Nem tékozló fiúk többé - Károly a hitében talált válaszokat: Isten nem pótlék a drogok helyett

TIZENÉVES KORUKBAN indultak lefelé a lejtőn. Először csak marihuánához, majd keményebb kábítószerekhez nyúltak. A fiatal drogosok története sokban hasonlít, bár életútjuk, családi hátterük eltérő. És bár máshonnan indultak, ugyanoda tartanak: a józanság felé. Ráckeresztúron járunk, a Kallódó Ifjúságot Mentő Misszió (KIMM) Drogterápiás Otthonában, ahol harminc, 16–35 év közötti fiú lakik. Mindannyian szenvedélybetegségből szeretnének gyógyulni.

Ország-világHardi Judit2016. 04. 14. csütörtök2016. 04. 14.

Kép: KIMM Kallódó Ifjúságot Mentő Misszió Drogterápiás otthon Ráckeresztúr Rehab Elvonó 2016.03.18. fotó: Németh András Péter, Fotó: Nemeth Andras Peter +36208281361

Nem tékozló fiúk többé - Károly a hitében talált válaszokat: Isten nem pótlék a drogok helyett
KIMM Kallódó Ifjúságot Mentő Misszió Drogterápiás otthon Ráckeresztúr Rehab Elvonó 2016.03.18. fotó: Németh András Péter
Fotó: Nemeth Andras Peter +36208281361

„Nagyon jó srác vagy, bár kicsit jobban beleállhatnál a vitákba.” „Örülök, hogy itt vagy, azt hiszem, könnyen beilleszkedtél, és a fiatalabbakkal is jól megtalálod a közös hangot.” „Azért jó lett volna, ha leveszed a sapkád, amikor bejössz... De egyébként jó srác vagy.”

A „szauna” középpontjában szelíd arcú fiú áll. „Köszi!”, zengik minden elhangzott vélemény után kórusban a fiúk. Hol őszintébben, hol mesterkéltebb mosollyal. Hogy mindig ilyen kesztyűs kézzel bánnak egymással? Ki tudja. De a piszkálódások, apró beszólogatások mögött érződik, kiegyensúlyozott viszonyra törekszenek.

„Nemrég elküldtek egy fiút. Nem tudott beilleszkedni, veszekedett meg feszültséget szított” – mesélik. Konfliktus persze mindig van, de keresik a megoldást: ebben mediátori segítséget is kapnak egy mentor és pár idősebb, régebbi lakó személyében. Többek között a konfliktusok feloldására szervezik az úgynevezett „szauna” alkalmakat is. Ebben az órában egy kiválasztott fiú áll a középpontban, a többiek pedig elmondják róla a véleményüket. Rosszat, jót egyaránt.

A fiatalok közül egyesek önként, többen családi nyomás hatására kerülnek az otthonba. Három fázison, vagyis egy terápiás íven kell túlesniük – körülbelül egy év alatt –, hogy gyógyultan térhessenek vissza szeretteikhez, és józan életet élhessenek. 

* * *

Milán első fázisos lakó. Állítja, ez a legjobb hely az országban. A húszéves fiú tudja, mit beszél, ez már a hatodik próbálkozása valamilyen rehabos központtal. Tizennyolc éves volt, amikor kirakták otthonról.

A drogok miatt. Hogy mit használt? Kérdésemre csak sokatmondóan biccent: mindent.

– Tizenhárom évesen kezdtem füvezni, aztán jött minden más. Amíg nem kezdtem anyagozni, nem találtam a helyem. De így könnyen szereztem új barátokat, egy idő után pedig úgy gondoltam, csak a drog miatt vagyok szerethető. Aztán jöttek a rendőrségi ügyek, lopások, stiklik, egyre messzebbre kerültem a családomtól. Tavaly 41 kiló voltam, nem érdekelt semmi, csak a drog. Ősszel már arra gondoltam, ha nem kapok segítséget, pár héten belül meghalok.

Októberben került Ráckeresztúrra, december elején egy balhé miatt távozott. Január elején jött vissza. Mint minden új, az első hét végén ő is megrajzolta saját címerét.

A fiúk ezeken a címereken jegyzik le többek között, mi a legjobb tulajdonságuk, mit szeretnének elérni, mi a rájuk legnagyobb hatást gyakorló családi érték, és mit szeretnének, hogyan jellemezzék őket a többiek. Milán címeréről kiderül, könnyen barátkozik, szeret motorozni, nagyon vágyik családra, és jó lenne, ha a többiek becsületesnek, tisztelettudónak, szerethetőnek, segítőkésznek látnák.

– Azért jó ez a közösség, mert másképp állnak hozzánk. Szeretnék hasznos tagja lenni a társadalomnak, nem csak egy utolsó tróger – itt pedig ebben segítenek. 

