Petőfi Sándor nyomában

„Hősvértől pirosult gyásztér, sóhajtva köszöntlek” – így kezdődik Kisfaludy Károly Mohács című verse. Ezt a sort akár Petőfi Sándor is írhatta volna a segesvári csata vesztes kimeneteléről.

Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc talán legismertebb eseményéről annyit bizonyára mindenki tud, hogy a Bem tábornok vezette magyar csapatok a Segesvár melletti Fehéregyházán vereséget szenvedtek a jelentős túlerőben lévő orosz és osztrák hadseregtől, illetve ezen a július 31-i napon tűnt el lánglelkű költőnk, s valójában inkább ettől vált igazán „mitikus eseménnyé” az ütközet.

Hadtörténészek állítják: a segesvárinál sokkal jelentősebb volt az augusztus 6-i nagycsűri (nagyszebeni) csata, ami eldöntötte a szabadságharc végkifejletét. Petőfi haláláról is markánsan fogalmaznak: a költőt menekülés közben látták utoljára, és mivel semmi nem bizonyítja orosz hadifogságba kerülését, valószínűsíthetően a magyar sereg visszavonulása közben esett el, és a csatatéren nyugszik.

Ahogyan a költő akarta: „Ott essem el én, /A harc mezején, / Ott folyjon az ifjui vér ki szivembül.”

Vajon megtudhatunk-e még valamit a 170 évvel ezelőtti összecsapásokról? Hozhat-e bármilyen eredményt a történelmi terület régészeti vizsgálata, esetleges feltárása? Ezekre a kérdésekre nem könnyű választ adni.

Egyrészt azért, mert ennyi idő távlatából kicsi a valószínűsége a szenzációs felfedezéseknek, hiszen a hátramaradt tárgyi eszközök pusztulása a lakosságnak, illetve a későbbi kincsvadászoknak „köszönhetően” lényegében a csata befejeztével elkezdődött, arról nem is beszélve, hogy a Segesvári erdő, az Ördögerdő és a Nagy-Küküllő folyó által határolt valamikori harcmező érintetlen részei folyamatosan szűkülnek, megépült a küküllői gát, a gázvezeték és lakópark terjeszkedik arrafelé.

Másrészt viszont indokolt az eredeti helyszínek feltérképezése és feltárása, hiszen a régészeten belül mára szinte külön tudományággá nőtte ki magát a hadtörténeti régészet, vagyis a csatatérkutatás, amit a szűkebb vizsgálódás határait átlépve néprajzi-, igazságügyi-, hadtörténeti- és tájrégészeti komplexitásban érdemes folytatni.

Az is elkerülhetetlen, hogy mindezen munkálatokba amatőr kutatókat is bevonjanak, elsősorban a terepet fémkeresővel átvizsgáló civileket, szebb kifejezéssel: a közösségi régészet képviselőit.

Segesvár határában a magyar és az orosz tüzérség rekonstruált helyszínén egy magyar–román megállapodás értelmében csatatérkutatások zajlanak. A Petőfi Irodalmi Múzeum (PIM), a Honvédelmi Minisztérium Hadtörténeti Intézet és Múzeum, a Maros Megyei Múzeum munkatársai tavaly nyáron kezdték a terepbejárást, az idei munkálatokba pedig az ELTE Bölcsészettudományi Kar Régészettudományi Intézetét is bevonták.

A bulvárlapok „szenzációs” szalagcímei arról szóltak, hogy a magyar kormány rábólintásával Petőfi Sándor sírját és földi maradványait keresik, még összeesküvés-elméletek is születtek, mivelhogy az ő csontvázát 1989 nyarán egy expedíciós csapat már megtalálta a szibériai Barguzinban.

Megemlítem ezt Kalla Zsuzsának, a Petőfi Irodalmi Múzeum gyűjteményi igazgatójának, a segesvári projekt vezetőjének, aki mosolyogva csak ennyit válaszol: „A tudománynak nincs hatalma a média fölött!” Az is érdekelne, miért éppen most tartják fontosnak a csatatérkutatást. Erre már bővebb válasz érkezik:

– A PIM-ben 2015-ben tartottunk konferenciát Petőfi haláláról, a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum pedig 2016-ban adott helyet annak az első magyarországi konferenciának, ahol a csatatérrégészet lehetőségeit, eddigi eredményit mutatták be, bizonyítva, hogy ez a kutatási irány jelentős mértékben képes igazolni vagy korrigálni az írásos forrásokból származó információkat, adott esetben egy-egy hadi eseményről átalakíthatja a nagyközönség előtt ismert képet is.

