Fókuszba került Segesvár, a nemzeti emlékezet fontos helyszíne. Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc gyászosan végződő ütközetének sok részletét ismerjük történeti dokumentumokból, visszaemlékezésekből, ám az utóbbi időkben világszerte fellendülő tájrégészet és csatatérkutatás új távlatokat nyithat meg.

Petőfi Sándor nyomában

„Hősvértől pirosult gyásztér, sóhajtva köszöntlek” – így kezdődik Kisfaludy Károly Mohács című verse. Ezt a sort akár Petőfi Sándor is írhatta volna a segesvári csata vesztes kimeneteléről.

Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc talán legismertebb eseményéről annyit bizonyára mindenki tud, hogy a Bem tábornok vezette magyar csapatok a Segesvár melletti Fehéregyházán vereséget szenvedtek a jelentős túlerőben lévő orosz és osztrák hadseregtől, illetve ezen a július 31-i napon tűnt el lánglelkű költőnk, s valójában inkább ettől vált igazán „mitikus eseménnyé” az ütközet.

Hadtörténészek állítják: a segesvárinál sokkal jelentősebb volt az augusztus 6-i nagycsűri (nagyszebeni) csata, ami eldöntötte a szabadságharc végkifejletét. Petőfi haláláról is markánsan fogalmaznak: a költőt menekülés közben látták utoljára, és mivel semmi nem bizonyítja orosz hadifogságba kerülését, valószínűsíthetően a magyar sereg visszavonulása közben esett el, és a csatatéren nyugszik.

Ahogyan a költő akarta: „Ott essem el én, /A harc mezején, / Ott folyjon az ifjui vér ki szivembül.”

Vajon megtudhatunk-e még valamit a 170 évvel ezelőtti összecsapásokról? Hozhat-e bármilyen eredményt a történelmi terület régészeti vizsgálata, esetleges feltárása? Ezekre a kérdésekre nem könnyű választ adni.

Egyrészt azért, mert ennyi idő távlatából kicsi a valószínűsége a szenzációs felfedezéseknek, hiszen a hátramaradt tárgyi eszközök pusztulása a lakosságnak, illetve a későbbi kincsvadászoknak „köszönhetően” lényegében a csata befejeztével elkezdődött, arról nem is beszélve, hogy a Segesvári erdő, az Ördögerdő és a Nagy-Küküllő folyó által határolt valamikori harcmező érintetlen részei folyamatosan szűkülnek, megépült a küküllői gát, a gázvezeték és lakópark terjeszkedik arrafelé.

Másrészt viszont indokolt az eredeti helyszínek feltérképezése és feltárása, hiszen a régészeten belül mára szinte külön tudományággá nőtte ki magát a hadtörténeti régészet, vagyis a csatatérkutatás, amit a szűkebb vizsgálódás határait átlépve néprajzi-, igazságügyi-, hadtörténeti- és tájrégészeti komplexitásban érdemes folytatni.

Az is elkerülhetetlen, hogy mindezen munkálatokba amatőr kutatókat is bevonjanak, elsősorban a terepet fémkeresővel átvizsgáló civileket, szebb kifejezéssel: a közösségi régészet képviselőit.

Petőfi, történelem, kutatás,

Orosz, 12 fontos ágyú lövedéke

Segesvár határában a magyar és az orosz tüzérség rekonstruált helyszínén egy magyar–román megállapodás értelmében csatatérkutatások zajlanak. A Petőfi Irodalmi Múzeum (PIM), a Honvédelmi Minisztérium Hadtörténeti Intézet és Múzeum, a Maros Megyei Múzeum munkatársai tavaly nyáron kezdték a terepbejárást, az idei munkálatokba pedig az ELTE Bölcsészettudományi Kar Régészettudományi Intézetét is bevonták.

A bulvárlapok „szenzációs” szalagcímei arról szóltak, hogy a magyar kormány rábólintásával Petőfi Sándor sírját és földi maradványait keresik, még összeesküvés-elméletek is születtek, mivelhogy az ő csontvázát 1989 nyarán egy expedíciós csapat már megtalálta a szibériai Barguzinban.

Megemlítem ezt Kalla Zsuzsának, a Petőfi Irodalmi Múzeum gyűjteményi igazgatójának, a segesvári projekt vezetőjének, aki mosolyogva csak ennyit válaszol: „A tudománynak nincs hatalma a média fölött!” Az is érdekelne, miért éppen most tartják fontosnak a csatatérkutatást. Erre már bővebb válasz érkezik:

– A PIM-ben 2015-ben tartottunk konferenciát Petőfi haláláról, a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum pedig 2016-ban adott helyet annak az első magyarországi konferenciának, ahol a csatatérrégészet lehetőségeit, eddigi eredményit mutatták be, bizonyítva, hogy ez a kutatási irány jelentős mértékben képes igazolni vagy korrigálni az írásos forrásokból származó információkat, adott esetben egy-egy hadi eseményről átalakíthatja a nagyközönség előtt ismert képet is.