* * *

Valószínűleg az első a legnehezebb fázis. Függőként kell beilleszkedni az új közösségbe. A fiúknak meg kell tanulniuk segítséget kérni, és használni a csoportot mint az elsődleges segítő és megtartó erőt ebben a nehéz időszakban.

Ekkorra már kiderül, ki miben jó, ennek alapján pedig felelősségterületet is kapnak a fiúk. Napi teendőik szép számmal akadnak: külön felelőse van a reggeli tornának, a terítésnek, a takarításnak, a kert és a kápolna rendben tartásának, a mosásnak. A munka délelőtt folyik, lógás nincs. Fontos dolgokkal foglalkoznak, például a kerti fóliasátorban is ők ültetik a növényeket, hogy nyáron friss és saját zöldség kerülhessen az asztalra.

Délutánonként csoportos foglalkozásokon vesznek részt. Mindenki saját mentort kapott, aki pedig valamit szeretne megosztani a közösséggel – legyen az öröm, bánat, nehézség –, jelentkezhet, és az úgynevezett kiemelésen vele foglalkoznak.

A második fázisban már más, nehezebb munkát is rájuk bíznak. Segédkezhetnek például a konyhában vagy a vásárlásnál. Ilyenkor már szabadnapot is kapnak, kimehetnek, meglátogathatják a családjukat. 

* * *

A húszéves Karesz a második fázisban éli mindennapjait. Székesfehérvárról került Ráckeresztúrra. Ő is megjárt már több hasonló intézményt.

– A család fekete báránya vagyok. Nálunk soha senki nem cigizett, nem alkoholizált, nem használt drogokat. Van két húgom, de ők nem rosszak. Jól tanulnak, iskolába járnak. Én mindig ellógtam, használtam mindent.

Fűvel kezdtem, de később volt minden: kristály, mindenféle dizájnerdrogok, biofű... Na, az valami nagyon undorító dolog.

Milán bólogatva helyesel, ez utóbbi a legrosszabb minden drog közül.

– Október hetedikén kerültem be, azóta itt vagyok. Elegem lett abból az életből. Sokat hazudtam otthon, ebből meg a szüleimnek lett elege. 15 évesen kezdtem el drogozni, többször elszöktem. Végül tavaly ősszel az apám fogta a cuccaimat, összepakolta, és átvitte a szomszédba a nénémhez. Reggel elmentek dolgozni, engem meg bezártak, hogy ne mehessek sehova. Négy napig bírtam, aztán magamra erőltettem a húgom cipőjét, megszöktem, eladtam a kongámat, a pénzből herbált vettem.

Aznap nagyon sajnáltam magam, végigsírtam az éjszakát a lépcsőházban. Másnap segítséget kértem, ide irányítottak. 

* * *

– Nem elvárás, hogy valaki keresztény legyen, hozzánk bárki fordulhat segítségért, nem küldünk el senkit – magyarázza Centgraf Károly programvezető. – De el kell fogadniuk, hogy itt, a KIMM-ben ezek az értékek dominálnak, meg kell próbálniuk nyitottnak lenni, nem bomlasztani a társaságot.

Reggel és este közös imádkozáson, vasárnap istentiszteleten vesznek részt.

Tárgyilagos önvizsgálatot tartanak itt a fiúk, ez pedig természetesen nagyon nehéz. Meg kell tanulniuk felelősséget vállalni a tetteikért, önálló életet élni, szerek nélkül. Igyekszenek a lehető legtöbb dologban segíteni nekik, hogy idővel önállóan is helytálljanak a társadalomban mint felelősségteljes felnőttek. 

* * *

– Egyet nem mondhatnak: lehetetlen kikeveredni a függőségből. Én vagyok rá az élő példa, hogy lehet. – Károly tizennyolc éve tiszta. – Ópiátfüggő voltam, tizennyolc évig. Mondjuk úgy, hogy mostanra értem utol magam. Korábban nem láttam az élet, a létezés értelmét. A szerekben nem, a hitemben viszont választ kaptam a kérdéseimre. Ugyanakkor nagyon fontosnak tartom megjegyezni, hogy Isten nem pótlék a drogok helyett. Csak egy lehetőség egy másfajta élethez. Hisszük, hogy Istennek terve van ezekkel a srácokkal, de nem erőszakoljuk senkire a hitet. A fiúk körülbelül 80 százaléka számára vonzóvá válik a keresztény hit, talán azért, ahogyan mi, a munkatársak, mentorok viselkedünk velük. Másképp bánunk velük, mint ahogyan azt megszokhatták. Évente négy-öt keresztelőt tartunk.

A mentorok között egyébként nem Károly az egyetlen, aki korábban szerhasználóként élt. A többség küzdött valamilyen függőséggel korábban, így tökéletesen átérzi az itteni fiatalok helyzetét. 

