Nincs emberarcú szocializmus

„Éreztük, hogy valami készül, mert az éjszakai riadók egyre gyakoribbak lettek. Amikor augusztus 20-án éjjel ismét megszólalt a sziréna, álmosan vágódtunk be a tankba, s a hadosztály többi harckocsijával együtt felsorakoztunk az alakulótéren. A motorok dübörögtek, mi meg vártuk a rádióban a szokásos mondatot: a gyakorlatnak vége. Ehelyett egy rövid parancs hangzott el: előre! Igen ám, de előttünk az országutat a laktanyától elválasztó betonkerítés volt, a meglódult kocsik tehát néhány méter után megtorpantak. A rádió felüvöltött: harckocsizók előre! Egyetlen másodperc alatt a kerítést ledöntve törtünk ki az országútra. És már tudtuk, ez nem gyakorlat…”

1968. augusztus 20-ának éjjelén és a 21-re virradó hajnalon a Varsói Szerződés fegyveres erői kétszázezer katona és ötezer harckocsi részvételével, légideszant-egységek támogatásával, több irányból is átlépve a határt, megszállták Csehszlovákiát. A következő napokban a benyomulókhoz további háromszázezer fős kontingens csatlakozott.

Magyarország az akcióban tizenháromezer katonával vett részt. A Rétság–Pásztó térségbe egy nap leforgása alatt teljes titoktartásban települt át a „magasabbegység”. A  katonákat 155 harckocsi, 2000 egyéb jármű és 99 harci repülő támogatta. A szovjet csapatok határátlépése előtt 15 perccel lezárták az egész magyar–csehszlovák határt, leállították a hajóforgalmat, lefegyverezték a szolgálatban lévő csehszlovák határőröket, a csendőrőrsök személyi állományát, megakadályozva minden híradós összeköttetést. Ekkor lőtték meg a magyar megszállás egyetlen csehszlovák állampolgárságú sérültjét. A sors keserű fintora, hogy az illető egy magyar származású csendőr volt. Mácsai Józsefet ugyanis hiába szólították föl, hogy adja át a fegyverét, inkább szökni próbált, amikor egy magyar határőr rálőtt, és könnyebben megsebesítette.

Hogy miért zajlott le egyetlen puskalövés nélkül Csehszlovákia lerohanása? Ennek legalább három oka is van. Az első: a mérhetetlen túlerő. Bár a csehszlovákok hadereje jelentősnek volt mondható – a magyarokénál lényegesen erősebb és korszerűbb hadsereggel rendelkeztek –, a rájuk rontó öt ország (Szovjetunió, NDK, Bulgária, Lengyelország, Magyarország) fegyveres erőivel esélytelen lett volna az ellenállás. A második ok: a megszálló erők főparancsnoka, Grecsko marsall telefonon felhívta Martin Dzúr honvédelmi minisztert és figyelmeztette: „Ha csak egyetlen katonátok rálő a bevonuló csapatokra, felkötünk téged a legelső póznára!” De szerintem mindeközben működött a sajátos cseh- (szlovák) lélek is, amit Jiří Menzel és Bohumil Hrabal feledhetetlen művéből, a Szigorúan ellenőrzött vonatokból ismerhetünk. Ahol ugyebár Tapicska forgalmista kizárólag párnás női fenekekre pecsétel az állomás hivatalos stemplijével, a beosztott Milosnak pedig sehogy nem sikerül elveszteni szüzességét, miközben a félárbócra engedett vasúti jelzőtábla előtt német hadivonatok vonulnak a frontra…

Hogy mi vezetett a prágai tavaszhoz és annak elfojtásához, erről már sokan-sokat írtak, mi is átéltünk valami ilyesmit 1956-ban. A legendás ’68-as év az ifjúsági lázadás, a kulturális virágzás, a zene, a szabad szerelem, a hippimozgalom, a gyarmatok részbeni felszabadulása, a polgárjogi felvonulások és az újbaloldal születésének pillanata volt. A „béketábor” is mozgolódott: ugyebár Titóék és Ceaușescuék amúgy is igyekeztek kilógni a sorból, az akkor Magyarországon bevezetett új gazdasági mechanizmust a szovjetek eredendően gyanakvással kísérték, ráadásul Prágában is reformokat hozott a tavaszi szél. Alexander Dubček csehszlovák pártvezető a kommunista rendszernek akart emberi arcot adni azáltal, hogy felszámolja a húsz éve lappangó társadalmi és gazdasági problémákat. Lazított az egypártrendszer szigorán, szabad választásokat ígért, megszüntette a cenzúrát és nyugati mintájú reformokat vezetett be a gazdaságban. A szovjet pártvezetés és a Varsói Szerződés tagállamai nem nézték jó szemmel az elhajlást: az ellenforradalom csíráját látták benne.

