Páros interjúnkban Temesvári Andrea és Krizsó Szilvia egymásnak is szervál - Térfélcserék

MÁIG A LEGSIKERESEBB MAGYAR TENISZEZŐ Temesvári Andrea. Világranglistán a hetedik volt. Húsz éve versenyzett utoljára. Azóta saját teniszakadémiát nyitott. Reggeltől estig edz növendékeivel, köztük a gyerekeivel. Krizsó Szilvia Pulitzer-díjas újságíró. Az amerikai nagykövetség tíz éve az egyik legbefolyásosabb magyar nőnek találta. Hat esztendeje „kilökték” a köztévétől. Nemrég újra képernyőre került a Krizshow című kulturális beszélgetős műsorával. Most találkoztak így először, a páros interjú hozta őket össze. A Szabad Föld újságírója pedig hagyta, hogy egymást is kérdezzék váltásokról, visszatérésekről.

Ország-világKarácsony Ágnes2017. 02. 20. hétfő2017. 02. 20.
Páros interjúnkban Temesvári Andrea és Krizsó Szilvia egymásnak is szervál - Térfélcserék


– Amikor visszavonult, az egyik amerikai tévékommentátor így búcsúztatta: „Hiányozni fog a pályáról a pókerarcú fenomén.” Valóban soha semmi nem zökkentette ki meccseken?

Temesvári Andrea: – Észsport a tenisz. Nem szabad érzelmet mutatni a pályán, abból is pontot szerezhet az ellenfél.

– John McEnroe világelsőként is végighisztizett mérkőzéseket. Ön még csak nem is szentségelt magában, ha pontot veszített?

T. A.: – Dehogynem! Voltak belső őrjöngéseim. Nehéz is megállni, hogy az ember ne reagáljon akár a saját, akár az ellenfél hibáira. Egyszer egy meccsen beszólt nekem egy csaj. Döntő szettet játszottunk, ki akart billenteni, sziszegve becsmérelt a térfélcserénél, amikor elhaladtam mellette. Legszívesebben lecsaptam volna az ütővel.

– És? Visszaszidalmazta őt?

T. A.: – Meg sem rezzentem.

– Hasonlóan rezzenéstelen volt műsorvezetőként Szilvia is. Miközben – kérdéseitől és interjúalanyaitól függően – folyton próbálták politikailag beskatulyázni.

Krizsó Szilvia: – És büszke vagyok, hogy sohasem sikerült senkinek. Ha valaki szuverén, az zavart kelt bármilyen rendszerben.

T. A.: – Mennyivel könnyebb nekem! Senki nem tud belém kötni. A teniszszabályok ugyanis nem rugalmasak. Ha vonalon belül ütjük, rendben, ha kiütjük, hiba.

– Emlékszem, amikor Orbán Viktort kérdezte Szilvia Az Estében 2005-ben. Nem engedte, hogy kibújjon a válaszok alól. Kemény maradt végig, de nőiesen provokatív is. Voltaképpen „végigkarmolta” kérdéseivel Orbánt, aki lassanként megadta magát a helyzetnek. Az év interjúja lett, tanítják médiaiskolákban, Kamera Hungária-díjat is nyert vele.

K. Sz.: – Egyéniségünk szerintem megjelenik abban, ahogyan és amit kérdezünk. Attól, mert itthon férfias területnek számít a politikai újságírás, nőként még nem kell hozzámacsósodnunk a pályához. Én sosem személyeskedtem, úgy gondolkodtam: föl kell tennem azokat a kérdéseket, amelyeket a néző is föltenne. Nem akartam megsemmisíteni az interjúalanyokat. Palástoltam az ellenszenvemet, de a rokonszenvemet is.

T. A.: – De nem is kellett a macsóközegben nagyobb teljesítményt nyújtani az érvényesüléshez? Jobban bizonyítani nőként?

K. Sz.: – Nem. A többség elfogadta és elismerte a munkámat. Egyébként a tévéstúdióban is működik a tudatalatti: a férfiak ösztönösen arra törekednek, hogy „bevágódjanak”, ha egy nővel kerülnek szembe.

T. A.: – Egyetlen interjúalanya sem próbálta lenyomni?

K. Sz.: – De, egy. Még az Aktuálist vezettem, Mikola István volt a vendég egészségügyi miniszterként. Előtte hír lett abból, hogy a minisztériumában tévéstúdiót rendeztek be hatmillióért. Nyilván nem hagytam szó nélkül, rákérdeztem, minek neki ott televíziózni. Addig normálisan felelgetett Mikola, ennél a kérdésnél váltott: „Jaj, kislány, maga még olyan fiatal…” – kezdte a választ. Rezignált maradtam. De belül forrongtam a lekislányozós hangnemtől.