Egyébként intézményünk 2014 óta tervezi a fehéregyházi Petőfi Múzeum közel kétévtizedes kiállításának megújítását, illetve az emlékpark rendezését. Most a projekt révén azt reméljük, hogy ezek a költő születésének 200. évfordulójára, 2023-ra megvalósulnak, és a zarándokhely méltó környezetben fogadja a látogatókat, ugyanakkor a fiatalság számára is vonzó és tartalmas élményt kínál.

A segesvári csatatér pontos meghatározása, valamint Petőfi menekülésének útvonala az elmúlt 170 évben többször is napirendre került. Török Aurél antropológus már 1885 nyarán szorgalmazta a Segesvári Petőfi Bizottság felállítását és a költő testereklyéinek felkutatását, még gróf Tisza Kálmán miniszterelnökhöz is elment, aki azzal biztatta, hogy „kötelességünk legalább a keresését megpróbálni”.

Díszes osszuáriumot képzelt el a csata hőseinek, és reménykedett Petőfi csontjainak előkerülésében is. Végül a bizottság elutazott ugyan Segesvárra, de munkájukat kegyeleti ellenvetések kísérték, így érdektelenségbe fulladt az egész.

Dienes András irodalomtörténész, Petőfi-kutató száz évvel a szabadságharc leverése után, 1948 őszén újra felvetette egy ásatás gondolatát, a Csonta-kertben javasolt kihantolásokat, ahová a Fehéregyháza és Héjjasfalva közötti országúton elesetteket temették. Ebből sem lett semmi.

Dienes azonban nem tett le a tervéről, 1956 nyarán az általa vezetett magyar–román akadémiai bizottság végigjárta a költő menekülésének útvonalát, és vélhető halálhelyének meghatározásával kísérletezett. Próbaásást is végeztek a mintegy húsz halottat rejtő Csonta-kerti tömegsírban, de nem találták meg a poéta csontjait, így maga Dienes is elbizonytalanodott, hogy valóban logikusan következtetett-e Petőfi nyughelyére.

Petőfi Sándor holttestének segesvári exhumálásával kapcsolatban Salamon Henrik fogászprofesszor véleménye az volt, hogy egyetlen ismérv is elég lenne az azonosításához, mégpedig a „farkasfog”, vagyis a kiálló bal szemfog. Dienes András is elfogadta Salamon álláspontját.

S hogy a költőnek ilyen szemfoga volt, arról kortársai is megemlékeztek, és komoly fogászati szakirodalom lett belőle. „Koponyája ezer és ezer közül még akkor is felismerhető, ha ez a koponya nem volna már meg tökéletes állapotában, hanem csak arci részei, a fogakkal” – írta 1923-ban a professzor egy tanulmányában.

Itt muszáj megjegyeznem: Petőfi ismert fogrendellenessége és legalább huszonöt testi jellegzetessége is felismerhető a barguzini csontvázon. A kriminalisztika öt egybeeső jegy alapján kimondja az elhunyt azonosságát, és mint a fentiekből tudjuk, Salamon és Dienes pedig az egyetlen kiálló szemfoggal is megelégedett volna.

– A jelenlegi kutatás célja nem a költő földi maradványainak beazonosítása, ehhez akár több tíz hektár terület régészeti vizsgálata sem elegendő – szögezi le Soós Zoltán, a marosvásárhelyi Maros Megyei Múzeum igazgatója. – Nincsenek információink korabeli temetkezésekről, amelyek egy embertani kutatás kiindulópontjai lennének.

A halottakat már akkor tömegsírba helyezték, majd a 20. század elején a tömegsírokat áthelyezték a mostani fehéregyházi emlékhelyre. Tehát nagy valószínűséggel az emberi csontok összekeveredtek, bárki azonosítása szinte lehetetlen. Amennyiben találunk különálló sírokat, azokat megpróbáljuk embertanilag elemezni, de a munkálatok egyelőre nem jutottak ebbe a fázisba.

Ami a segesvári csatatér kutatását illeti, van itt még valami.

Szinte a nyilvánosság kizárásával, titokban szervezett 2001 és 2004 között ásatásokat a Honvédelmi Minisztérium Hadtörténeti Intézet és Múzeum, a Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtudományi, illetve Régészeti Intézete Petőfi csontjainak felkutatására, ahogyan az akkori honvédelmi miniszter, Juhász Ferenc fogalmazott: „A közös katonai kutatócsoport felállítása és annak várható eredménye lezárhatja a magyar média által is nagy teret kapott szibériai legendát.”

Földradaros vizsgálattal akarták meghatározni a magányos sírokat, ahol régészeti feltárásokat terveztek végezni – bízván a sikerben, noha volt, aki úgy vélekedett, nem érdemes délibábot kergetni.

