RÉGI MONDÁS, ismerték már az ókorban is, hogy a háború első áldozata az igazság. Mégsem érdekel ez senkit. Vagyis nem sokakat. Különben nem lennének háborúk. Amikor 1914-ben kitört a nagy háború, még nem tudták, hogy ezt nevezik majd első világháborúnak. Miközben a sokadik volt a sorban. Viszont az egyik legkegyetlenebb.

Örök háború

„Sírokat láttam a hó alatt. Vért láttam az erdőben.” Ezeket a sorokat Molnár Ferenc vetette papírra, akit a háború első évében mint haditudósítót küldtek a frontra. De mi másról számolhatna be egy író, kinek lelkébe örökre beleégett az a Galíciában töltött esztendő, színdarabot is írt belőle, Fehér felhő címmel. Amit azonban Molnár a borzalmak ellenére józan ésszel képes volt felfogni, azt a szemben álló felek állami propagandagépezete meg sem kísérelte. A nagy háborúban olyan erővel zúdult a gyűlöletkeltés az emberekre, a befolyásolás, a megtévesztés, hogy elegendő volt csak az ellenségre gondolni, és az ember gyomra máris görcsbe rándult.

De az első világháborúra mégsem a remekül működő állami lelki terror miatt mondják azt, hogy ez volt minden idők kegyetlenebb háborúja, hanem az áldozatok magas száma miatt. Ha ugyanis figyelembe vesszük azt, hogy a polgári áldozatok száma szinte ugyanannyi, mint ahányan a fronton haltak meg – egyes kutatások szerint nem 15 millióan, hanem 18-20 millióan vesztették életüket a nagy háború idején –, akkor rémisztő a gondolat: a halál nem csak a lövészárkokban tarolt. Igaz, a hátországban főként a járvány (spanyolnátha) és az éhezés szedte áldozatait.

A nagy háború kegyetlenségének hírét erősíti az is, hogy a négy évig tartó időszak alatt jelentős mértékben fejlődött a haditechnika, amit kifejezetten az ellenség, vagyis emberek, családapák és fiúk életének kioltására terveztek. Bár ebben a háborúban is szemtől szembe vívták a harcot, mégsem kellett közel menni a másikhoz. A katonák sokszor úgy öltek, hogy azt se látták, kire lőnek, és sokszor úgy is haltak meg, hogy még csak ellenséget sem láttak. A háború második évében, 1915. április 22-én pedig a németek olyan fegyvert vetettek be Ypernél, amely nem csupán a hadi ipar történetében nyitott új korszakot, de az emberi kegyetlenségében is. Németország ugyan csatlakozott az 1899-es hágai egyezményhez, amelyben vállalta, hogy vegyi-biológiai anyagot nem vet be fegyverül, mégis megtette – ahogyan korábban is. Csakhogy ezúttal egyetlen klórgáztámadással öltek meg mintegy hat-nyolcezer ellenséges katonát. Az eset érdekessége, hogy a gázt az a német kémikus, Fritz Haber fejlesztette ki, aki 1918-ben Nobel-díjat kapott a műtrágya alapjainak kidolgozásáért. Amikor a tudós felesége, Clara Immerwahr – aki Németországban első nőként doktorálhatott kémiából – megtudta, hogy férje mit tett, öngyilkos lett. S hogy a történetek továbbra is kegyetlen fordulatot vegyenek: a háború után Haber részt vett egy rovarirtó megalkotásában, amelyet a nácik később mint ideggázt Zyklon-B néven vetettek be a koncentrációs táborokban.

De a nagy háború kegyetlenségét mutatja az is, hogy a harcokba úgy állt bele a nyugati világ, mintha csakis pusztítani támadt volna kedve. A gyógyítás, az orvostudomány csak kullogott a vérengzések nyomában, pedig, ha lett volna megfelelő gyógyszer és orvosi eszközkészlet, netán antibiotikum, milliók életét menthették volna meg.

Amikor pedig 1918-ban mégis véget ért a háború, már tudni lehetett, hogy az azt követő békeszerződések lényegében csak arra jók, hogy a szemben álló feleknek időt hagyjanak a felkészülésre a háború folytatásához. Ahogyan ezt a franciák tábornoka, Ferdinand Foch megjósolta 1919-ben: „Ez nem béke, csupán fegyverszünet húsz évre.”

Vagyis keresheti bárki az igazságot, a háborúban nyomát sem találni. Ezért is érthetetlen, hogy az emberiség miért vágyik újra és újra elkövetni a hibát, hogy öljön, pusztítson, hogy aztán emléket állítson a hősöknek, miközben – ahogyan az igazság – azok is csak áldozatok.

Kövess minket a legfrissebb sportos trendekért és inspirációkért a Facebookon is.