T. A.: – Bennem nézőként azért megmaradt, milyen jól kezelt konfliktusos helyzeteket Szilvia.

K. Sz.: – Azért nem ment mindig. Egyszer eléggé megütöttem a bokámat még a Duna Tv-ben. Pallag László kisgazda politikus, az olajbizottság elnöke akkor hozta nyilvánosságra az olajszőkítő politikusok listáját. Bejött a műsorba, sorolni kezdte a neveket. Kérdeztem, mik a bizonyítékai. Dühösen mondta, inkább azt kérdezzem, miként eshetett meg ilyen Magyarországon. Én – miközben elismertem, felháborító, ami történt – nyomtam tovább a dolgot, hogy ha nincs bizonyíték, vádaskodásnak tűnhet az egész. Egymásnak feszültünk. És ez így ment végig. Csakhogy egy újságírót nem ragadhatják el az indulatok. Engem akkor két hétre letiltottak a képernyőről a stílusom miatt. Helyesen tették. De a kérdéseim is jogosak voltak, csak a hangnem hibádzott. Ez fontos lecke volt számomra.

– A belátás képessége a sportból sem hiányozhat?

T. A.: – Onnan sem. A játék a kényes egyensúly maga. Sem túlértékelni, sem alábecsülni nem lehet magunkat. Vesztéskor pedig hasznos elfogadni: ma csupán ennyire futotta tőlem, az ellenfélnek viszont többre.

K. Sz.: – Én egy interjú után még legalább egy hétig azon töprengek – még akkor is, ha mindenki gratulál –, hogy vajon milyen kérdéseket hagytam ki, mit kellett volna másként.

T. A.: – Velem is így van. Úgy értem: sokszor visszajátszottam fejben a mérkőzést, milyen pontot nem nyertem meg, mi volt a gond. Amúgy sosem tudjuk előre, mit vált ki belőlünk a verseny, amely óriási feszültséggel jár. Van, amikor robbanunk utána, máskor magunkba süppedünk. Nem könnyű az élet egy élsportolóval. Bár azt hiszem, az erős érzelmi libikókázás minden tehetségre jellemző, színészekre, írókra, újságírókra éppúgy.

K. Sz.: – De hogyan lehet vesztes helyzetből tudatosan kirángatnia magát egy sportolónak?

T. A.: – Nem lehet feladni közben. Veszítettem már el meccset úgy, hogy előbb kiengedtem, túl korán belenyugodtam, hogy ez a hajó elment.

K. Sz.: – Ahogy hallgatom, be kell vallanom: élsportellenes vagyok. Biztosan sokat ad, de elvesz legalább annyit, ha nem többet az embertől. Nem véletlen, hogy csak egy Temesvári Andreánk van, és az elmúlt harminc évben nem került be újabb magyar teniszező a világ top tíz játékosa közé. Másrészt: ki tudja eldönteni, mi az a pont, amikortól a versenyzés már sokkal többet árt a testnek, a léleknek? És ezt most szülőként is kérdezem.

T. A.: – Nem tudok erre válaszolni. Én ugyanis egy versenyló vagyok, így treníroztak. Vélhetően ezért is érzek rá arra, kivel érdemes mélyebben foglalkoznom edzőként a teniszpályán. De ettől még nem biztos, hogy felér a csúcsra, hiszen ez kíméletlen út, rengeteg lemondással. Timi lányom kapcsán is csak azt tudom most biztosan kijelenteni: tehetségesebb teniszes az átlagnál. Ő profi szeretne lenni. Mind a három gyerekem teniszezik, ám a középső fiam például azért játszik, hogy sportösztöndíjjal bekerüljön egy jó amerikai egyetemre. Ha egy gyereknek nincs motivációja, csak gyötrődik a pályán. Jól sejtem, hogy Szilvia nem sportolt?

K. Sz.: – Jól. Anyukám elvitt különtornára hat-hét évesen. Mondták, egy hónap a próbaidő. Egy hét múlva szóltak: nem érdemes mennem többé. Zokogtam hazáig, hogy még azt az egy hónapot sem adták meg esélyül. Minden sporttól elvették a kedvemet akkor.

T. A.: – Az ilyen edzőt el kell tiltani a gyerekektől. Kétségtelen: nem lesz mindenkiből bajnok. De nem is kell mindenkiből győztest nevelni. Az átlagos képességű átlagosan fog sportolni. Ővele elegendő megszerettetni a sportot. Az átlagon felülit meg majd ki kell emelni a sorból.