Végül 2003 nyarán a magyar–román bizottság megkapta a román nemzetvédelmi minisztertől a kutatási engedélyt, de már a 2004 áprilisára tervezett terepszemlét sem tudták lebonyolítani, mert a Honvédelmi Minisztérium visszalépett, így a tőlük kért 20-25 millió forintos támogatás is elúszott.

Most viszont mindenki ingyen dolgozik, mivel a projektvezető elmondása szerint a csatatérkutatásnak nincs elkülönített költségvetése. A résztvevő intézmények lehetővé teszik a munkatársaik számára, hogy munkaidejükből erre áldozzanak, elutazhassanak a helyszínre, és műszerekkel segítik a vizsgálódást.

A többiek önkéntesek és tanásatáson résztvevő hallgatók. Az első számvetés már elkészült, ennek részleteiről Polgár Balázs, a Honvédelmi Minisztérium Had-történeti Intézet és Múzeum régésze már publikált kutatási beszámolókban és több előadást is tartott róla:

– Az előkerült régészeti leletek révén sikerült azonosítani az ütközet több jelentős mozzanatának pontos helyszínét. Az idei fémkereső-műszeres terepbejárások során 344 darab, az 1849-es összecsapásokhoz köthető leletet találtunk, köztük tüzérségi emlékeket, felszerelési és ruházati tárgyakat, illetve kézi tűzfegyver-lövedékeket. A legnagyobb darabszámú tárgycsoportot a puska-, karabély- és pisztolygolyók adták.

Ezek sorából különösen az orosz Kulikov-féle és az 1843M liège-i stützer-lövedékek emelkednek ki. Figyelemre méltó lelet egy orosz tölténytartó-dísz, valamint több orosz, számozott fémgomb. Napvilágra kerültek a római korra, valamint a középkorra keltezhető tárgyakat is.

Valamennyi leletet a Maros Megyei Múzeum gyűjteményében őrzik, közülük néhány látható lesz a Petőfi Irodalmi Múzeum ősszel megnyíló, a segesvári csatatérkutatás eredményeit bemutató kiállításon is.

Azt hallottam, nem volt teljesen zökkenőmentes a legutóbbi romániai vizsgálódás, mivel a hatóságok igen szigorú feltételekhez kötik a fémdetektor-használatot, az ilyen feltárásra amatőröket nem foglalkoztathatnak, csak régészek kaphatnak névre szóló engedélyt. Hogy pontosan hol kerül porszem a gépezetbe, azt szinte lehetetlen megállapítani.

– Szerettünk volna légi fotókat készíteni LIDAR (lézer alapú távérzékelés) használatával, de egyelőre erre nem kaptunk engedélyt a román légügyi hatóságtól. Reményeink szerint ez a probléma is rövidesen megoldódik – bizakodik Soós Zoltán marosvásárhelyi múzeumigazgató.

– A fehéregyházi emlékhely felújításán, fejlesztésén sokat segítene egy magyar–román államközi egyezmény, amely elsősorban eloszlatná az esetleges román kételyeket, másodsorban elhárítana minden akadályt az építési-felújítási engedélyek kapcsán.

Közös emlékbizottságot kellene létrehozni, amely felügyelné a munkálatokat. Ami pedig a jövőt illeti: folytatjuk a csatatér talajradaros kutatását, melynek során beazonosíthatjuk az esetleges sírokat, építési maradványokat, nagyobb méretű tárgyakat.

Jelentős lépések ezek 170 év elteltével. Hihetetlenül gyorsan szalad az idő, a szibériai sírfeltárás óta is elröpült már három évtized. A barguzini lelet sorsa még nem oldódott meg, hiszen a végső vizsgálatokat mindmáig nem végezték el.

Az expedíció szakmai vezetője, a 2012 augusztusában váratlanul elhunyt Kiszely István antropológus özvegye, Hankó Ildikó antropológus, újságíró nem tudja, hogy férje hol helyezte biztonságba a Petőfiének valószínűsített csontvázat, csupán abban biztos, ha eljön az ideje, akkor a maradványok előkerülnek.

– Mindenképpen szeretném az azonosítást befejezni, tartozom ennyivel a nemzetnek és a férjem emlékének – mondja Hankó Ildikó. – Tudok olyan laboratóriumot, ahol vállalnák a vizsgálatokat. Bármilyen eredmény is születik, azt elfogadom.

Addig is lehet vallatni a segesvári csatateret. És memorizálni Petőfi Sándor versbéli megállapítását: „Az idő igaz, / S eldönti, ami nem az.”