* * *

Victorné Erdős Eszter nem volt egyszerű kamasz. Több iskolát is megjárt – nem feltétlenül saját akaratából hagyta el az intézményeket –, rossz társaságba keveredett.  – Mindig az akkori Moszkva téren gyülekezett a társaság. Drogosok voltak, többnyire. Befogadtak, pedig soha nem éltem a szerrel. Valahogy nem érdekelt, azok nélkül is elég bolond voltam – meséli az intézmény vezetője. Vallásos családban nőtt fel, ő maga 18 éves volt, amikor megtért. – Fel kellett vállalnom a hitemet. Kérdezték a bandában, hova megyek. Én meg dacosan, csak azért is jelentettem, hogy templomba. Ha akarnak, jöjjenek. És legnagyobb meglepetésemre nem gúnyoltak ki. Sőt, páran el is jöttek velem. A rákosszentmihályi gyülekezetbe jártunk, a lelkészházaspár pedig nagyon nyitott volt, nem zavarta, hogy drogosokat viszek a közösségbe, szeretettel fogadták őket.

1983-ban Bartha Tibor püspök létrehozta a KIMM-et. Az egyetemen teológiát hallgató Esztert is megkérték, segítsen a munkában.

– Nagyon is jól ismertem a kábítószer romboló hatását, láttam eleget a barátaimon. Én leginkább az iskolából kirúgott gyerekeket hívtam, hiszen saját tapasztalattal bírtam e téren. Tudtam, hogyha nincs mögöttem az anyukám és az erős családi háttér, elkallódtam volna. Ezek mögött a gyerekek mögött nem állt senki, a legtöbben akkor már szerhasználók voltak. Mi segítettünk nekik.

1987-ben Ráckeresztúron egy parasztházban rendezték be az első drogterápiás otthont, majd 2002-ben költöztek az új épületbe. Mellettük nyílt tavaly ősszel a kifejezetten kiskorú fiúknak épült otthon. 

* * *

Ernő nemrég ünnepelte a 21. szülinapját. Csendes, szomorú tekintetű fiú, alig több mint egy hónapja lakik itt. Testének nagy része tetovált, a legtöbb alkotás saját keze munkája.

– Az első tetoválásomat még tűvel és tintával csináltam 16 éves koromban – mutatja az alkotást. – Aztán az első fizetésemből vettem egy tetoválókészletet. De itt az alkaromon kihagytam egy kis részt, ide a gyerekeim nevét szeretném majd varrni. – Rákérdezek az üres folt feletti vágásokra. Legyint, csalódottnak érezte magát, azt hitte, nincs más lehetőség. – De rájöttem, ez csak megfutamodás. Más megoldást kellett találnom. Három év biofüvezés után, részben magamtól, részben a szüleim kérésére költöztem be ide, az otthonba.

Tipikusnak mondható történet az övé, rossz társaságba keveredett. Pedig rendezett családi háttere, állása is volt, karbantartóként dolgozott.

– Néha belegondolok, hogyha a fizetésemet nem szívtam volna el, mostanra már lehetne jogsim, talán autóm is. Csupa értelmes dolgot vehettem volna belőle. Nagyon vágyakozom haza, ki innen. Rájöttem, bőven van mit rendbe tenni az életemben, és nehéz ezzel a tudattal itt lenni, mikor annyi mindent kellene intéznem. De próbálok türelmes lenni. Eddig úgy gondolkodtam, csak az éppen megélt pillanat számít, a munka, a család, minden más várhat. Most már másképp látom. Jó lenne egy rendes barátnőt találni, aki mellett megállapodhatok. 

* * *

A harmadik fázis már az összegzés, az új élet küszöbe. A fiúk munkát keresnek, az otthon munkatársai pedig segítenek nekik. Mehetnek dolgozni például a KIMM budapesti kávézójába, de bárhogy is válasszanak, támogatásra mindig számíthatnak. Látogatni is visszajöhetnek, ha azt szeretnék, itt mindig tárt kapukkal várják őket.

A fiúk pedig terveznek. Családra vágynak és jó állásra. Milán édesapja és annak élettársa után menne külföldre, ott vállalna munkát. Ügyes kezű fiú, nem aggódik, találni fog valamit. Persze előtte még le kell érettségiznie.

Karesz itthon tervez: zenét tanítana. Gyerekeknek. Rendkívül muzikális, a zene a vérében van. Egy konga és egy nejlonzacskó segítségével rögtönzött koncertet ad a kápolnában, és noha nem tanulta – csak úgy, magától –, órákig el tudnánk hallgatni. Búcsúzóul kacsint: ha esetleg valamikor tehetségkutatóban indulna, majd dobjunk rá egy SMS-szavazatot.

 


HARDI JUDIT
RIPORTJA


NÉMETH ANDRÁS PÉTER
FELVÉTELEI

Ezek is érdekelhetnek