– Szerintem Andrea elképesztő teljesítménye nem is igazán az volt, amikor párosban Martina Navratilovával megnyerték a Roland Garrost. Hanem ami utána történt. A következő évben, 1987-ben kifordult a bokája egy amerikai mérkőzésen. Nem adta fel, nyert is, majd az öltözőben összeesett a fájdalomtól. Műteni kellett a lábát. Két év kihagyással a világranglista hetedik helyéről visszacsúszott a nyolcvanadikra vagy még lejjebb. Aztán visszaküzdötte magát a legjobb huszonöt közé. Ehhez honnan merített erőt?

T. A.: – Egy világ összedőlt bennem, amikor az orvos közölte: komoly a baj. Nagyon hosszú utat tettünk meg a családdal, hogy a világ élvonalában lehessek. Imádtam játszani, a karrierem is a tenisz volt. A kényszerszünet után mindent az elejéről kellett kezdeni. Nem azért, mintha közben elfelejtettem volna teniszezni. De pont abban a két évben volt egy generációváltás a női teniszben. Navratilováék kiöregedtek, jött Steffi Graf, Gabriela Sabatini, Szeles Mónika. Gyorsabb teniszt játszottak. Fel kellett vennem a ritmust, egészen új mozdulatokra váltani. De mégiscsak az önbizalom a legstabilabb támasza egy élsportolónak is.

K. Sz.: – Abban én is nagyon hiszek: rajtunk múlik, mit érünk el.

– Szilviának előbb a műsorát, A szólás szabadságát törölték 2011-ben, majd őt is végleg kitúrták a Magyar Televízióból. Pedig csúcson volt akkor. S bár hívták, nem ment más tévéhez politikai műsort vezetni. De nem volt túl korai abbahagyni a közéleti televíziózást?

K. Sz.: – Nem.

– Van netán egy hosszabb válasza is?

K. Sz.: – Lélekölő, amit manapság látok: ha lennének is kérdések, nincs kinek föltenni azokat. Vagy ha mégis, akkor meg érdemi válasz nincs. Valójában már korábban lezárult bennem ez a tévés fejezet, amikor 2006. január 13-án megszületett Luca, a kislányom. Előtte jeleztem a kollégáimnak, hogy a tavaszi választási műsoroknál már számíthatnak rám. Aztán szóltam, hogy mégsem tudok menni. Tíz hónapig otthon voltam. És csak azért tértem vissza az MTV-be, mert gyötört a lelkiismeret-furdalás, hogy amikor 2006 őszén felgyújtották a tévé székházát, nem voltam a kollégáim mellett. De akkor már nem igazán érdekelt a politika. Új világot nyitott ki bennem a gyerek, elnézőbb lettem, ami idegen a politikai újságírástól. Ezért sem rázott meg nagyon, hogy távoznom kellett a köztévétől. Persze azt nem tudom elképzelni, hogy a nyilvánosság megszűnjön az életemben. Öt éve vezetek talkshow-t, jelenleg a Centrál Színházban, ezt adja le most az ATV. Közben kommunikációs tréningeket is tartok cégeknek, vállalatvezetőknek. Élvezem ezt a változatosságot. Csak abban tudunk kiteljesedni, amiben jól érezzük magunkat. Nálam azonban ma is első a családommal töltött idő. Kislányom most kaktusz akart lenni a farsangon. Én addig a tűbe sem találtam bele a cérnával. De összehoztam a maskarát. Luca pedig azt mondta: „Te vagy a legjobb anyuka, és köszi, hogy nem a kölcsönzőből vetted ki a jelmezt.” Ez mindennél többet jelent nekem.

– Andrea, miután visszavonult a versenyzéstől 1997-ben, egyértelmű volt, hogy edző lesz? Más útja nem is alakulhatott volna?

T. A.: – Anyagilag talán megtehettem volna, hogy nyitok egy éttermet. Ahogy számos sportoló bele is vágott a vendéglőzésbe. De legalább tíz évet kellett volna tanulnom, hogy belejöjjek a vendéglátásba. Nem vonzott, hogy hajnaltól éjszakába nyúlóan olyasmit csináljak, amihez semmi közöm. A teniszt imádom, értek is hozzá. Ha csupán egy nap is kimarad a tanítványaim nélkül, feszült leszek. Igaza van Szilviának: öröm csak abban a munkában van, amivel azonosulunk.

Ezek is érdekelhetnek