből, úgy éreztem, hogy nem szűnt meg, csak tágult a börtönöm. Vágytam rá, bár akasztottak volna föl, akkor vége lenne mindennek. Hogy mit jelent a megaláztatás, kint is éreztem.

Az erkölcsi bizonyítványomban szerepelt, hogy részt vettem a forradalomban, gyilkossági kísérlet, fegyveres rablás, tehát minden, ami akkor szégyellnivaló volt. Hogyan magyarázzam meg az embereknek, hogy ez mind nem igaz? Kinek magyaráztam volna? Annak, akinek piros könyv lapult a zsebében? Az állandó gya­nú légkörében való létezés felőrli az ember idegeit. Akkoriban nem tudtam 49 kilósnál többre meghízni, mert valahol belülről mindig emésztette magát az ember, és időközönként bizony összeroppant…

Én mintegy két évtizedig senkivel nem találkoztam. Nem mertem. A megaláztatás különböző fokoza­tait minden pillanatban éreznem kellett, méltósággal és dacosan viseltem. 1989–90-ig nem foglalkoztam a forradalmi ügyekkel. Ráadásul, akik életben maradtak, azok a társadalom szemében mindig gyanúsak. Én semmit nem tettem érte.

Wittner Mária. Fotó: Kállai Márton

Megöregedtünk, sokan meghaltak közülünk. Isten úgy akarta, hogy én túléljem. Sokkal nehezebb keresztet tett a vállamra a halálnál: hirdetem ’56 eszméit, amíg csak élek és beszélhetek az igazságról. Minden egyes alkalommal, amikor az előadásaimon felidézem a múltamat, a fájdalom könnyeivel keverednek az emlékek, de akkor is beszélni kell mindezekről.

Többen mondták már, hogy el kellene felejteni a múltat, de ezt sosem lehet és nem szabad. 1956 azt üzeni, hogy a magyar nemzetet csak ideig-óráig lehet idegen befolyás alatt tartani, mindig felemeli a fejét, öntudatára ébred, és elnyomóival szembeszállva kivívja függetlenségét.

Egy veronai fiatalember egyszer azt mondta, a forradalmi zászlónkon a lyuk jelképezheti Krisztus sebét is. De lehet golyó ütötte seb is. Szíven ütöttek a gondolatai. A lyukat ma már nem betömni akarom, hanem begyógyítani a Kossuth-címerrel, ami szintén a forradalom szimbólumává vált.

Szeretem a verseket, magam is írok. Milyen hosszú az út lélektől lélekig, írja versében Tóth Árpád. Csak rajtunk múlik, hogy lerövidítsük ezt az utat, és egymásra találjon minden magyar, mert csak akkor maradhatunk magyarnak a Szent István királyunk által felajánlott Mária országában.

Névjegy

Wittner Mária 1937-ben született. Az ország a rendszerváltás után ismerhette meg a nevét: a Kádár-rendszer bukása óta számos 1956-os szervezet munkájában vett részt, harcos antikommunizmusáról vált híressé. A 2006-os és a 2010-es országgyűlési választásokon a Fidesz országos listájáról szerzett parlamenti mandátumot.

Több interjúkötetben mesélt az életéről, ezenkívül a börtönben töltött időszakról szól a Szabadság vihara és a Hóhér, vigyázz! című dokumentumfilm. Többek között megkapta a Magyar Érdemrend nagykeresztjét, a Szent István-díjat és az Emberi Méltóságért Díjat. Két fiúgyermek édesanyja.

 

Hozzászólások

Kövess minket a legfrissebb sportos trendekért és inspirációkért a Facebookon is.