Egyébként intézményünk 2014 óta tervezi a fehéregyházi Petőfi Múzeum közel kétévtizedes kiállításának megújítását, illetve az emlékpark rendezését. Most a projekt révén azt reméljük, hogy ezek a költő születésének 200. évfordulójára, 2023-ra megvalósulnak, és a zarándokhely méltó környezetben fogadja a látogatókat, ugyanakkor a fiatalság számára is vonzó és tartalmas élményt kínál.

A segesvári csatatér pontos meghatározása, valamint Petőfi menekülésének útvonala az elmúlt 170 évben többször is napirendre került. Török Aurél antropológus már 1885 nyarán szorgalmazta a Segesvári Petőfi Bizottság felállítását és a költő testereklyéinek felkutatását, még gróf Tisza Kálmán miniszterelnökhöz is elment, aki azzal biztatta, hogy „kötelességünk legalább a keresését megpróbálni”.

Díszes osszuáriumot képzelt el a csata hőseinek, és reménykedett Petőfi csontjainak előkerülésében is. Végül a bizottság elutazott ugyan Segesvárra, de munkájukat kegyeleti ellenvetések kísérték, így érdektelenségbe fulladt az egész.

Dienes András irodalomtörténész, Petőfi-kutató száz évvel a szabadságharc leverése után, 1948 őszén újra felvetette egy ásatás gondolatát, a Csonta-kertben javasolt kihantolásokat, ahová a Fehéregyháza és Héjjasfalva közötti országúton elesetteket temették. Ebből sem lett semmi.

Dienes azonban nem tett le a tervéről, 1956 nyarán az általa vezetett magyar–román akadémiai bizottság végigjárta a költő menekülésének útvonalát, és vélhető halálhelyének meghatározásával kísérletezett. Próbaásást is végeztek a mintegy húsz halottat rejtő Csonta-kerti tömegsírban, de nem találták meg a poéta csontjait, így maga Dienes is elbizonytalanodott, hogy valóban logikusan következtetett-e Petőfi nyughelyére.

Petőfi Sándor holttestének segesvári exhumálásával kapcsolatban Salamon Henrik fogászprofesszor véleménye az volt, hogy egyetlen ismérv is elég lenne az azonosításához, mégpedig a „farkasfog”, vagyis a kiálló bal szemfog. Dienes András is elfogadta Salamon álláspontját.

S hogy a költőnek ilyen szemfoga volt, arról kortársai is megemlékeztek, és komoly fogászati szakirodalom lett belőle. „Koponyája ezer és ezer közül még akkor is felismerhető, ha ez a koponya nem volna már meg tökéletes állapotában, hanem csak arci részei, a fogakkal” – írta 1923-ban a professzor egy tanulmányában.

Itt muszáj megjegyeznem: Petőfi ismert fogrendellenessége és legalább huszonöt testi jellegzetessége is felismerhető a barguzini csontvázon. A kriminalisztika öt egybeeső jegy alapján kimondja az elhunyt azonosságát, és mint a fentiekből tudjuk, Salamon és Dienes pedig az egyetlen kiálló szemfoggal is megelégedett volna.

Petőfi, történelem, kutatás, emlék,

A Petőfi-dagerrotípia mellett a barguzini koponya.

– A jelenlegi kutatás célja nem a költő földi maradványainak beazonosítása, ehhez akár több tíz hektár terület régészeti vizsgálata sem elegendő – szögezi le Soós Zoltán, a marosvásárhelyi Maros Megyei Múzeum igazgatója. – Nincsenek információink korabeli temetkezésekről, amelyek egy embertani kutatás kiindulópontjai lennének.

A halottakat már akkor tömegsírba helyezték, majd a 20. század elején a tömegsírokat áthelyezték a mostani fehéregyházi emlékhelyre. Tehát nagy valószínűséggel az emberi csontok összekeveredtek, bárki azonosítása szinte lehetetlen. Amennyiben találunk különálló sírokat, azokat megpróbáljuk embertanilag elemezni, de a munkálatok egyelőre nem jutottak ebbe a fázisba.

Ami a segesvári csatatér kutatását illeti, van itt még valami.

Szinte a nyilvánosság kizárásával, titokban szervezett 2001 és 2004 között ásatásokat a Honvédelmi Minisztérium Hadtörténeti Intézet és Múzeum, a Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtudományi, illetve Régészeti Intézete Petőfi csontjainak felkutatására, ahogyan az akkori honvédelmi miniszter, Juhász Ferenc fogalmazott: „A közös katonai kutatócsoport felállítása és annak várható eredménye lezárhatja a magyar média által is nagy teret kapott szibériai legendát.”

Földradaros vizsgálattal akarták meghatározni a magányos sírokat, ahol régészeti feltárásokat terveztek végezni – bízván a sikerben, noha volt, aki úgy vélekedett, nem érdemes délibábot kergetni.