Ahogy A tanú című filmből tudjuk: ezen a nyáron a nemzetközi helyzet aztán tényleg fokozódott. Megkezdődtek a két-, három-, négy- és ötoldalú tárgyalások, a legkülönfélébb pártdelegációk indultak és érkeztek – mindenki igyekezett lebeszélni Dubčekéket a folytatásról. Ezt ki így, ki úgy tette. Kádár – bár végül ő is beleegyezett a megszállásban való részvételbe – a maga módján „elvtársi őszinteséggel” óvta Dubčeket, amikor a pártlegendárium szerint egy kerti sétán, mikrofonoktól, ügynököktől távol a következőt mondta: „Maga nem ismeri ezeket az embereket. Fontolja meg, kikkel áll szemben.” Mert Kádár viszont jól ismerte „ezeket”...

A legdrámaibb „elbeszélgetés” 1968. július 29. és augusztus 2. között Ágcsernyőn, ennek az alig néhány ezer lakosú városkának a vasútállomásán zajlott le a szovjet főtitkár Brezsnyev és Dubček között. Nemcsak az ott elhangzottak, már a körülmények is jelezték a tárgyalások végét. Egyik delegáció sem akart (mert?) a másik országába menni, ezért választották ezt a határ menti községet. Ágcsernyő egyetlen számításba vehető tárgyalási terme a vasúti resti volt, de azt sem akarták elfogadni, ezért a találkozóra egy speciálisan erre a célra átalakított vasúti kocsiban került sor. Az éjszakákat pedig mindkét fél a saját területén töltötte: a szovjetek egy ungvári szállodában, míg a csehszlovákok egy közeli helyi szállóban.

És elkövetkezett augusztus 20-a, a katonai megoldás napja. Bár, ahogy írtuk, fegyveres összecsapás nem történt, azért áldozatokkal mégis járt a megszállás néhány hete. A bevonulásnak 137, egyes adatok szerint 180 áldozata volt Csehszlovákiában. A megszállók közül legfeljebb tucatnyian halhattak meg, de ők sem harcban vesztették életüket, hanem szerencsétlen balesetek és részeg katonák meggondolatlansága miatt. Egy bolgár katona azért halt meg, mert megszökött az egységétől, és a megrémült civilek agyonverték, amikor megállított egy autót.

A megszállása során négy magyar katona is meghalt. A hivatalos dokumentumok szerint egyikük „szerelmi öngyilkosságot” követett el, egy tiszt szívinfarktust kapott, a felderítő századnál pedig „fegyverbaleset” történt. A negyedik halálról szóló jelentés szerint egy Ipoly mentén haladó harckocsi megcsúszott, és maga alá temette a tornyában álló Bogáth József tartalékos alhadnagyot. A magyar katonák két halálos közlekedési balesetet okoztak, mindkettőben csehszlovák állampolgár halt meg. Csapataink október 23-án – a blokk országai közül elsőként – vonultak ki Csehszlovákiából. A szovjet csapatok még 23 évig maradtak.

Minderről a magyar sajtó is beszámolt. Már ahogy akkoriban ez szokása volt. Míg például megírták: „A szovjet vezetők, kifejezésre juttatva, hogy a Szovjetunió népei a szocialista Csehszlovákia népeivel barátságra és testvériségre törekszenek, megerősítették azt a készségüket, hogy a legszélesebb körűen és őszintén együttműködjenek a kölcsönös tisztelet, az egyenjogúság, a területi sérthetetlenség, a függetlenség és a szocialista szolidaritás alapján”, az valahogy kimaradt a tudósításokból, hogy Dubčeket egy katonai gép padlójához láncolva szállították Moszkvába. Hogy ott mi történt, nem tudhatjuk, de tény: augusztus 27-én a televízióban könnyes szemmel arra kérte a nemzetét, hogy fogadják el a demokrácia és a szólásszabadság átmeneti korlátozását.

Így bukott el a prágai tavasz, s a világ számára bebizonyosodott, hogy a szocializmusnak nincs emberarcú változata.

FOTÓ: JIRI FINDA, PROFIMEDIA/ALAMY/CTK, LIBOR HAJSKY, PUZZLEPIX/AP/CTK ,AFP