Szinte már el is feledtem Mateo, a baszk fodrász esetét, aki egy szép napon repülőre szállt, hogy idegenben lássa kedvenc csapata, az Athletic Bilbao mérkőzését, ám végül be kellett érnie a televízió képernyőjével.

Pedro pástétomja

Mateo története azért jutott eszembe, mert egy budapesti bárban éppen az új évre koccintottunk, amikor asztalunkhoz billent néhány, a 2019-es év napjaitól megfáradt angol turista. Egymásba kapaszkodtak, dülöngéltek, mint leveleit vesztett folyóparti fasor fái a szélben, és azt kiabálták, hogy Bukarest remek hely, jövőre is nálunk szilvesztereznek.

Aztán továbbsodorta őket a lendület, amivel érkeztek, nekem meg eszembe jutott Mateo, a halk szavú baszk legény, aki miután a repülőgépünk elemelkedett a barcelonai kifutó betonjáról, csukott szemmel ülve, halálsápadt arccal, sűrűn hányta magára a keresztet. Amikor a gép elérte az utazómagasságot, Mateo hanyatt dőlt székében, s még mindig csukott szemmel fohászkodott.

Szorongása idővel enyhült, majd miután kinyitotta szemét, bocsánatkérőn mo­­solygott. Szíve szerint vonattal indult volna útnak, de sok időbe telik, amíg a szerelvények átszelik Európát. Nem beszélve az átszállásokról, a koszos pályaudvarokról.

Autóval meg macerás, folyton utat lesni, fizetni a sztrádapénzt, benzint. Maradt tehát a repülőgép és a mantrába fűzött Miatyánk sora. Mateo még egy Szent ­Kristóf-medált is a nyakába ­akasztott, mert az védi az úton lévő lelkeket.

Csak a félelemmel nem számolt, ami már akkor rátelepedett, mi­után becsatolta biztonsági övét. Barátai néhány sorral Mateo mögött ültek. A gépen kisebb baszk kompánia verődött össze, és ki-ki a maga módján próbálta túltenni magát a riadalmon, s amiről Mateo is elhűlve beszélt: a repülőgépen utazó embereket csupán egy néhány centiméteres műanyag burok választja el a kinti világtól. Attól, ahol a pilóta szavai szerint most éppen mínusz ötven fok van.

Az utaskísérőtől két whiskyt kértem, az egyiket Mateo elé tettem. Mondtam neki, igya bátran, segít az ellazulásban. Mohón ivott, már amennyire a röviditalt mohón lehet inni.

Majd ráküldte a kólát is, amit a személyzet grátisz hozott, és Mateo máris párás szemmel magyarázta, hogy mennyire felesleges volt elhagynia Spanyolországot, csak azért, hogy kedvenc csapatát lássa. Mert ebben az évben elvégre házi döntőt rendeznek az Európa Liga-fináléban, ahová az Atlético Madrid és az Athletic Bilbao jutott, ám az Európai Labdarúgó-szövetség már 2009-ben eldöntötte, hogy a 2012-es kupadöntőt Bukarestben rendezik.

Éppen ma, május 9-én. Sokáig úgy volt, hogy olyan messzire mégsem utaznak, Romániát is úgy keresték ki a térképen, hogy az ország vajon Európa melyik felére esik, de aztán Pedro, az a szakállas ipse négy sorral hátrébb, foglalkozására nézve hentes és mészáros, mégiscsak összerántotta őket, még a repülőjegyeket is megvette.

És ha Pedro – aki a városban a legjobb pástétomot gyúrja – azt mondja, hogy menni kell, akkor Bilbaóban nincsen olyan törzsszurkoló, aki ne csomagolna azonnal.
Szép gesztus, és ahogyan elnéztem Pedro pirospozsgás arcát, valamint a termeténél éppen csak hajszálnyival szélesebb jókedvét, megfogadtam, ha egyszer eljutok Bilbaóba, benézek a húsboltjába.

És ezzel a géppel repültök tovább, kérdeztem Mateótól visszafordulva, mire a párás szemű fodrászlegény értetlenül nézett rám. Mert mi az, hogy tovább? Mire elmagyaráztam neki, hogy ez a charterjáratok lényege. Az egyik városból elrepülnek a másikba, majd onnan vagy visszaindulnak oda, ahonnan jöttek, ez a gép például Budapest után vissza Barcelonába, vagy továbbszállnak egy másik ország másik városának repülőterére.

Mateo tekintetében ekkor megtört valami. Az eddigi csillogás helyére riadalom költözött. Szó nélkül kimászott a középső ülésről, át rajtam, és Pedróhoz sietett. Néhány szó váltottak, majd Pedro arcáról is eltűnt a boldogság. Bőrének színe fakószürkévé vált, és ösztönösen elbömbölte magát: Állítsák meg a gépet!

Persze tudta, ez nem lehetséges, ott azért nem tart a technika, de a hentes még a székéből is kiemelkedett. Mintha az­zal meg tudta volna akadályozni, hogy a repülőgép, amin ültünk, ne Budapesten szálljon le.

Két perc múlva kisebb lázadás tört ki a fedélzeten. A légiutas-kísérők próbáltak úrrá lenni a helyzeten, de kéttucatnyi felbőszült futballszurkolót a földön sem könnyű megregulázni, nemhogy egy felhők fölött száguldó csőben.

Még a kapitány is kiszólt a pilótafülkéből, hogy ha a csalódott szurkolók – akik kilencezer méter magasan szembesültek azzal, hogy ma este legfeljebb Budapest valamelyik bárjában nézhetik az Európa Liga bukaresti döntőjét – nem csillapítják dühüket, földet érés után a fogdán tölthetik rövid budapesti tartózkodásukat.

Mateo összetörten mászott vissza helyére, arcát tenyerébe temetve zokogott. Mögöttünk meglett férfiak sírtak, könnyes szemmel hüppögtek, akár a gyerekek. Még Pedro, a hentes óriás válla is rázkódott. A többi utas megdöbbenve figyelte, hogyan csap át fájdalomba az indulat. Így csak az zokoghat, akinek szíve van, néztem Pedrót, és bánatűzőnek neki is küldtem egy whiskyt.

Miután megérkeztünk Budapestre, a baszkok vert seregként léptek Magyarország földjére. Egymásba kapaszkodva álltak a betonon, reményüket vesztve szédelegtek a fájdalomtól.

Legfőképpen Pedrót, a bilbaói hentest vigasztalták, aki lehet, hogy mindent tud a húsokról; pástétomok, lábszárak és bélszínek mestere, de a Ferihegyi repülőtér kifutóján állva tanulta meg egy életre, mi is a különbség Bukarest és Budapest között.

Nem tudom, mit lett velük, és azt sem, hol látták az esti meccset, de fájdalmukon aligha enyhített a tény, hogy a madridiak 3-0-ra verték a baszkokat Bukarestben.

S most, a 2020-as évre koccintva, a dülöngélő angol turistákat látva az jutott eszembe, hogy egyszer tényleg elrepülök Bilbaóba, és addig bolyongok a baszkok fővárosában, mígnem rátalálok Pedro húsboltjára, és megkóstolom azt a híres pástétomot, amiről Mateo olyan lelkesen mesélt.

Hozzászólások

Kövess minket a legfrissebb sportos trendekért és inspirációkért a Facebookon is.