Végül 2003 nyarán a magyar–román bizottság megkapta a román nemzetvédelmi minisztertől a kutatási engedélyt, de már a 2004 áprilisára tervezett terepszemlét sem tudták lebonyolítani, mert a Honvédelmi Minisztérium visszalépett, így a tőlük kért 20-25 millió forintos támogatás is elúszott.

Most viszont mindenki ingyen dolgozik, mivel a projektvezető elmondása szerint a csatatérkutatásnak nincs elkülönített költségvetése. A résztvevő intézmények lehetővé teszik a munkatársaik számára, hogy munkaidejükből erre áldozzanak, elutazhassanak a helyszínre, és műszerekkel segítik a vizsgálódást.

A többiek önkéntesek és tanásatáson résztvevő hallgatók. Az első számvetés már elkészült, ennek részleteiről Polgár Balázs, a Honvédelmi Minisztérium Had-történeti Intézet és Múzeum régésze már publikált kutatási beszámolókban és több előadást is tartott róla:

– Az előkerült régészeti leletek révén sikerült azonosítani az ütközet több jelentős mozzanatának pontos helyszínét. Az idei fémkereső-műszeres terepbejárások során 344 darab, az 1849-es összecsapásokhoz köthető leletet találtunk, köztük tüzérségi emlékeket, felszerelési és ruházati tárgyakat, illetve kézi tűzfegyver-lövedékeket. A legnagyobb darabszámú tárgycsoportot a puska-, karabély- és pisztolygolyók adták.

Ezek sorából különösen az orosz Kulikov-féle és az 1843M liège-i stützer-lövedékek emelkednek ki. Figyelemre méltó lelet egy orosz tölténytartó-dísz, valamint több orosz, számozott fémgomb. Napvilágra kerültek a római korra, valamint a középkorra keltezhető tárgyakat is.

Valamennyi leletet a Maros Megyei Múzeum gyűjteményében őrzik, közülük néhány látható lesz a Petőfi Irodalmi Múzeum ősszel megnyíló, a segesvári csatatérkutatás eredményeit bemutató kiállításon is.

történelem, irodalom, kutatás,Petőfi,

Jan Styka: Petőfi a nagyszebeni ütközetben, 1849. március 11-én.

Azt hallottam, nem volt teljesen zökkenőmentes a legutóbbi romániai vizsgálódás, mivel a hatóságok igen szigorú feltételekhez kötik a fémdetektor-használatot, az ilyen feltárásra amatőröket nem foglalkoztathatnak, csak régészek kaphatnak névre szóló engedélyt. Hogy pontosan hol kerül porszem a gépezetbe, azt szinte lehetetlen megállapítani.

– Szerettünk volna légi fotókat készíteni LIDAR (lézer alapú távérzékelés) használatával, de egyelőre erre nem kaptunk engedélyt a román légügyi hatóságtól. Reményeink szerint ez a probléma is rövidesen megoldódik – bizakodik Soós Zoltán marosvásárhelyi múzeumigazgató.

– A fehéregyházi emlékhely felújításán, fejlesztésén sokat segítene egy magyar–román államközi egyezmény, amely elsősorban eloszlatná az esetleges román kételyeket, másodsorban elhárítana minden akadályt az építési-felújítási engedélyek kapcsán.

Közös emlékbizottságot kellene létrehozni, amely felügyelné a munkálatokat. Ami pedig a jövőt illeti: folytatjuk a csatatér talajradaros kutatását, melynek során beazonosíthatjuk az esetleges sírokat, építési maradványokat, nagyobb méretű tárgyakat.

Jelentős lépések ezek 170 év elteltével. Hihetetlenül gyorsan szalad az idő, a szibériai sírfeltárás óta is elröpült már három évtized. A barguzini lelet sorsa még nem oldódott meg, hiszen a végső vizsgálatokat mindmáig nem végezték el.

Az expedíció szakmai vezetője, a 2012 augusztusában váratlanul elhunyt Kiszely István antropológus özvegye, Hankó Ildikó antropológus, újságíró nem tudja, hogy férje hol helyezte biztonságba a Petőfiének valószínűsített csontvázat, csupán abban biztos, ha eljön az ideje, akkor a maradványok előkerülnek.

– Mindenképpen szeretném az azonosítást befejezni, tartozom ennyivel a nemzetnek és a férjem emlékének – mondja Hankó Ildikó. – Tudok olyan laboratóriumot, ahol vállalnák a vizsgálatokat. Bármilyen eredmény is születik, azt elfogadom.

Addig is lehet vallatni a segesvári csatateret. És memorizálni Petőfi Sándor versbéli megállapítását: „Az idő igaz, / S eldönti, ami nem az.”

 

 

 

 

Hozzászólások

Kövess minket a legfrissebb sportos trendekért és inspirációkért a Facebookon is.